Minden esemény megérdemli, hogy tudósítsanak róla

Kónya-Kovács Otília újságíró, a Vajdasági Rádió és Televízió munkatársa, a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának tudósítója, a muzslyai népmeseműhely vezetője a délvidéki magyar kultúra és a mesemondás hagyományának megőrzése érdekében nagy elhivatottsággal végzett tevékenysége elismeréseként nemrég a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat elismerést érdemelte ki. Otília a legkisebbtől a legjelentősebb rendezvényig, mindenről ugyanazzal a mérhetetlen alázattal tudósít, ám nemcsak tudósítóként várják, hanem a közösség megbecsült tagjaként is. Sikereinek, legyenek azok akár az újságírás, akár a mesemondás terén elért eredmények, a közösség vele együtt örül. A kíváncsiságot, ami nap mint nap hajtja, anyai nagyanyja ébresztette fel benne. 

– A nagyanyám egy fiatalos, haladó szellemiségű egyén volt, az élete során sok mindent megtapasztalt, így nagyon sok olyan érdekes történetet mesélt, amit én szinte tátott szájjal hallgattam. Az első lépéseket ő adta meg nekem ezekkel a történetekkel. Nem hagyhatom ki az osztályfőnökömet, Miglinci Irén magyartanárnőt sem, aki egy tudósítócsoportot vezetett az iskolánkban, a mostani Szervó Mihály Általános Iskolában. Ötödikes koromban csöppentem bele a munkába, amelynek során kishíreket küldtünk az iskolából a Gyermekrádiónak, az Újvidéki Rádió gyermekműsorának, utána a Jó Pajtásnak, illetve az Újvidéki TV-nek is. Ezekkel az egészen apró, néhány soros kis írásokkal kezdtem. Nagyanyám, Szilike minden áldott szombaton felébresztett, hogy együtt meghallgassuk a Gyermekrádió műsorát, és kiderüljön, bekerült-e az én kishírem, vagy sem. Utána visszafeküdhettem, ám szombatonként háromnegyed 8-kor biztos, hogy fent voltam, és hallgattuk a rádiót. Aztán a nyári szünidőben is lehetett tudósítani, akkor már nem a tanárnő segítségével, hanem önállóan. Szilike sokat mesélt a nagykikindai szárazmalomról, és annyira lenyűgözött a történet, hogy megírtam, és kaptam is érte egy minikönyvet ajándékba. Itt kezdődött minden. A kíváncsiságot tehát, ami az újságíráshoz nagyon is szükséges, a nagyanyám ültette belém, utána ez fokozódott az iskolában, a tanárnőm révén, és azóta is folyamatosan ott él bennem. Amikor valamire rábukkanok, akkor még a mai napig megörülök, hogy lám, milyen jó, hogy ezt is kikutattam. Otthon természetesen azt is megtanultam, hogy a munkát meg kell becsülni, ha valamibe belekezdtünk, azt illik befejezni, arról nem beszélve, hogy az időseket meg kell becsülni és tisztelettudóan kell fordulni feléjük, igaz, én ugyanolyan megbecsüléssel fordulok még a legapróbb gyerkőchöz is, mint az idős személyekhez, ugyanis mindig igyekszem a lehető legnagyobb alázattal végezni a munkámat.

A gyermekekkel való kapcsolatod is nagyon érdekes téma az újságírói munkán belül, amelyben egyébként nagyon sokoldalú és fáradhatatlan vagy. Írott formában is jelennek meg cikkeid, nyomtatásban és elektronikus formában egyaránt, viszont a szíved csücske a rádió. Mi az a varázs, ami a rádiózásban megragadott? 

