Egy életen át tartó tanulás, rengeteg lemondás – ezzel jár az orvosi hivatás, de sok pozitív oldala is van. Erről kérdeztük dr. Balog Dánielt, a Zentai Közkórház belgyógyász rezidensét. Dániel a Zentai Gimnáziumba járt, másodikos korában kezdett gondolkodni azon, hogy merre tovább…
– Édesapám nőgyógyász szakorvos. Nagyon jó példát mutatott nekem, hogy milyen egy jó orvos, és a mai napig nagy szerepe van ebben. Az is közrejátszott a választásomban, hogy abban az időszakban hunytak el a nagyszüleim. Anyai nagyapám lélegeztetőgépen volt a kamanci tüdőgyógyászati intézetben, és az a tapasztalat, hogy az intenzív osztályon kezelik, úgy hatott rám, hogy arra gondoltam: talán megmenthető lett volna. Talán itt kezdődött az egész, hiszen korábban nem gondoltam arra, hogy az orvosi hivatást válasszam. Több szakma is szóba került, jogász, esetleg tanár szerettem volna lenni. Ezekről azonban az édesapám sorra lebeszélt. Így azt mondtam: jó, akkor orvos leszek. Erre pedig megkérdezte: nem látom, milyen nehéz orvosnak lenni? Azt válaszoltam, hogy én nem azt látom, hogy neki ez rossz lenne, hanem pont az ellenkezőjét, hogy mennyire szereti, és szívvel-lélekkel csinálja.
Ügyelet a Zentai Közkórház Belgyógyászati osztályán
A gimnázium után az Újvidéki Egyetem Orvostudományi Karára iratkoztál. Hogy nézett ki a felvételi?
– 2012 júniusában felvételiztem, de már az előző évben elkezdtem rá készülni. Ami nagyon sokat segített, hogy kémiából jártam különórákra. Biológiából viszont egyedül készültem. Emellett az egyetem is rendszeresen szervez felkészítőket, ezekre is jártam. Már ekkor próbáltam úgy kondicionálni magamat, hogy szerbül készültem, így nem is volt kérdés az, hogy nem a lefordított magyar felvételi tesztet választom. Tudtam, hogy később mindenféleképpen szerbül kell hallgatnom az előadásokat, ezért úgy gondolom, hogy jobb, ha az ember így is készül.
A sikeres felvételi után mennyire okozott nehézséget a szerb nyelvű oktatás?
– Szerintem ez attól függ, ki, hol és mit szeretne dolgozni később. Ha valaki szerbül fejezi be az orvosi egyetemet Újvidéken vagy Belgrádban – az oktatás színvonala tekintetében nem lesz hátrányban, mint ha Szegeden vagy Budapesten diplomázott volna –, és Vajdaságban szeretne maradni, sokkal nagyobb előnnyel indul. Itthon a leleteket szerbül kell gépelnünk, a szerb a hivatalos kommunikációs nyelv az intézmények között. Ha valaki itt végez, és külföldön szeretne továbbtanulni vagy dolgozni, az sem rossz, mert hiszem azt, hogy ahány nyelvet beszél valaki, annyival többet ér. Tapasztalataim szerint Újvidéken nem kell tartani a szerb nyelven való kommunikációtól, a tanárok az egyetemen nagyon jóindulatúak, mert látják azt, hogy mikor tudja a hallgató az anyagot, és a későbbiekben is behozható a nyelvi hátrány. Csak negyediktől kezdve elvárt az, hogy aktívan tudjunk kommunikálni a páciensekkel a gyakorlatokon.
Jó pár egyetemi évet röviden összefoglalni nehezen lehet. Mi az, amit kiemelnél ebből az időszakból?
– Az orvosi egyetem alapvetően 6 évig tart. Az első három évben még nem foglalkozunk páciensekkel, hanem megtanuljuk, milyen az egészséges emberi test felépítése, szövettana, fejlődéstana és működése. Ezeket fontos tudni ahhoz, hogy a későbbiekben megtanulhassuk, mi az, ami megbetegedhet az emberi szervezetben, akár szövettanilag, morfológiailag. Ez a patológiának a tudománya, illetve később a kórélettan, ami a különböző fiziológiás folyamatoknak a változása, illetve hogy hogyan alakulnak ki az adott betegségek. Ezek után közvetkezik a második három évben az a rész, amikor már adott betegségeket adott betegeken láthatunk, a páciensek kikérdezése, vizsgálata és diagnosztikája.
Ami fénypontja volt az egyetemi tanulmányaimnak, az az Európa Kollégium, amely 2015-ben nyitotta meg a kapuit. Itt kialakulhatott egy újvidéki magyar akadémiai közösség. Nagyon sok ismerőst és barátot szerezhettem itt.
Miután befejezted az egyetemet, merre vitt tovább az utad?
