Megkérdezték zeneórán az egyszeri diákot, hogy hány szimfóniát írt Beethoven. Hármat! – felelte a diák. Hármat? – csodálkozik a tanár. – És melyek azok? – A harmadik, az ötödik és a kilencedik – hangzott a határozott válasz. (Valóban ezeket játsszák a leggyakrabban a kilenc közül.)
Valahogy hasonlóan vagyunk Mendelssohn szimfóniáival. A harmadik a „skót”, a negyedik az „olasz”, és az ötödik a „reformációs” – ezek ismertek, mert gyakran halljuk őket. De mi van az elsővel, meg a másodikkal? A válasz meglepő: első még csak van, de második szinte nem is létezik. Az utókor adta ezt a sorszámot Mendelssohn 1840-ben komponált hatalmas méretű szimfonikus kantátájának, amely a legújabb katalógusban már nem is a szimfóniák, hanem a vokális egyházi kompozíciók között szerepel. Hihetetlennek tűnik, de a szerző egyetlen művének sem adta ezt a címet, hogy Második Szimfónia. És mi mégis ezt hallottuk csütörtökön, szeptember 15-én este, a szabadkai zsinagógában megtartott hangversenyen. Dicsőítő Ének (németül. Lobgesang) a tulajdonképpeni címe, és a könyvnyomtatás 400. éve alkalmából íródott egy másik mű, a Festgesang „Gutenberg-Cantata” társaságában.
Valóban nagy méretű, még egyszer olyan hosszú, mint egy átlagos szimfónia, és a megszólaltatásához a komplett szimfonikus zenekar mellett szükség van egy vegyes kórusra és három énekes szólistára. Somogyvári Timea Zita, Laczák Boglárka és Megyesi Zoltán volt a három szólista, a Vaszy Viktor Kórust és a Szegedi Szimfonikus Zenekart pedig Gyűdi Sándor vezényelte. A több mint százéves zsinagóga omladozó falai aligha hallottak ehhez mérhető impozáns művet ilyen kitűnő előadásban! A zenekarban főleg a rézfúvósoknak jutott fontos szerep, amit mindig kitűnően megoldottak, puhán és telten és tisztán szóltak a kürtök, a harsonák meg a trombiták. Különösen szépen játszotta szólóját az első kürtös. De a vonósok is kitettek magukért, bár nem ártott volna, ha legalább három nagybőgős játszott volna a zenekarban. Az énekkar is kiegyensúlyozottan szólt, amit legjobban az a cappella részeknél élvezhettünk igazán – vagyis amikor a zenekar egy kis időre elhallgatott. A szólistákról csakis a legnagyobb elismeréssel beszélhetünk. Mendelssohn alkotása minden előadót – már csak a mű hosszúsága miatt is – alaposan próbára tett. Gyűdi Sándor az elsőtől az utolsó pillanatig biztos kézzel irányította az együttest.
A mű maga gyönyörű! Csupa fülbemászó dallam, csupa kellemes harmónia! És ezt a művet mégis olyan ritkán lehet hallani. Vajon mi lehet az oka? Elsősorban, mert nagy (és jó) előadói apparátus kell hozzá, másodsorban mert a ma emberének egy és egy negyed óra túl sok a jóból, harmadsorban pedig mert (s ezt félve írom le) Mendelssohnnak ez a műve mégsem annyira értékes (érts: páratlan, egyedülálló) alkotás, hogy érdemes lenne akkora energiát belefektetni, amekkorát megkíván. A szegediek nem sajnálták rá sem az időt, sem a fáradságot, s mi ezért végtelenül hálásak vagyunk nekik. A nagyszámú közönség szűnni nem akaró tapsviharral igyekezett kifejezni köszönetét a pazar produkcióért.
Az igazi persze az lett volna, ha a vokális tételek szövegét érthettük volna, esetleg a műsorfüzethez mellékelve kézhez is kaptuk volna. Annyit azonban tudunk, hogy szerzőnk a kórus és a szólisták által énekelt áriák szövegét a Bibliából vett idézetekből állította össze. Az énekelt rész első és utolsó sora a 150. zsoltár zárósorával azonos, s magyar fordításban így hangzik: „Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!”
A szöveg megértése nélkül is teljes volt az élmény, testünket, lelkünket átjárták a szebbnél szebb melódiák s harmóniák. Dicsérjük tehát a zseniális szerzőt, a nagyszerű művészgárdát, s az Őszi Zsidó Kulturális Fesztivál ügybuzgó szervezőit, akiknek köszönhetően ez az értékes komolyzenei rendvény létrejött!
