A magyar kultúra napjának délvidéki központi ünnepségén Zentán a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség rangos elismerését, Magyar Életfa díjat vehetett át Faggyas József topolyai citerás. Az elismeréssel a hiteles őrző és teremtő munkát, a vajdasági és a Kárpát-medencei magyar közösségek összefogásáért és formálásáért, a nemzeti összetartozás erősítéséért, kulturális identitásunk gazdagodásáért, a nemzettudat fejlesztéséért végzett tevékenységet és teljesítményt ismerik el. A 85. születésnapjához közeledő Faggyas Józsefet az életét meghatározó muzsikálásról, életpályájáról kérdeztük.
– 1932-ben születtem, apám jobb módú, haladó szellemű gazdálkodó volt, nagyapámnak cséplőgépe, apámnak traktora volt. Ötéves koromban kezdtem el citerázni. A szüleim, anyám és apám is zenéltek, apám harmonikán, furulyán és citerán játszott, anyám pedig citerán, a bátyám is harmonikázott. A nagyszüleim részéről hatan, nyolcan voltak testvérek, így sok unokatestvérem volt, a becsei úti tanyavilágban éltünk mi rokonok, öt tanya volt kb. 2 km-es körzetben, ugyanúgy az anyai ág a tanyavilágban élt a szomszédságban, nagyon nagy volt a rokonság. Az apám megtanult az idősebbektől zenélni – van egy citerám, ami az 1800-as évek végén készülhetett –, névnapokon, szállási batyubálokon muzsikáltak. Volt olyan bál is, amit az istállóban tartottak, én a jászolban ültem és onnan néztem. Mindig muzsikálgattak, a 30–40 személyes disznótoros vacsora után a rokonságnak is, de szinte mindennap szólt a muzsika nálunk, és én mindig néztem a szüleimet, ahogyan zenéltek, énekeltek. Négyéves lehettem, amikor egyszer magam maradtam a szobában, ott volt a citera és én elkezdtem pengetni, s mire ötéves lettem, már együtt zenéltem a felnőttekkel a becsei úti csárdában, de csak úgy értem el az asztalt, ha kisszékre álltam – kezdte visszaemlékezését Jóska bácsi, miután helyet foglaltunk, s azután nagy lélegzettel mesélt fordulatokban gazdag, tartalmas gyerek- és ifjúkoráról és a citeramuzsika népszerűsítéséről.
– A nagyszüleimtől jártam iskolába Topolyáról, a négy elemi után a két polgári következett. Hétvégenként kivitt az édesapám a 7 km-re levő tanyára, és ha kellett, muzsikáltunk, ez folyamatosan így ment. Volt rokonunk Budapesten, aki 1941 után lejárt hozzánk látogatóba. A bátyám nyolc évvel idősebb volt, értett a gépekhez, engem is ez érdekelt, az volt a terv, hogy a Ganz MÁVAG-ba adnak iskolába, egyszer-kétszer fel is mentem Budapestre körülnézni, 1944-ben a bombázások idején is éppen az iskolában voltam a légiriadó idején, a rokonunk házát telitalálat érte, a kofferemet megtaláltuk, és amint lehetett, vonattal hazaküldtek. Ezután már csak a hatvanas évek végén jártam ismét Budapesten.
A háború vége, a szocializmus időszaka is sok megpróbáltatást hozott a család életébe, de a zene akkor sem hallgatott el, a hangszer mindig ott volt Jóska bácsi kezében.
