Korábban sokáig úgy gondolták, hogy a szemelyiségfejlődésünk nagyjából 18 éves korunkra véget ér, és ezt követően számottevő változások nem várhatók. Mára azonban, egyrészt az agykutatásoknak köszönhetően, melyekből kiderült, hogy agyunkban 18. életévünk betöltése után is folyamatos a neuronképződés, tudjuk, hogy agyunk rendkívül plasztikus szerv, és képes a változásra, a megújulásra, a „tanulásra".
Másrészt pedig a longitudinális, azaz hosszan tartó, utánkövetéses, lélektani felmérések révén tudjuk, hogy a személyiségünk alapját képező öt alapvonás: az extraverzió, a nyitottság, a lelkiismeretesség, barátságosság és a neuroticizmus, vagyis érzelmi labilitás a velünk hozott genetikai, illetve a külső környezeti tényezők interakcióján keresztül alakul ki és stabilizálódik, és ha az életkor előrehaladtával ha drasztikus mértékben nem is, de enyhén azért változhat, finomodhat.
Erik Erikson volt az az azóta már világhírűvé vált pszichológus, aki az emberi életutat nyolc fejlődési szakaszra osztotta, melyek nagyjából behatárolható életkorban kezdődnek, és meghatározott ideig tartanak. Erikson szerint minden egyes szakaszhoz egy-egy krízisfeladat kapcsolható, amelynek a megoldása az adott fejlődési szintről való továbblépés feltétele. Ha az adott szakasz központi krízisét (más szóval témáját, küldetését) nem tudjuk megfelelően megoldani, akkor az a későbbi szakaszok kimenetelére is hatással lesz.
A serdülőkor krízise az identitáskereséshez köthető, ennek megfelelően ezen életszakasz eredményeképp sikeres megoldás esetén a serdülő kialakítja stabil énképét és koherens (azaz egységes) identitását. Amíg a serdülő énképe bizonytalan, addig minden ezzel kapcsolatos életterületét egyfajta kételkedés és a
„Biztosan a helyemen vagyok-e?" szorongató érzése hatja át. Egyáltalán hol a helyem a világban? Az identitással összefüggő kérdéseket, mint például a nemiorientációt, a pályaválasztást, a baráti kapcsolatokat kétségek lengik körbe.
„Ez a szakma való-e nekem? Jó párkapcsolatban vagyok-e, ő lesz-e a számomra megfelelő társ? Milyen értékek fontosak számomra, milyen embereket szeretnék magam köré?"
Fontos látnunk, hogy a kapunyitási pánik elnevezéssel emlegetett életszakaszbeli sajátosság egy teljesen normatív krízis, vagyis ezen életszakasz természetes velejárója.
A kapunyitási pánik, angolul quarter life crisis (QLC) fogalma a kezdődő felnőttkor nehézségeire és kríziseire vonatkozik, és Robinson és Wilner nevéhez köthető. Kutatásaik alapján alapvetően kétféle reakciót figyelhetünk meg a serdülőknél.
Az egyik a „Locked-out" típus, aki úgy érzi, képtelen megfelelni a felnőtt élet elvárásainak. Ő az, aki nem tud elhelyezkedni, munkába állni, stabil párkapcsolatot fenntartani és pénzügyileg függetlenedni. A másik a „Locked-in" típusú serdülő, akinél a krízis már viszonylag korán elkezdődött, és egy vagy több felnőtt viselkedési minta már ekkor megjelent nála, ebből kifolyólag könnyebben bele tudott illeszkedni a választott szerepébe (legyen szó szakmai vagy partneri szerepről).
Előfordulhat, hogy később elbizonytalanodik a választott szerepeiben, de ilyenkor is mindig van lehetőség a változtatásra. Az indusztriális társadalmak hozta változások, mint a kitolódott tanulási időszak, a megváltozott családalapítási tendenciák mind-mind közrejátszanak abban, hogy ebben az újonnan kialakult életszakaszban egy, a többihez hasonló identitáskrízis alakuljon ki, amelynek alapja annak a megkérdőjelezése, hogy ki vagyok én.
A kapunyitási krízis négy fázisa:
Elégedetlenség a meghozott döntésekkel, a jelenlegi élethelyzettel.
Stressz és változtatni akarás.
Kiugrás az ismeretlenbe, a bizonytalanság tűrése.
Önmagunk újradefiniálása.
De hogyan érhetünk el a negyedik pontig?