– Ezt úgy tudnám megfogalmazni, mivel dolgoztam a televízióban is, hogy én a hangokkal olyan színes anyagot tudok készíteni, amelyekhez már nem is fontos a kép. Ezt tényleg így érzem. Úgy gondolom, hogy akik hallgatják a hangulatos kis riportokat, azok kép nélkül is el tudják képzelni, hogyan zajlott az adott esemény. Nekem ebben rejlik a varázsa a rádiózásnak, ami mondhatni, szerelem volt első látásra, olyan szerelem, ami szerencsére azóta sem múlt el. Talán meg sem tudom igazán fogalmazni, mi az, ami miatt annyira szeretem ezt a munkát. Benne van a hangokkal való játszadozás lehetősége, meg az is, hogy mindeközben rendkívül felelősségteljes feladatként élem meg azt, hogy továbbíthatom a szélesebb nyilvánosság felé a környezetemben élő emberekről és a környezetemben zajló eseményekről a híreket. Úgy érzem ugyanis, hogy ha már fontosnak találtam, hogy megszólaltassak valakit, akkor az is fontos, hogy mások is halljanak arról, amiről nekem mesélt. A Vajdasági Rádió és Televízióban vagyok most már állandó munkaviszonyban, emellett a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorának is tudósítok a bánáti eseményekről, olyan riportokat küldök, amikről úgy gondolom, hogy a Kárpát-medencei magyarságot is érdekelhetik. 

A hanganyagaiból, tudósításaidból pedig az is kiderül, hogy a legapróbb eseményektől a legnagyobbakig, mindenhez azzal a bizonyos alázattal állsz hozzá, amelyet az imént említettél.

– Ebben az is benne van, hogy valóban azt gondolom, hogy minden egyes esemény megérdemli, hogy tudósítanak róla. Szoktam is fájlalni, amikor átfedések, egymásra szervezések miatt nem tudok eljutni mindenhova, ahova szeretnék. Megesik az ilyesmi, ám úgy gondolom, hogy azoknak az embereknek, akikkel együttműködök, akik között állandóan ott mozgok, akikkel bizalmi kapcsolatot ápolunk, fontos az, hogy mások is halljanak róluk. 

Úgy tűnik, hogy téged a saját közegedben, Közép-Bánátban, olyan megbecsülés vesz körül, amilyen régen csak a papoknak és a tanítóknak járt. Elhívnak minden rendezvényre, egyrészt, hogy tudósíts, másrészt azért is, mert szívesen látnak. Nemcsak megbecsült és aktív tagja, hanem az egyik mozgatórugója is vagy ennek a közösségnek. Ez tudatos vállalás a részedről?

– Igen, tudatosan vállaltam ezt a feladatot, nem mondom, voltak nehézségek a kezdeti időszakban, amikor még nem ismertem mindenkit, vagy nem ismertem mindenkit kellőképpen, hiszen nem volt könnyű rávenni az embereket arra, hogy szóljanak, ha valami történik egyik-másik településen. Mára már hál’ Istennek elértem azt, hogy nem igazán kerülnek el a hírek, szinte mindenről tudok. Ez egy kicsit viccesen is hangzik így, ahogy most kimondom, de tényleg így van. Van olyan kolléga, aki hozzám irányítja az embereket, mondván, ezt Oti biztos tudja. Valóban igyekszem a szálakat egy csomóba fogni, hogy nehogy legyen valami kiesés, emiatt megtörténik az is, hogy a szabadnapomon is dolgozom, sőt a szabadságomat is végigdolgozom. Nem tartanám ildomosnak, hogy hiányozzak egy nagyobb eseményről csak azért, mert én aznap szabad vagyok, egyszerűen ott a helyem. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy nem mindenki érti, hogy miért is kell nekem mindenütt ott lennem, pedig egyszerű, az emberek miatt, azok miatt, akik megtisztelnek azzal, hogy meghívnak egy előadásra, egy rendezvényre.

Engedd meg, hogy így mondjam, hogy van neked egy szuperképességed is. Az pedig az, hogy a gyermekekkel olyan jól szót tudsz érteni, mint senki más, a velük készült beszélgetéseid különleges színfoltjai a műsoroknak. Hogy találtad meg velük a hangot, hogyan tudod őket ennyire megnyitni?

