A mostanra kevesebb mint száz lelket számláló, Feketetó Helyi közösséghez tartozó észak-bánáti települést, Kanizsamonostort könnyű egy költő „otthonának” tekinteni. A múlt, a demográfiai tényállás, a falukép, a természeti környezet bőven tartalmaz lírai, legendás és drámai elemeket egyaránt.
„Cs. Simon István, e táj krónikása, egyik írásában említi, hogy Rózsa Sándornak rokonsága volt a faluban és egy látogatás alatt a zsandárok majdnem megszorították, de az Aranka hídjáról a vízbe ugratott és elszökött. Ez a híd, mely ugyanolyan, mint a jóval nagyobb hírű hortobágyi kilenclyukú híd, ma is áll – fel is újították (...) Kálmány Lajos, vidékünk első tudatos néprajzi gyűjtője, csókai káplánkodása alatt többször járt Kanizsamonostoron is, és itt jegyezte le az alábbi balladát: Amoda egy kerek erdő,/Betyár lakja tizenkettő,/Ki-kigyünnek a szélire,/Várik a bajt a fejükre./Amoda gyünnek lovasok,/Feketéllnek, mint a sasok,/Ha betyárok – jó barátok,/Ha zsandárok – elszaladok…” (Dr. Szöllősy Vágó László – Vajdasági Magyar Digitális Adattár)
A nagy múltú, ősidők óta megtartó és teremtő közösségben 2013 nyarán, a 65. jubileumot ünneplő helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület udvarán, a falunap keretében leplezték le Petőfi Sándor koszorús költő mellszobrát, amelyet Borsos István helyi méhész, fafaragó készített.
A Magyar Szó 2013. augusztus 13-ai számában ezt olvashatjuk a helyiek, környékbeliek és elszármazottak számára különösen fontos eseményről:
„A kanizsamonostori Művelődési Ház udvarán megtartott ünnepségen Barna Károly, a VMSZ helyi szervezetének elnöke mondott köszöntőt. Beszédében úgy fogalmazott, hogy a művelődési egyesület fél évszázados álmát valósította meg azzal, hogy leleplezhetik névadója mellszobrát. Elmondta, nagyon büszkék elődeikre, akik 1948-ban megalapították a művelődési egyesületet, hiszen abban az időben nem volt könnyű magyarnak lenni, magyar kultúregyesületet létrehozni és működtetni.
Borsos István szintén meghatározó alkotása: A gulyás szobra (Fotó: L. Móger Tímea felvétele)
– A szobor üzenete az lehet a mának, hogy szerencsére még vannak olyan emberek, akik idejüket és energiájukat nem sajnálva tesznek a közösségért. Ez esetben konkrétan Borsos Istvánra gondolok, aki fáradtságot nem ismerve megalkotta nekünk ezt a szobrot. Az is fontos, miből faragta. Abból a fából készült, amelyik évtizedekig itt állt a Művelődési Ház udvarán, majd kivágtuk, évekig száradt, és most szoborként éledt újra. Számomra ez azt üzeni, hogy a halál után is van élet.”
Van élet, amíg vannak éltető kulcsemberek egy-egy közösségben. Ilyen a kanizsamonostori Barna házaspár, Károly és neje, Erzsébet, aki a helyi Petőfi ME elnöke.