Identitásunk újraépítése nem kis feladat, türelmet és kitartást igényel. Szükség van egyfajta rugalmasságra és nyitottságra is ahhoz, hogy új kötelékeket tudjunk kialakítani, és olyan új tevékenységek mellett tegyük le a voksunkat, amik összhangban vannak énünkkel, és amik végzésekor önazonosnak érezzük magunkat.
Valójában minden abból indul ki, hogy mennyire ismerjük saját magunkat és mennyire merünk hallgatni a belső hangunkra?
Ebben a keresgélési időszakban érdemes minél több új hobbit kipróbálni, kapcsolatokat építeni, akár új munkákat kipróbálni, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, hogy rájöjjünk, mi az, amit igazán élvezettel, belső érdeklődés nyomán tudunk űzni.
Arra időt szánni, hogy megtaláljuk az életküldetésünket nem időpocsékolás, hanem éppen ellenkezőleg: a leghasznosabb, amit tehetünk. Csikszentmihályi Mihány szavaival élve: nem az a fontos, hogy mit csinálunk, hanem hogy hogyan, és ha már eljutottunk odáig, hogy felismerjük, hogy valamit nem élvezünk, akkor az a legfőbb feladatunk, hogy megtaláljuk azt a tevékenységet, amit igen.
Kapcsolat a szülőkkel
A szülőkkel való kapcsolat megváltozása ezen életszakasz természetes velejárója. A szülők érthető módon aggodalmat, félelmet élnek át gyermekük megváltozott viselkedésével kapcsolatban, hiszen kívülről úgy tűnhet, hogy egyik pillanatról a másikra, szinte teljesen megmagyarázhatatlanul kifordulnak önmagukból, és furcsán viselkednek.
A múlt héten még egy bármiről eltársalgó, kedves, lelkes, mindenben segítőkész lány a következő héten barátai előtt letagadja, hogy szülei vitték el az iskolába, és arra kéri őket, hogy inkább az utca végén rakják ki, mondván, hogy az ciki lenne, ha kiderülne, hogy velük jött.
A serdülőkben ebben az életszakaszban rengeteg kérdés merül fel saját magukkal, a jövőjükkel kapcsolatban, emiatt több időt töltenek önmaguk megfigyelésével és analizálásával. Ez önzőségnek vagy elzárkózásnak is tűnhet, mégis természetes folyamat részeként érdemes tekintenünk az efféle viselkedésváltozásra.
Az, hogy már nem feltétlenül osztanak meg a szülőkkel mindenféle apróságot, például ha egy éppen alakuló románcról van szó, az a társas háló átalakulásának a következménye.
Az iskoláskortól kezdve az életkor előrehaladtával egyre fontosabbá válik a kortárs csoport véleménye, és a velük való intim kötelékek kialakítása. Normális, hogy a velünk egykorúakkal osztjuk meg legszívesebben a gondolatainkat, egyrészt azért, mert feltételezzük, hogy ők is hasonló kétségekkel küzdenek, és esetleg tanácsot is adhatnak, másrészt, mert a kortársak beszélgetési témái sokszor közösen átélt élményeken, a beszélgetésben részt vevő minden személy számára ismert szereplőkön alapulnak.
Erről az időszakról (sajnos) legtöbbünkben az a kép alakult ki a média által közvetített tartalmaknak köszönhetően, hogy a serdülőkor egy problémákkal, komoly nehézségekkel teli viharos periódus a szülők és a gyermekek életében egyaránt. Tény és való, hogy sok jelentős változás megy végbe ebben az időszakban, de az elővételezett szorongás csak megnehezíti a folyamatot.
Amellett, hogy beismerjük és elfogadjuk a nehézségeket, amiket ez az időszak hoz, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy egy rendkívül izgalmas önfelfedezési folyamat is, amely során a szülők és a serdülő egyaránt újfajta szerepben éli meg magát, és mindkét oldal szereplői sokat tanulhatnak az alkalmazkodásról, a rugalmasságról. A szülők részéről ez az időszak a partneri hozzáállást igényli.
A felnőttkorba való átlépést nehéz érzelmek kísérhetik, mint a félelem, szorongás, bizonytalanság.
Azokban az esetekben, amikor a serdülőnek komolyabb magatartási, akár függőségi problémái jelentkeznek, azok általában nemcsak az itt és mostra jellemző szülői reakció következményei, hanem korábbi traumák, elhanyagoló, megszégyenítő vagy akár túlvédő szülői nevelés következményei is lehetnek.