– Nagyon szeretem a gyermekeket, talán ez a kiindulópont, mindig próbálok társalogni velük, közeledni feléjük és ez többnyire sikerül is. Nem szeretném, ha nagyképűen hangzana, mégis úgy érzem, hogy olyan a kisugárzásom, ami szimpatikussá tesz engem a gyerekek számára. Bárhova elmegyek, nagyon gyorsan meg tudom találni velük a közös hangot. Érdekesen hangzik, ám jól mondod, hogy ez egyfajta szuperképesség és erre nagyon büszke vagyok. Amikor gyerekekkel beszélgethetek, az felüdülést jelent számomra, és nem túlzás, ha azt mondom, hogy duplán szórakozom ezeken a kis szösszeneteken. Általában sok gyermeket magam köré gyűjtök, leguggolok közöljük, majd a bemutatkozással indítunk, azután pedig mindenki elmondhatja a véleményét az adott témáról. Én mindig teljesen komolyan hallgatom őket, sőt, adom alájuk a lovat, ők pedig nagyon jól veszik a lapot, és mesélnek, én meg jókat nevetek, és örülök annak, hogy milyen jó sikerült a beszélgetésünk. Az ember érzi azt, amikor nagyon jót alkotott. Utána jön a vágás, amelynek során nagyon jókat szoktam szórakozni. Van olyan mozzanat, amire menet közben nem is derül fény, észre sem veszem, hogy elhangzott valami jó kis poén, a vágás során azonban felfigyelek rá. Az otthoniak néha csodálkoznak is, hogy min derülök olyan jóízűeket, miközben készítem az anyagokat a műsorra. 

Annyi munka, amennyit te végzel, két embernek is elég lenne, ennek ellenére nemcsak az újságírás tölti ki a mindennapjaidat, jut időd másra is. Vegyük sorra az egyéb tevékenységeidet is, kezdve a mesemondással. Van ennek köze a gyerekekkel való jó kapcsolatodhoz? Habár nem csak vagy nem kimondottan gyerekeknek szóló meséket mondasz.

– Amikor negyedéves voltam a magyar tanszéken, volt egy folklorisztika kettő nevű választható tantárgyunk. Én nem választottam ezt a tárgyat, az az évfolyamtársam viszont, akivel együtt laktam, igen, és a vizsgaidőszakban azzal töltöttük a szabadidőnket, hogy együtt faltuk a magyar népmeséket. Talán akkor kezdtek el igazán érdekelni a népmesék. Érdekes, nem igazán emlékszem arra, hogy nekem ki mesélt otthon gyerekkoromban. Kérdeztem is édesanyámat, hogy meséltek-e nekem esti mesét, amire az volt a válasza, persze, hogy meséltek, és van is egy olyan történet a családban, ami bizonyítja ezt. Nagyon szerettünk a palicsi állatkertbe járni, előfordult, hogy hetente kétszer is elmentünk. Már fejből tudtam, hogy melyik állat ketrece következik, és amikor odaértünk a farkashoz, egy alkalommal kérdőre vontam, hogy ő-e az, aki megette a nagymamát meg a Piroskát. Ebből is kiderül, hogy a gyermekkoromban is jelen voltak mesék. Aztán, amikor komolyabban kezdem érdeklődni irántuk, beneveztem a Kálmány Lajos Népmesemondó Versenyre. Első alkalommal kudarcot vallottam, ám nem adtam föl, sőt, később már arra törekedtem, hogy minél többen megszeressék az élőszavas mesemondást. Egészen 2011-ig versenyeztem, akkor kaptam meg a Mesefa díjat, utána már nem tartottam ildomosnak, hogy újra benevezzek, hanem más módon próbáltam istápolni a gyerekeket és az idősebbeket egyaránt, aminek következtében elindítottuk a meseműhelyt. Ma már ott tartunk, hogy Muzslyán három Mesefa van. Az a célom, hogy tovább vigyük a meseműhelyt, illetve, hogy akik tényleg megszeretik a mesemondást, azok ki tudjanak bontakozni benne, mindeközben pedig az ő-ző nyelvjárást is népszerűsítsük.

Ez egyébként mennyire él a bánátiak mindennapjaiban?