Barna Károly a kanizsamonostori VMSZ helyi szervezetének elnökeként, Csóka Község képviselő-testületének egyik vezető tagjaként és a valamikori helyi közösség alelnökeként nagy tanulságok birtokában mesélt a lassan tanyavilággá zsugorodó település, szebb napokat látott múltjáról és mindenek ellenére kitartást, megtartási szándékot tanúsító jelenéről:
– 1999-ben meghívtak minket Egyházaskérre, arra a falunapra, amely egyedülállónak számított a környéken, sehol még olyat nem szerveztek. Oda minden Verbicán–Egyházaskéren születettet meghívtak. Ezen én is részt vettem, hiszen a párom egyházaskéri születésű. Fantasztikus ünnepség volt. Vacsorakor egy földink, kanizsamonostori, aki szintén Egyházaskérről nősült, kiállt a mikrofonhoz és nyilvánosan feltette a kérdést, ki van még az ünneplők között a településünkről? Jelentkeztem, majd nekem szegezte a felvetést, meg tudnánk-e valami hasonlót szervezni mi is a falunkban? Mondtam, ha a helyzet úgy adódik, akkor miért is ne?! Így is történt. Jelen volt az akkor még 150 főt számláló falu apraja-nagyja és meghívtuk a településről elszármazottakat is. A sátor, amit felállítottunk az ünnepség alkalmára, szinte egy utcahossznyi volt, és csaknem 1000 ember jött el ekkor.
Autentikus, tulipán szimbolikájú emlékművet állíttattunk a település 770. jubileuma alkalmából. Ennek fővédnöke Magyarkanizsa önkormányzata volt. Cs. Simon István költő, szociográfus könyvet írt a faluról, a szikesek világáról, Kanizsamonostor címmel.
Ezek az augusztusi találkozók, falunapok azóta is nagyon népszerűek, ilyenkor minden erőnkkel azon vagyunk, hogy színvonalas művelődési műsor, tábori istentisztelet és a Petőfi-szobor megkoszorúzása által ünnepélyessé tegyük a magunk és a településhez valamilyen módon kötődő vendégeink számára a közös együttlétet.
A másik ilyen népes alkalom volt hosszú éveken át nyaranként a csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesület itt megtartott nyári gyermek- és ifjúsági néptánc tábora, amikor helyi, környékbeli és később már Budapestről is érkező táncosok, oktatók, résztvevők pezsdítették fel a Petőfi ME épületét és környékét. Egyik ilyen alkalommal fogalmazódott meg a Petőfi-szobor ötlete is. Borsos István azóta sajnos megboldogult, élete során rendkívül elkötelezett méhész és fafaragó ajánlotta fel, hogy elkészítené a Petőfi mellszobrát. Nagyon büszkévé tett bennünket mindezzel és további együttműködést, fafaragó tábor szervezését is terveztük vele, csak hát sajnos a sors közbeszólt…
A régi fotókat nézegetve, amolyan „mézeskalács” falucskának, idillinek tűnik nekem az egykori Kanizsamonostor. Hogyan élik meg ezt a kontrasztot, összehasonlítva a múltat a mai, a fogyatkozó település képével?
– Valóban óriási a különbség és mindezt nem is könnyű emberileg megemészteni, magunkban és közösségileg sem. A művelődési egyesület 1948-ban alakult meg, valódi tehetségekből álló színjátszó csoporttal, messze földön híres zenekarral és évente legalább tíz sikeres báli rendezvényt tartottak. Emlékszem, ezekre az alkalmakra Homokrévről (Mokrinból) vagy Tiszaszentmiklósról hozták parasztkocsival a 200-300 liter bort, tele volt a terem… Volt szilveszterezés, batyubál, farsangi bál, március 8., majális, ekkor az udvarban főtt a birkapaprikás, majd Illés-napi búcsú. ’79-től ’92-ig tíz darabot vittünk színre (nem dicsekvésképpen mondom, ezek mindegyikében én voltam a főszereplő), ezekből úgy 120–140 előadást játszottunk. A színdarabok készítésénél egyetlen probléma adódott, hogy kevés volt a hölgy a faluban. Később már a feleségeinket is bevontuk a színjátszásba. A tájainkon elsők között nálunk alakult meg a nőegylet, látványos, szép kézimunka kiállításokat szerveztek. Az is emlékezetes, amikor a Tanyaszínház megkezdte a tájolásokat mifelénk. Egy alkalommal igazán hiteles környezetben, az itteni Maros-tanyán adták elő a műsort, mintha most lett volna, úgy előttem van, a Falstaffot játszották. Egy alkalommal otthont adtunk a vajdasági magyar költők találkozójának is. Mindezt az egyesület vezetősége szervezte meg.