– 1944 után egy híres zentagunarasi tamburazenekar vezetője meghallotta, hogy ilyen muzikális család vagyunk, tőle kaptam egy régi tamburát, és csatlakoztam ehhez a profi zenekarhoz 13–14 éves koromban. Kocsmába, lakodalmakba is jártam velük. Elvették a földjeinket, a gimnázium után szövetkezetbe kerültem, mezőgépkezelő, traktorista-iskola következett. Százával érkeztek a traktorok a topolyai gépállomásra, ott tanultam, délelőtt voltam a műhelyben a mesterek mellett, délután volt az iskola. Amikor levizsgáztunk, következett a traktoristabrigád, egész héten kint voltunk a földeken, csak hétvégére jöttünk haza. Itt dolgoztam 1951 végéig, amíg a gépállomást fel nem oszlatták. Sofőrvizsgát tettem, majd következett a katonaság, a zenélést nem hagytam abba soha. Balog Pista bandájában citeráztam, tamburáltam, klarinéton is játszottam. A Petőfi-brigád zenekarral együtt voltunk tízen a csapatban, jártunk mindenfelé muzsikálni. Legtöbbet a Május 1. építőipari vállalatban dolgoztam nagy gépeken, innen is mentem nyugdíjba. 1975–76-ban hallottam, hogy fel akarják újítani a Durindót, a pacséri Vörös Pista bácsi kezdett szervezkedni. Elmentem Pacsérra megnézni a Gyöngyösbokrétát, nagyon tetszett a citeracsoportok bemutatkozása is, és mikor hazajöttem onnan, elhatároztam, hogy a legénykori zenész cimborákat összehozom. Közönség előtt nem volt kedvük muzsikálni, de 1977–1978-ban összeszedtem őket, van is felvételünk kazettán az első próbálkozásokról. Nálunk találkoztunk, mindenki hozta a maga citeráját, hihetetlenül jól ment. Majd a Petőfi-emlékkórushoz csatlakoztunk, nevet kellett választanunk, amikor fel kellett külön lépnünk. Egyik citerásnál a háznál gyakoroltunk, és a fia a másik szobában tanult: mit csörgettek annyira? – szólt ránk felháborodva, így lett Csörgő a zenekar neve. A Balkánba is eljártunk, az asszonykórust, táncosokat kísértük, velük voltunk Ohridban is, Jugoszlávia más városaiban. Rádiófelvételek is készültek, szerepeltünk a televízióban is. 1981 óta minden Durindón, minden szemlén részt vettünk, közben a Csalóka megalakulása után velük is zenéltem, ha kellett. Oplenacon is felléptünk, a Száva-központban is, Budapesten az Erkel Színházban és Magyarországon nagyon sok fesztiválon.
1992-ben megalakult a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ Topolyán, amely maga köré gyűjtötte a magyar népi kultúrával foglalkozó csoportokat, így a Csörgő citerazenekart is. A 2014-ben megjelent CD-nk, a 35 év nevet viseli, ezen Vajdaság minden részéről találhatunk dalokat. A zenekar szorgalmasan munkálkodik azon, hogy a citeramuzsika mindenkihez eljusson, és mind többen megszeressék azt. Az eredeti Csörgő zenekarból már csak Faggyas József zenél, a jelenlegi tagok az unokái lehetnének. Tanítványai több éven át felléptek a Szólj, síp, szólj! népzenei versenyen, legalább húsz gyerek tőle tanult meg citerázni. Több száz, akár ezer népdal, magyar nóta lehet a tarsolyában, kedvencet nem is tudna kiválasztani, a dél- alföldi és a szlavóniai népdalokat játssza szívesen, most éppen egy gombosi dalcsokrot gyakorolnak a próbákon.
– Még álmomban sem gondoltam, hogy ilyen elismerést kapok. Nem azért muzsikáltam, muzsikálok, hogy valamilyen díjat kapjak. Amikor felhívtak telefonon, nem is igen hittem el a hírt. Azóta gondolkodtam el azon, hogy mennyi minden történt az elmúlt nyolcvan évben velem a zene területén. Én még dolgozom a földön, traktort hajtok, tegnap is voltam próbán, készülünk a következő fellépésre, de itthon is szinte mindennap előkerül a hangszer.
Faggyas Józsi bácsi nélkül mindez nem itt tartana, nem ekképp volna. Köszönjük szépen neki népzene-, hangszer- és emberszeretetét, nevelő szándékát, jó tanácsait, életkedvét, ösztönző erejét és gondolatait, azt, amitől megannyian többé lettünk és válhattunk már ez idáig is. Annyi, de annyi történés, fellépés, próba, örömzenélés és beszélgetés… A Magyar Életfa díj, úgy érezzük, méltó elismerése ennek a – szó jó értelmében vett – egyszerűen ívelő, állhatatos, talán épp ettől példaértékű életpályának. Isten éltesse még sokáig, Józsi bácsi! – olvasható a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ és a Vajdasági Magyar Folklórközpont méltatásában.
Nyitókép: A díjátadón
