Felhívott az olvasó. Az igazgató már hónapok óta nem fizeti ki a munkásokat, és azt mondta, nem is fogja, amíg nem rendeződik a cég helyzete. A dolgozók tanácstalanok, kétségbeesettek és elkeseredettek. Nézzünk utána, írjuk meg!
Betelefonált az olvasó. A pap nem hajlandó eltemetni a hirtelen elhunyt családtagot, pedig ők kifizették az egyházi adót az utolsó paráig, és mégsem… Felháborító! Nézzünk utána, írjuk meg!
Üzent az olvasó. Az unokán keresztül. Nagyon jó az a Magvető melléklet, csak így tovább!
Megállított az utcán az olvasó. De-bizony-ezek-a-mai-politikusok-mind-lopnak-csalnak-hazudnak-rabolnak-mind-mind-mind-az-anyjuk-keservit-nekik-ő-szépen-megmondta-hogy-nem-lesz-ennek-jó-vége-de-hiába-a-jó-anyjukat-nekik-a-politikusok-a-politikusok… Na, ezt írjuk már meg egyszer!
Gratulált az olvasó. Ott, amikor én abban a cikkben olyan keményen beolvastam ott azoknak… Na, az nagyon jó volt!
Leszidott az olvasó. A derült égből jött (olvasó) telefonhívás formájában, csak bekapcsolták, és már mondta is: Jól ismeri ő az én fajtámat, csak ülök ott, az irodámban, tíz ujjal görcsösen kapaszkodva a bársonyszékembe, mást nem is csinálok, és nem is érdekel semmi más, pedig ő pontosan tudja, hogy én és csakis én tehetek arról, hogy az ő falujába ma reggel nem érkezett meg az újság, és őt nem is érdekli, hogy most én mit akarok válaszolni erre, hogy milyen kifogásokat találok itt ki, nincs kifogás, szégyelljem magam, na viszlát!
Írt az olvasó. Ő már nyugdíjas és ráér, ennélfogva írt az idősek otthonában egy 400 (vagy négyezer?) oldalas kislexikont, afféle tárgyismertetőt, mi-micsodát, le is rajzolta személyesen az egyes tárgyakat, és mindegyikhez fűzött magyarázatot, hogyan készül el, mire és hogyan használjuk stb. Ajánlja a szerkesztőség szíves figyelmébe, megjelenés céljából, a köznép okulására.
Kérdezett az olvasó. Az élőújságon. Hát mikor írjuk már meg, hogy ez a privatizáció legalizált rablás volt, és hogy a miniszter is hazudott, amikor azt mondta, hogy…, és hogy tönkreteszik a kisgazdaságokat, és ez igazságtalanság! Mikor, mikor, mikor?
Rám telefonált az olvasó. Fentről. Bizony ám, az a „fenti” olvasó. Hát nem szépen megmondta már számtalanszor, hogy nem akar egy oldalon szerepelni az ellenlábasával, az gazember, látni sem bírja a képét, nem hogy egy oldalon legyen vele az újságban, és őt egyáltalán nem érdekli, hogy ugyanakkor voltak ugyanazon az eseményen, többet ne legyen vele egy oldalon!
Amíg…
Amíg az olvasó hisz abban, hogy ha az újság megjelenteti, akkor az igazgató végül mégiscsak kifizeti az elmaradt fizetéseket, hogy a pap mégiscsak eltemeti az elhunytat, hogy a politikusok ettől megváltoznak, vagy legalább kicsit jobban vigyáznak, amíg annyira fontos neki, hogy megérkezzen a falujába az újság, hogy ez heves érzelmi reakciókat vált ki belőle, amíg nyugdíjas évei életművét az újságnak akarja felajánlani, amíg hisz abban, hogy ha megírjuk, akkor a miniszter már nem fog többé hazudni, és abban, hogy nem mindegy, egy oldalon szerepel-e az ellenlábasával, vagy sem – addig van újság. Mert amíg így van, addig támaszt, segítőtársat, szövetségest, barátot lát az újságban. Az újságjában. A logika kérlelhetetlen törvényszerűségei szerint, ha ez a hit, az olvasó hite megszűnik, akkor megszűnik maga az újság is. Újság tehát addig van, amíg az olvasó hisz abban, hogy az újságíró az igazságot írja meg, hogy ami az újságban áll, az az igazság, és hogy ennek az igazságnak a megírása képes megváltoztatni a világ folyását. Ez a hit tartotta életben ezt az újságot is 70 éven át.
Ezért lenne jó ezt a hitet megőrizni.