A 2000-es évek elején még mi is tudtunk szervezni munkaakciókat, volt hozzá ember, fiatal. Az elvándorlás azóta tovább erősödött, hiszen a szántóföldek itt nem túl minőségiek, a környező gyárak bezártak, a munkalehetőség megszűnt. Az állattartás nyújt némi kapaszkodót, a gulya még most is kijár Kanizsamonostoron, Borsos István egy másik faragványa tanúskodik erről: a várakozó, az őrző gulyás szobra.
A 2000-es évek elején még össze lehetett toborozni egy közösségi munkaakciót, fiatalok részvételével (Fotó: Archív felvétel)
Napjainkban, ha jól számolom, hét iskolás korú gyerek él a faluban. Az oktatási intézmény megszűnésével a kisiskolások Feketetóra, a felsősök Csókára, a központi iskolába járnak tanulni. Jelenleg már bolt sincs Kanizsamonostoron. Csókára vagy Feketetóra kell mennünk bevásárolni.
Jövőbeni terveik?
– Jelenleg a mi családunk a mindenes az egyesületben. Takarítunk, rendezünk, szervezünk. Tervezni nem nagyon merünk, örülünk, ha a jelenlegi helyzetet, állapotot fent tudjuk tartani és évente legalább egy alkalommal összejöhet a falu apraja-nagyja, együtt ünnepelünk a számunkra olyan nagyon kedves Petőfi-szobornál – hallottuk Barna Károlytól.
A környékbeli támogatók álláspontjáról Kormányos László, a csókai MOK egykori elnöke, jelenlegi tartományi segédtitkár nyilatkozott. Elismerően szólt a kanizsamonostoriak helytállásáról:
– A Csóka Művelődési és Oktatási Központ működött közre a kanizsamonostori Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, községi szintű fenntartásánál is, továbbá számos programot kihoztunk a településre és támogattuk a Falunapot, a megemlékező ünnepségeket, a tábort, a felújításokat.
Úgy tíz évvel ezelőtt községi támogatással sor kerülhetett a főutca egy fontos szakaszának aszfaltozására. Bízunk benne, hogy a szintén jelentős helyi, még vályogból készült Szent Illés-templom szükséges felújítására is lehetőség lesz a közeljövőben.
A falu elnéptelenedik, de a helyieket segíteni, a helyet éltetni fogjuk, mi környékbeliek. Ugyanígy teszünk az itteni Petőfi-kultusszal is, nagyon kötődünk hozzá, a faluhoz.
A lassan szinte tanyává alakuló településen éltető lendületet hozhat, hogy a Kanizsamonostor és a Feketetó közötti területen homokbányászattal kezdett el foglalkozni egy építőipari vállalat. Kanizsamonostor körül az elmúlt időszakban több homokbányát nyitottak. Ezekben a bányagödrökben összegyűlik a talajvíz, és vizes élőhelyek alakulnak ki. Az egyik ilyen területet nemrégiben felvásárolta egy magyarországi vállalkozó és horgász, illetve rekreációs központot szeretne ott kialakítani. Sikerült ennek előfeltételét is biztosítani. Bízunk a legjobbakban, hogy hamarosan ez a kezdeményezés fellendíti majd az életet Kanizsamonostoron, illetve, hogy egyre több vendég számára válik vonzóvá az Aranka menti szikesek természeti szépsége és adottsága. A Barna házaspár, valamint Mészáros Kiss Tibor és felmenői, meg persze többen mások is a településen, olyan értékeket őriztek meg, olyan megküzdési stratégiákat dolgoztak ki, amelyek nem merülhetnek feledésbe, hiszen a Petőfi- kultusszal és Kanizsamonostor természeti csodáival együtt reményt adnak a falu jövőjét, megújulását illetően – zárta gondolatait Kormányos László.
Nyitókép: A kanizsamonostori Petőfi-szobor (L. Móger Tímea felvétele)