A serdülőkori fejlődés kimenetele sokat elárulhat arról, hogy az azt megelőző tizen x év alatt milyen viszony alakult ki a szülők és a gyermek között; mennyire tudták bensőségessé, bizalmassá, intimmé tenni kapcsolatukat.
Ha a gyermek nagyon erőteljesen elzárkózik a szülőktől, az már nem biztos, hogy a normatívnek tekinthető „lázadás" része.
A dac, az ellenállás és a tiltakozás (sőt bizonyos dolgok eltitkolása is) a függetlenedési vágy és a fokozódó autonómiaigény, más szóval a kontrollgyakorlási szándék kifejeződései. Ezek megakadályozása vagy ellehetetlenítése csak elmélyíti a konfliktusokat a szülő és a gyermek között, és további ellenállást szül.
Vegyük észre:
A médiában is sokat emlegetett serdülőkori lázadás nem ördögtől való dolog, hanem a fiatal erősödő önállósodási törekvésének kifejeződése.
A serdülők jobb eszköz híján eleinte a tiltakozás révén próbálják definiálni magukat. Még nem tudják, mit akarnak és kik szeretnének lenni, de a nemet mondás által kifejezik, hogy kik nem akarnak lenni. Ez egyfajta határhúzás a részükről.
A vita tárgya sokszor lényegtelen, a hangsúly azon van: „Nekem is van saját véleményem, és ennek hangot is adok."
Mit tegyünk?
Fogadjuk el a serdülőt a kétségeivel, bizonytalanságával, adott esetben nehéz érzéseivel együtt.
Fejezzük ki, hogy itt vagyunk vele, és bármikor számíthat ránk.
Biztosítsuk arról, hogy mi szeretjük őt, olyannak, amilyen, bármilyen szakmát/barátnőt/munkát választ magának.
Ne ellenőrizgessük folyton, adjunk szabad teret neki. De vigyázzunk, hogy ne essünk át a ló túloldalára.
A kutatások alapján azt látjuk, hogy azon családokban, amelyekben a szülők egyáltalán nem tudják, merre jár a gyermekük, kikkel tölti szabadidejét, és mivel foglalkozik olyankor, amikor nincs otthon, azaz semmiféle kotrolljuk nincs a gyermek felett, annál a fiatalnál sokkal több viselkedéses probléma figyelhető meg, szemben azokkal a szülő-gyermek párokkal, amelyek között valamennyire működik a kommunikáció.
Engedjük el, hogy mindig mindenről tájékoztatást kapjunk a gyermekünktől, viszont az iránta érzett szeretetünket, érdeklődésünket, kíváncsiságunkat (sőt adott esetben aggodalmunkat) bátran fejezzük ki. Persze itt is figyeljünk a határok meghúzására: ha tolakodó, túl intim kérdéseket teszünk fel, az könnyen ellenállást válthat ki.
Igyekezzünk nyitott kérdéseket használni a gyermekünkkel való kommunikációban, és megtalálni a kapcsolódási pontokat.
Min múlik, hogy mennyire aggódik a szülő?
Sok tényező befolyásolhatja, hogy amikor gyermekünk belép a serdülőkorba, hogyan kezeljük az olykor váratlan, meglepő megnyilvánulásokat. Egyrészt aktiválódik bennünk a saját fiatalkori énünk emléke, eszünkbe jut, hogy mi milyenek voltunk ennyi éves korunkban, mennyire volt megengedett például, hogy lázadjunk, kifejezzük nemtetszésünket, vagyis hogy a saját szüleink milyen nevelési stratégiákat alkalmaztak velünk szemben.
Szüleink bánásmódjával kapcsolatban akaratlanul is kialakul bennünk egy viszonyulás: vagy egyetértünk velük és tudatosan igyekszünk hasonló módszereket alkalmazni, vagy felülbíráljuk nevelési elveiket, egyes esetekben teljesen ellene megyünk annak, amit ők képviseltek, másszor részben újítunk.
A terápiás gyakorlatban gyakran hallani, hogy a már saját serdülő gyermekét nevelő felnőtt azzal érkezik, hogy ő nem akarja ugyanazt a hibát elkövetni, mint a szülei, például nem akarja, hogy fia úgy eltávolodjon tőle, ahogyan az vele és az édesanyjával történt x évvel ezelőtt.
