Liszt és Wagner művei a fesztivál megnyitó hangversenyének műsorán. Családi esemény – mondhatnánk egy kis humorérzékkel, hiszen Liszt lánya, Cosima Wagner felesége volt, és a Wagner-életmű egyik legodaadóbb népszerűsítője. Liszt Esz-dúr zongoraversenyét már sokszor hallottuk a zsinagógában, április 23-án tehát elsősorban Da Sol Kim fiatal Dél-Koreai művész interpretációjára voltunk kíváncsiak, annál inkább, mert a szervezők az Anda Géza nevét viselő rangos zürichi vetélkedő tavalyi győzteseként harangozták be vendégszereplését. A hatásos versenymű magánszólamában Kimhez a lírai mozzanatok álltak a legközelebb, és bár a mű jellegzetes főtémáját is kellő energiával szólaltatta meg, a finoman méretezett, átélt romantika volt rokonszenves játékának igazi értéke. Sajnos ezúttal is nyilvánvalóvá vált, hogy a zsinagóga akusztikája nem felel meg a hangversenytermek követelményeinek, ami miatt Kim árnyalt játékát nem minden széksorban lehetett kellő mértékben élvezni.
A koncert eseménye valójában Wagner–Maazel A Ring szavak nélkül című művének újvidéki bemutatója volt, amelyben a neves karmester, Lorin Maazel Wagner monumentális tetralógiájának, a Nibelung gyűrűjének zenéjét dolgozta fel. A tetralógia (pontosabb műfaji meghatározása zenedráma-trilógia előjátékkal) terjedelmes anyagából a legjelentősebb, legismertebb részleteket válogatta ki és iktatta a zenekari partitúrába. Tekintettel arra, hogy Wagner eredeti alkotásában is a zenekarnak volt központi szerepe ez az eljárás, ahogyan azt a koncerten is tapasztalhattuk, teljesen igazoltnak bizonyult.
Igen nagy feladatra vállalkozott Berislav Skenderović karmesterrel az élén a Vajdasági Szimfonikus Zenekar, és nagyszerű teljesítményéből ítélve ez volt fennállása óta egyik legkomplexebb, előadóművészi szempontból pedig egyik legsikeresebb teljesítménye. Sorra elevenedtek meg tolmácsolásukban az észak-germán mitológia, a középkori Nibelung-dal és a német népmesék ősidők homályába burkolt lényei: istenek, walkürök, óriások, sellők. A Rajna mélyéről elrabolt kincsből kovácsolt varázsgyűrű birtoklásáért folyó könyörtelen mesterkedések és cselszövések szövevénye, végső soron a hatalom csábereje mozgatja a cselekményt kezdettől fogva és vezet az arany átkának végső beteljesedéséig: a hős Siegfried haláláig, amely egyúttal az istenek alkonyát és az isteni lakhely, a Walhalla megsemmisülését is jelenti. Wagner zenéjének számos korszakalkotó értéke közül ebben – az énekszólamok és színpadi vizuális elemek nélküli – tisztán zenekari változatban az elbeszélő és természetfestő vonásokra is fokozottan felfigyelhettünk, annál inkább, mert a szimfonikusok rendkívül hatásosan érzékeltették őket. Élethűen hangzott a Rajna vizének csobogása, hátborzongatóan komor volt a föld alatti lények tanyájának zenei ábrázolása, fényesen ragyogott az istenek várának képe, fergeteges volt a walkürök lovaglása, titokzatos az erdőrengetegek sötétsége. Remekül érvényesültek a rézfúvók vadászkürtjelzései és erőteljesen ujjongó akkordfüzérei, a fafúvók hangulatfestő színezései, a vonósok hol áttetszően mozgalmas, hol drámai erejű szólamai. Külön elismerés illeti Berislav Skenderović kitűnő karmesteri teljesítményét, amely nem csupán Wagner zenéjének alapos ismeréséről és értéséről tanúskodott, hanem arról a sokszor bizonyított és az utóbbi időben egyre kifejezettebben megnyilvánuló képességéről is, hogy elképzeléseit zenekarával makulátlanul érvényre tudja juttatni. Tolmácsolásában világosan rajzolódott ki a monumentális zenemű menete, amelynek során összefüggő vonulatban követték egymást a zenedráma tartalmi epizódjai.
A fesztivál második estje valóságos zenei csemege volt. Nemanja Radulović niši születésű, jelenleg Franciaországban működő fiatal sztárhegedűs adott a Szerb Nemzeti Színház zsúfolt nagytermében koncertet Ördögtrilla (The Devil’s Trills) elnevezésű együttesével. A kiváló művészekből alakított vonósötösben négy francia és egy szerb zenész játszott: Guillaume Fontanarosa és Frederic Dessus hegedült, Bernard Causse brácsázott, Anne Biragnet gordonkázott, Boban Stošić bőgőzött. Radulović hírneve jóval megelőzte jövetelét a NOMUS-ra, a viszonylag drága belépőjegyek hetekkel korábban elkeltek, még a teremben és a színpadon elhelyezett pótszékek is gazdára találtak.
Régi mondás, hogy nincsenek jó és rossz zenei műfajok, csak jó és rossz szerzemények. Ezt a nézetet vallja Radulović is, hiszen műsorán egymást követték az úgynevezett klasszikus zeneművek és népszerű zeneszámok. Bach és szerzeményei éppúgy, mint a Schindler listája című film dallama, Brahms Magyar tánca vagy Monti Csárdása. Persze ezek a zeneszámok az együttes számára készült remek feldolgozásokban hangzottak el, és külön elismerést érdemel a hangszerek tónusát hűen visszaadó kitűnő hangosítás, ami hozzájárult a művészek játékának makulátlan érvényesüléséhez. Nemanja Radulović született virtuóz, aki csodagyerekként indult rohamosan felfelé ívelő pályájára. Elég annyit mondani róla, hogy 14 éves korára már több mint 600 koncertet adott, és hogy teljesebb képet nyerjünk róla, tegyük hozzá, hogy óriási sikerrel adta elő Beethoven, Csajkovszkij és Mendelssohn hegedűversenyeit, kamarazenészi jártasságának bizonyítékául pedig nagyszerűen játszotta CD-re Beethoven hegedűre és zongorára komponált szonátáit. Világraszóló népszerűségét nemcsak a számos nemzetközi díjnak és a szülővárosa egyetemétől kapott díszdoktori címnek köszönheti, hanem jórészt minden sablont és konvenciót mellőző eredeti egyéniségének. Vonatkozik ez egyaránt attraktív megjelenésére, frizurájára, ruházatára, színpadi mozgására, a közönséghez szóló szellemes kommentárjaira, de még inkább arra a művészi szabadságra, amellyel a műsorára tűzött számokat megszólaltatja. Csodálatos ez az örömteli játék, a szerzők iránti tisztelet és az egyéni tolmácsolás utánozhatatlan szintézise. Szinte vizuális hatással elevenítette meg Radulović Bach vagy Mozart korának zenei légkörét, és káprázatos volt az a pezsgő virtuozitás, amellyel Sarasate, Brahms és Monti tetszetős számait előadta.
Kellemes est volt. Mi sem bizonyítja jobban, mint a színházból mosolyogva távozó közönség hangulata.
