Hetvenes évek vége. Akkor is, mint most, a legfontosabb kérdés az volt, hogy hol szilveszterezzünk. Gáspár Mihály barátommal, a Magyar Szó akkor még kezdő, de már rangos sportújságírójával megbeszéltük, hogy Egerbe megyünk. Találtunk is egy vendéglőt és egy szállást a városon kívül, a hegyekben, egy patak mellett. A szilveszterezésre már nem emlékszem, a patak csörgedezésére igen, és egy levesre. Ha jól emlékszem, január elsején bejártuk a Szépasszonyok völgyének összes nyitott pincéjét, majd elmentünk ebédelni. Egy szálloda vendéglőjébe. A sok finomság mellett az étlapon szerepelt egy különlegesség is, amit még sohasem ettem: teknősbékaleves! Mindenki megrendelte magának a leveseket, Újházi-tyúklevest, korhelylevest és már ki tudja, mit, jómagam pedig a teknőclevest. Izgatottan vártam a pincért, de a többiek is. Jöttek is sorra a leveses tálak. Mindenkinek egy hatalmas, csak a levesből jóllakhattak volna, elébem pedig a pincér – finom eleganciával – letett egy kávéscsészét.
– Uram, íme az ön levese, jó étvágyat kívánok hozzá!
Meghajolt, és elment.
Néztem a levest. A szemem sarkából láttam, hogy társaim kezében megállt a kanál. Egyikük megszólalt: „Megkóstolhatom?” „Persze!” – válaszoltam. Majd következett a második, a harmadik. Végül mindenki evett a levesemből – lehettünk vagy nyolcan –, de nekem is maradt egy kanálkával. Fontoskodó pózzal én is megkóstoltam. „Teknős!” – mondtam, mielőtt a számba öntöttem volna a kanálka tartalmát. Mindenki kíváncsian nézett rám. Vajon mit szólok, miután megízlelem ezt a franciák által kedvelt különlegességet. Lenyeltem a kortynyi lét, letettem a csészealjra a kanalamat, és csak ennyit mondtam: „Vegeta.”
Társaim mosolyogtak és bólogattak. Otthon pontosan ilyet főzünk vegetából. És abban tészta is van! Mert ebben még az sem volt. Nem is fért volna a csészébe.
Egy észak-bácskai városka iskolájában szilveszterezésre készült a tanári kar. Az igazgató mindent megszervezett, még azt is, hogy sült malac legyen az asztalon. Ez akkor történt, amikor még igazi telek voltak, hó borította az utakat, a házakat, mindent. Autóból sem volt sok, az igazgató gondolt egyet, a péknél szépen megsült malacot tepsistül ráköttette egy szánkóra, és megindult az iskola felé. Az első sarkon csatlakozott hozzá egy kutya, majd a következőn még kettő, és mire az iskolához ért, már egy falka csóválta a szánkó mögött a farkát. Félt is az igazgató elvtárs – mert akkor még elvtársak voltak –, de nem attól, hogy őbenne tesznek kárt a kutyák, hanem attól, hogy rávetik magukat a malacra. Hessegette is őket útközben, és nagyot sóhajtott, amikor a szánt a malaccal együtt behúzta az iskola udvarába.
Jómagam az egri élmény után sohasem próbálkoztam teknősbékalevessel. De az iskola igazgatója sem húzott többé szánon sült malacot!