A felismerés tehát már megvan, ezt követően azonban gyakran elmarad a változás képletének következő eleme, az új stratégia kialakítása: Milyen másfajta lehetőségeim vannak, és azokat hol, hogyan tudom elsajátítani? Milyen módszerrel tudom helyettesíteni a korábbi, rosszul működő mintát?
Nem elég tehát elhatározni, hogy mi mások leszünk, mint a szüleink voltak, ezentúl fontos megfogalmazni és kimunkálni magunkban azokat a készségeket, ismereteket, amelyek a másfajta kapcsolódáshoz szükségesek. Ebben segítségünkre lehet egy jó szakember, akivel hosszú munkával feltárhatjuk a gyermekkori traumákat, érzelmileg feldolgozzuk őket, és az elfogadás után függetleníteni tudjuk magunkat a múltbéli élményektől.
Sok esetben amikor valaki képtelen átélni az érzéseit, eltávolítja őket magától, vagy nagyon nehezen tud megbízni másokban, valamilyen korai gyermekkori sérülés befolyásolja a jelenkori élményeit.
A serdülőkori szülő-gyermek konfliktusok egy része az olyan biztonytalan kötődési mintázatok kifejeződése, amik a gyermekkori élményekből származnak.
Ha a gyermekkel az első 4-5 évben nem tudott egy olyan partneri kötédési viszony kialakulni, amire építeni lehet, akkor ez később nagyon nehezen állítható vissza. Természetesen mindig van esély a korrekcióra, de fontos az illúziók eloszlatása: serdülőkorban nem érdemes azt a fajta függőségi, a szülőre végtelenül támaszkodó viszonyulást várni, ami kisgyermekkorban jellemző a picikre.
A fejlődés természetes része a függetlenedés, és az egyik fő üzenet talán éppen a következő: az iskoláskorból a felnőttkorba való átmenet alatt fontosabbá válik a fiatal autonómia iránti igényének támogatása, mint valaha. A kérdés csak az:
Képesek vagyunk-e leszállni a magas lóról és partnerként kezelni a gyermekünket, vagy fontosabb a hatalmi pozíciónk megtartása?
A túlajnározás veszélyei
Gyakori probléma még a középkorú családanyák-apák körében az identitás bizonytalanná válása a gyermekek kirepülése kapcsán. Ahogyan a fiatal egyre kevesebb időt tölt otthon, majd elköltözik otthonról, mindazon feladatkörök, melyek korábban például az anyák esetében a „tyúkanyó" identitás alapját képezték, okafogyottá válnak, megfosztva ezzel az anyákat, az önmeghatározásuk fontos részeitől. „Így hogy már nem kell gondoskodnom a fiamról, nem kell rá főznöm, mosnom, mi marad nekem, ki vagyok én mindezek nélkül?"
Fontos meglátnunk, hogy a serdülő otthoni túlajnározása, elkényeztetése jelentősen megnehezíti az egészséges leválást mind a két fél számára. Az anyának hiányérzete lesz, hiszen nincs kiről gondoskodni, könnyen beindulhat a „Nincs is már rám szükség" gondolati séma. A serdülő pedig egyrészt óriási kihívásokkal kell hogy szembenézzen majd, ha kikerül a való életbe, és nehezebben fog boldogulni, mint azon társai, akiknél a szülők gondosan ügyeltek arra, hogy szépen, lassan, fokozatosan a gyermek életkorának, érettségének és aktuális kapacitásának megfelelő méretű felelősséget ruházzanak rá.
Gondoljunk csak bele: a szülő, aki elkényezteti gyermekét, valójában azt éri el, hogy a gyermek felnőttkorában is azt a fajta indokolatlan kiszolgálást, körülrajongást várja el majd társaitól, amit otthon megszokott. Így könnyedén egyfajta nárcisztikus személyiség jöhet létre, aki folyamatos rivaldafényben szeretne sütkérezni, és akadálymentes karrierpályáról fantáziál. A kudarcok, csalódások, visszautasítások azonban az élet természetes velejárói, amelyek elől ő sem menekülhet.
Életképes és önmagát ellátni tudó, értelmes, a környezetét jobbá tevő embert szeretnénk a gyermekünkből faragni, vagy leválni képtelen, céltalan és önálló életre alkalmatlan, de szeretetünkre fogékony és minket a végtelenségig felemelő gyermeket?