– Az egyetem után minden orvosnak kötelező elvégezni egy hat hónapos gyakorlatot. Én 2018 augusztusában diplomáztam, és október elsején kezdtem a gyakorlati időmet. Először az adai egészségházban voltam három hónapon át, majd később a Zentai Közkórházban. Közben elkezdtem tanítani a Zentai Egészségügyi Középiskolában is. Eleinte a neurológia vonzott, mert nagyon komplex és széles körű ágról van szó, a diplomamunkámat is ebből a tárgyból írtam. A gyakorlati időszakom alatt megkeresett a belgyógyászati osztály főorvosa, és elmondta, szerinte nem a neurológia, hanem a belgyógyászat felé kellene orientálódnom, és gyakorlatilag munkát kínált, amit én szívesen el is fogadtam. Immáron négy éve dolgozom a Zentai Közkórház belgyógyászati osztályán.
Belgyógyászati gyakorlaton a kamenicai intézetben
Közben pedig elkezdted a szakosítást az Újvidéki Egyetem Orvostudományi Karán.
– 2019 októberében elkezdtem a szakosítást. Ez valójában ötéves folyamat, amely munkával telik, tervezett programmal, nevezetesen hogy hány hónapot melyik klinikán kell tölteni. Az első évet teljes mértékben a Zentai Közkórházban dolgoztam, később Újvidéken és Kamenicán voltam. Sajnos a koronavírus-járvány ebbe is beleszólt, mert körülbelül fél évet szünetelnem kellett. Visszahívtak Zentára, mivel szükségük volt a munkaerőre. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a járvány ideje alatt rengeteg tapasztalatot szereztem. Gondolok itt például az anaszteziológus kollégákra, akiktől nagyon sokat tanultam.
Milyennek látod a fiatal, vajdasági magyar orvosok helyzetét? Milyen lehetőségeitek vannak itt?
– Szerintem teljes mértékben jó helyzetben vagyunk itthon, olyan szempontból, hogy ide születtünk, és itt vagyunk otthon. Ennek köszönhetően gyakorlatilag ismerjük a pácienseket, így sokkal jobb és bizalmasabb kapcsolatot tudunk velük kialakítani. Ez egy nagyon hálás dolog, de van egy másik oldala is, amikor lemegyek a lakásból, és az utcán megszólítanak. Nagyon sajnálom, hogy egyre kevesebb orvos marad itthon. Saját tapasztalatom erről nincs, de a kollégák által tudom, hogy külföldön sem lesz teljesen más. Lehet, hogy jobb a felszereltség, más a külleme az intézményeknek, és több a fizetés is, de hasonló betegekkel kell foglalkozni, ugyanaz a munkakör, és az élet költségei is magasabbak. Úgy gondolom, hogy az orvosi fizetés itthon is elfogadható, meg lehet belőle élni. Nem mondhatom, hogy meggazdagszik belőle az ember, de egy normális életet lehet belőle folytatni. Az is nagyon szomorú, hogy sokszor találkozunk olyan esetekkel, amikor idős páciens kerül be a kórházba, akinek a hozzátartozóit nem tudjuk megtalálni, mert külföldön élnek. Azt tudom mondani, hogy nagyon nagy szeretettel várják akár a Zentai Közkórházban, de Vajdaság más egészségügyi intézményeiben is a fiatal orvosokat.
Említed, hogy minden pillanatban orvos vagy, akkor is, ha csak a boltba indulsz. Mennyire lehet ezt összehangolni a magánélettel?
– Az, hogy orvos vagyok, hozzátartozik a személyiségemhez. Persze még kezdő vagyok, de például édesapám tapasztalataiból és eszményképéből úgy gondolom, hogy aki jó orvos szeretne lenni, egy pillanatig sem tud kibújni az orvos bőréből. Egy orvosnak soha sincs munkaideje. Természetesen magánéletem nekem is van, és igyekszem ezt minél jobban kihasználni, a húzós munkaidő és ügyeletek mellett. Úgy érzem, hogy lényegében van alkalmam kikapcsolódni és pihenni, de meg kellett tanulnom kezelni ezt.
Mik a jövőbeli terveid, mit szeretnél még elérni orvosként?
– A belgyógyászati szakosítást befejézése után, amire a tervek szerint körülbelül két év után számítok, valószínűleg a kardiológia lesz az, amerre tovább szakosodnék. Ez plusz egy évet fog igénybe venni. Ezután belgyógyász kardiológusként szeretném folytatni a munkásságomat.
A jövőbeli terveim között semmiféleképpen nem szerepel az, hogy elhagyjam az országot, mert úgy érzem: azért születtem ide, hogy itt tevékenykedjek, és itt gyógyítsam az embereket.
Nyitókép: Diplomaosztáskor
