A szegedi Korzó Zeneházban tartották meg múlt héten a Kortárs Korzó sorozat előadását, amelyen három kortárs magyar zenei mű ősbemutatóját hallgathatták meg a jelenlévők a Szegedi Szimfonikus Zenekar előadásában. Ezek között volt Mezei Szilárd Tű, tő, tó című darabja is, amely Kodály Zoltán életének emlékére jött létre. A zenészt, zeneszerzőt a darab keletkezéséről és a vajdasági bemutatóról kérdeztük.
Mit jelent önnek Kodály Zoltán ma, miért ihlette egy zenemű megírására?
– Erre a kérdésre bővebben kell válaszolnom. A magyar népzene felkutatása, rendszerezése és későbbi műzenei feldolgozása, illetve főleg ez utóbbi, többek között Lajtha, Kodály és Bartók munkásságában is szerteágazó. Magam nem lévén sem zenetudós, sem zenekutató vagy népzenekutató, hanem csak zeneszerző, mindössze a szubjektív gondolataimat tudom megosztani. Leszűkítve a témát a népzene, illetve Bartók terminológiájában a parasztzene feldolgozására, a magam laikus értelmezésében és a két óriási életmű ez irányú szubjektív elemzésében az évek során arra jutottam (nem mellékesen a mindenkori mesteremmel, Szabados Györggyel való beszélgetések hatására is), hogy Kodály az „őrző”, a jó értelemben vett klasszikus, Bartók pedig a progresszív, kísérletező, továbbvivő. Ezt fogalmazhattam meg a magam számára, és a kapcsolódó művek hallgatása is ezt jelentette és jelenti a számomra. Kodály zenei életműve közelebb áll a magyar népzene lényegéhez, ami értelemszerűen mára egy zárt, sajnos „befejezett” hagyományt jelent. Bartók életműve ilyen szempontból sokkal nyitottabb, és ezáltal sérülékenyebb is. Attól függetlenül, hogy számomra a bartóki zene az, ami fiatal korom óta mélyen inspiráló és zenei munkálkodásom során mindig jelenlévő, a kodályi népzenefelfogást mindig is nagyon inspirálónak tartottam, ami a feldolgozást illeti. A saját munkáimban mindig vonzó a stabil, klasszikus hozzáállás, még ha nem is inspiráló konkrétan. Ezért tisztelem nagyon Kodály Zoltán zenei munkásságát, és mindig nagy örömmel hallgatom azt. Ami viszont a konkrét művemet illeti, az ilyen szempontból semmiképpen nem kapcsolódik ehhez. A Tű, tő, tó című darab nem Kodály Zoltán zenéjének próbál emléket állítani, hanem egyfajta (már csak a magam munkája szempontjából is) nagyon szerény tisztelgés Kodály Zoltán élete és széleskörű munkássága előtt, amely egy óriási emberi kiállás volt abban a korban, amikor ez a fajta kiállás nagyon nehéz volt, és nagyon nagy bátorságot, emberi őszinteséget és tartást kívánt és feltételezett. Ez számomra a kodályi kép, és ez az, ami ezt a művet inspirálta.
Mennyire kötődött ez a darab a zenei anyanyelvünkhöz?
– A darab kódáját leszámítva ez a kompozíció nem kötődött külsőségeiben a magyar népzenéhez, amit esetemben nevezhetünk zenei anyanyelvnek. A mélyben megbújva viszont mindenképpen a magyar zeneiség jelenik meg szándékaim, törekvéseim és reményeim szerint is, hiszen ez minden zenei megnyilatkozásomban akarva-akaratlanul ott van – gesztusaiban, dallamalkotásaiban, összhangzataiban és érzelemben is.
Mennyire hatotta át a darabot az önnél megszokott rögtönzés?
– Ez egy klasszikus szimfonikus zenekarra írott mű, tehát az improvizáció nem jelenik, nem is jelenhet meg benne. A megírása során azonban az úgynevezett aleatóriát használtam, a magam műveiben nagyrészt a lengyel Lutoslawski által kidolgozott technikát. Ez egy nagyon komplex zeneszerzői technika, aminek a lényege, hogy a zenekari anyagon belül bizonyos szabadságot kínálunk fel a zenészeknek. Ez a módszer ugyanakkor további komoly feladatot ró a karmesterre is. Mindemellett ez a zeneszerzői attitűd egyenes kapcsolatban áll azzal, amit improvizatív zenészként és improvizatív zenei előadóként igyekszek képviselni a munkáim során.
Mikor és hol lesz a vajdasági bemutató?
– Az utóbbi több mint fél évben a végletekig cinikus világ lett az, amiben élnünk kell, mert látszólag és lényegében nincs más választásunk. Kívül-belül cinikus, immár mérhetetlen szemtelenségekkel és a külsőségekkel sem számoló cinikusság az, ami körülvesz minket, és ami meghatározza a mindennapjainkat. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, miért történik ez mindannyiunkkal, országoktól, kontinensektől függetlenül. A legfontosabb dolgokat építi le ez az úgynevezett pandémia: az egészségügyet, az oktatást, a kultúrát, a kis- és magánvállalkozókat, illetve a kultúrák összekötőit, a turizmust, a vendéglátást is. Egyszóval mindazt, amiért élni érdemes. Ennek „fényében” igazán lényegtelen, mikor lesz ennek a valójában lényegtelen darabnak a vajdasági bemutatója. Viszont a lehetséges helyszín kevésbé lényegtelen. A kérdésre válaszolva, a jelen helyzetben ez nem tudható, de amint lesz rá lehetőség, a darabot elő fogja adni a Szegedi Szimfonikus Zenekar Magyarkanizsán, a Regionális Kreatív Központ szervezésében. A magam részéről mérhetetlenül hálás vagyok és leszek ezért.