– A mi közösségünkben még él az ő-ző nyelvjárás, és amikor csak tehetjük, használjuk is. A rádióban nem alkalmazom, volt rá példa, hogy használtam, akkor kaptam is némi dorgálást miatta. Nagyon emlékezetes számomra, hogy egyszer, még a kezdeti években váratlanul úgy alakult, hogy én szerkesztem a Szombati találka című műsort, amihez nem volt semmi anyagom. Nagy izgalmamban hazarohantam Muzslyára, és próbáltam témákat találni. Bementem a helyi kis kocsmába, ami a fiatalok gyülekezőhelye volt és ott beszélgettem a barátaimmal, úgy, ahogy otthon szoktunk, ő-zve tettem fel a kérdéseket, ők is úgy válaszoltak, és össze is jött a másfél órányi anyag. A műsor után, az akkori főszerkesztőtől jó kis fejmosást kaptam a nyelvjárás használata miatt, utána viszont a tanszékről hívott a dialektológia tanárnő is, hogy meséljek arról, hogyan és mikor használom és mikor mellőzöm az ő-ző nyelvjárást. Kettős érzés volt bennem, hogy akkor most az, amit csináltam jó volt, vagy nem? Nemrég volt egy szakmai továbbképzés itt, a rádióban, ahol arra buzdítottak bennünket, hogy használjuk a nyelvjárásunkat, mert ennyivel is gazdagabbak vagyunk. Ennek ellenére a rádiós munkám során próbálom kerülni és más módon népszerűsíteni az ő-zést.

Nemcsak mesemondással foglalkozol, hanem a Sziveri János Művészeti Színpadnak is a tevékeny tagja vagy. Mi mindenben veszel még részt közösségépítőként?

– Elnökségi tagja vagyok a Sziveri János Művészeti Színpadnak, hozzájárulok a különféle rendezvényekhez, van olyan alkalom, amikor én moderálom az esteket, ugyanakkor van, amikor csak besegítek, mert újságíróként úgyis jelen vagyok, fényképezek, felvételezek, ide-oda teszem a diktafonomat. A meseműhely a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületben működik, ott is elnökségi tag vagyok, és próbáljuk megszervezni a művelődési életet az egyesületen belül és kívül. Két éve alakult meg a Cickafark énekcsoport, annak is a tagja vagyok. Nagyon jó kis csapat alakult ki, annyira szeretünk járni a csütörtöki próbákra, hogy egyetlen egyet sem hagyunk ki. Nemcsak éneklésről van itt szó, hanem amellett kibeszéljük a gondunkat, bajunkat, meghallgatjuk egymást, és mindez már a mindennapjaink részévé vált. Ami a fellépéseket illeti, most készülünk a Durindóra, az idei lesz a harmadik, amelyen részt veszünk, tavaly pedig voltunk egy kisebb magyarországi körúton is, amelynek során öt nap alatt hat vagy hét helyszínen énekeltünk, és ez óriási élményt jelentett számunkra.

Amihez nyúlsz, az arannyá válik a kezedben. Néhány évvel ezelőtt a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete ismerte el az újságírói munkádat, a mesemondásban Mesefa díjat kaptál, nemrég pedig magyar állami kitüntetést vehettél át, a Magyar Arany Érdemkeresztet. Mennyire segítenek téged az elismerések abban, hogy megtartsd a lendületedet?

– Közhelynek számít, hogy nem díjakért dolgozik az ember, ám mégis így van. Amikor végzem a munkámat, eszembe sem jut, hogy azt egyszer majd valaki jutalmazza vagy értékeli. Egy-egy ilyen díj, elismerés vagy kitüntetés azonban természetesen megerősít abban, hogy jó úton járok, és ezt az utat kell folytatnom. Engem mindig hajt a kíváncsiság és a munka szeretete. Ez visz előre azon a bizonyos úton. Mások sikerének is őszintén tudok örülni, és úgy érzem, hogy ez az érzés kölcsönös, most is azt tapasztaltam, hogy a közösség is sikernek könyvelte el azt, ami velem történt. Odafigyelnek rám és együtt örülnek velem. Szeretném, ha továbbra is sok erőm és energiám lenne arra, hogy folytassam a megkezdett tevékenységeimet, jókat szórakozhassak a gyerekekkel, szép színes riportokat készíthessek. Nagyon bízom abban, hogy ha majd egyszer nagymama leszek, a saját unokáimmal is szót tudok érteni és jól fogok szórakozni. Addig azonban mindenképpen szeretném erővel és egészséggel folytatni a munkát.