Drótpostán érkező üzenet

Mélyen belém égett a döbbenet, amelyet a Helyesírási szótár legújabb kiadványának böngészése közben éreztem jó néhány évvel ezelőtt. A korábbi kiadást az egyetemi éveim után néztem át tüzetesebben, és emlékeim szerint elvétve akadtak benne idegen eredetű, magyarosított szavak. A 12. kiadást lapozgatva viszont úgy éreztem, hogy lassan több idegen szót olvasok, mint magyart. Akárhol és akármilyen környezetben említettem meg aggodalmamat, a témát mély csend követte. Vagy egy odavetett vélemény, miszerint fejlődik a világ, a nyelv is eszerint alakul. Valószínű, hogy nem megfelelő közegekben kerestem a vitatársakat: ezt erősítette meg bennem az a szakmai továbbképzés, amelyet a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete és az Újvidéki Rádió magyar szerkesztősége szervezett meg a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetségével együtt január végén.

Kiderült ugyanis, hogy aggodalmammal mégsem maradtam magamra. Az anyanyelvünk állapotáról és annak védelméről pedig külön is elbeszélgethettem Juhász Judittal, a szövetség elnökével, akinek a rádiós, illetve a kormányszóvivői munkásságát is áthatotta a nyelvművelő küldetés. Törekvéseit számos magas rangú kitüntetéssel ismerték el az évek folyamán. Tavaly a Szent István Emlékérem és Díj mellett a Magyar Tudományos Akadémia neki ítélte oda a Magyar Nyelvőr címet is.

Ön szerint milyen állapotban van az anyanyelvünk: melyek azok a külső és belső hatások, amelyektől jó lenne megvédeni?

– Tagadhatatlan, hogy a közbeszéd stílusa, minősége nagyon sokat romlott az elmúlt néhány évtizedben. Az idegen szavak betolakodásától a nyelvműveléssel foglalkozó száz évekkel ezelőtt is féltette a nyelvművelés ihletében alkotó írót, költőt, értelmiségi embert. Előbb a latintól, aztán a némettől, majd az orosztól: hogy csak a legerőteljesebb hatásokat említsem. Az idegen befolyás mindig is kissé megnyomorította a nyelvünk használatát. Kodály Zoltán kétszer szólalt meg, mintegy harci trombitát fújva: a harmincas években, majd az ötvenes években is arra hívta fel a figyelmet, hogy mentsük meg a nyelvünket, vessünk véget az idegen hangzásnak és az idegen eredetű szavak használatának a magyar nyelvben. Ez folyamatos harc: az életünk változik, és a bennünket körülvevő tárgyak, a közlekedési és technikai eszközök is változnak. Jelenleg a legnyilvánvalóbb hatást éppen az okostelefonok és a különböző elektronikus eszközök használata okozza: rengeteg amerikai vagy angol kifejezést hoznak magukkal a nyelvünkbe. Olyanokat is, amelyek helyett tudnánk gyönyörű magyar kifejezéseket használni, például az e-mail helyett a drótpostát. Szerencsére elég sokan használják már, de sajnos nem vált természetessé. Az idegen hatások megragadásának folyamata nem tudatos: nem utánozni akarjuk a divatos, nyugati nyelveket, hanem inkább ránk ragadnak ezek a kifejezések, elsősorban a médiából.

Ilyen értelemben akkor felvetődik a kérdés, kivédhető-e egyáltalán az az idegen hatás, amit a rohamosan fejlődő műszaki világ „ragaszt” a nyelvünkre?

– Megállapíthatjuk és szomorkodhatunk azon, hogy romlik a magyar nyelv, közönségesebbé válik, az útszéli kifejezések bekerülnek a közszolgálati rádióba, televízióba. Búslakodhatunk azon is, hogy divat a durvaság, az érzéketlenség, a felületesség. Mindez azonban tettek nélkül mit sem ér. Mindenkinek a maga helyén, a maga munkaeszközeivel meg kell próbálnia tudatos nyelvhasználattal minőségi kifejezésmódokat keresni. Kulcsfontosságú a belső tartás, az igényesség és a magyarságunkhoz való ragaszkodás. Ezek nélkül ugyanis teljesen mindegy, hogy milyen kifejezést használunk, például hogyan köszönünk a munkahelyünkön, a templomban vagy egy ifjúsági klubban. Nemcsak a ruhatárunkat kell ugyanis megválogatnunk aszerint, hogy hova készülünk, hanem a szóhasználatunkat és a gondolkodásmódunkat is. Andrásfalvy Bertalan Széchenyi-díjas magyar néprajzkutató néhány évvel ezelőtt a következő gondolatokat írta a magyar nyelv napjának november 13-ai ünnepére: „Szólalj meg, s én megmondom, mennyire becsülöd meg ajándékba kapott magyarságodat”. A gondolat mindent elmond arról, ami a nyelvművelő mozgalom célja. Arra biztatjuk az embereket, hogy legyenek egy kicsit önérzetesebbek és hiúbbak arra, hogy mit ejtenek ki a szájukon. Adják meg a módját annak, hogy felkészülten ülnek a mikrofon elé, de egy baráti kávézás alkalmával is figyeljünk a beszélgetőtársunkra. Legyen bennünk együttérzés, kíváncsiság. E két szó pedig ott van a riporteri munka fénnyel megvilágított plakátján. Egészen másként nyílnak meg az emberek, ha azt látják, hogy a riporter valóban kíváncsi arra, amit mondanak, és felkészül abból az emberből, akihez megy. Ugyanez érvényes a mindennapi nyelvhasználatra is.

A szövetség elnökeként gyakran látogatja a kisebbségben élő magyar közösségeket is. Mit tapasztal ilyenkor az anyaországi nyelvhasználathoz viszonyítva?

– Andrásfalvy Bertalan imént idézett gondolatát nem kell magyarázni a kisebbségbe szorult magyarság körében. Egyértelműen ajándéknak tekinti ugyanis a magyarságát az az ember, aki naponta megharcol azért, hogy magyarul szólhasson, hogy magyarul legyen kiírva a település neve, hogy magyar iskolában érettségizhessen… Nehéz ragaszkodni az anyanyelvünkhöz, ezért dühít, ha az anyaország kényelmében és anyanyelvi biztonságában élők nem fedezik föl ennek a mondatnak a mélységét, és nem éreznek késztetést arra, hogy önmagukban felépítsék azt a sokféle tudást, amely az élethez kell: ezek között pedig az egyik első az, hogy hogyan beszélek magyarul.

Ön szerint tehát az anyanyelv megőrzéséért a felelősség elsősorban azoké az embereké, akik beszélik a nyelvet. Ugyanakkor többször is említette a sajtó szerepét a nyelvhasználat alakulásában. Hogyan látja a média ilyen jellegű törekvéseit az anyaországban, és hogyan a Délvidéken?

– Mindenütt csata zajlik. Még a magyarországi nyelvészek egy része is úgy gondolja, hogy a nyelv megáll a maga lábán, nem kell művelni, hagyni kell, hogy mindenki viselkedjen úgy és beszéljen úgy, ahogyan neki tetszik. Az anyanyelvi mozgalom és a hozzá tartozó pedagógusok, civil emberek viszont úgy gondolják, hogy meg kell próbálni minden módon mintát adni, példát mutatni. A magyar közszolgálati rádióban és televízióban megszólalóknak normateremtő szerepe volt az 1926-os megalapítástól a közelmúltig: még olyan riportalanyokat is kerestek, akik igényesen és gondolatgazdagon beszélték a nyelvet. Ezt sajnos manapság már nem merjük egyértelműen kijelenteni. Csendes küzdelem folyik az igénytelenség ellen. Vajdaságban viszont mást tapasztalok: talán egy kicsit egyedül vannak az újságírók. Hiányoznak az idősebb nemzedék tagjai, akikre fel lehetne nézni, akik akarnak foglalkozni a fiatalabbakkal, és akik nem fáradtak bele abba, hogy itt embermentés folyik. Mert aki a magyar nyelvet menti, az ezzel a magyar embert menti meg. Annyi tragédia érte ezt a vidéket az elmúlt harminc évben, hogy talán egy kicsit megkopott az eszményekhez való ragaszkodás. Fontosnak tartom, hogy az Anyanyelvápolók Szövetsége segítsen a határon túlra száműzött testvéreinek. A szakmán belüli összefogást kell erősítenünk annak érdekében, hogy sehol se érezze magát egyedül egyetlen újságíró sem. A napi gyakorlat ugyanis hajlamos kiégésre ösztönözni az újságírókat: sokszor a leadott műsorok és a karakterek száma, illetve a szoros határidők egymásutánja határozza meg a sajtósok mindennapjait. Elég sok nyomás van az újságírón ahhoz, hogy elfáradjon és értelmetlennek érezze a munkáját. Ha viszont együtt vagyunk és van kapaszkodó, akkor van mozgatóerő is. A találkozásokkal megerősítjük egymást, az újságírók átértékelik a munkájukat, és egy szinten túl örömüket lelik benne. Így alakul át a „kötelező favágás” olyan alkotássá, amitől értékesebbnek érzi magát az újságíró is, illetve amellyel elsősorban adni akar. Talán ez az egyik vesszőparipám is: ne azt nézzük, hogy nekünk mi jár, hanem inkább azt, amit nyújtani tudunk a közösségünknek. Lehet, hogy ez most közhelynek tűnik, de nagyon sok évet eltöltöttem rádiós közegben, és kormányszóvivőként is azt tapasztaltam, hogy sokszor nem a többszörösen kitüntetettek a boldogok. Inkább azok az emberek állnak ellen a kiégésnek, akik átélik annak az örömét, hogy adni tudtak másoknak.

A munkáját küldetésszerűen éli meg, és teljesíti is a szövetség által. Melyek azok az intézkedések, amelyekkel szervezetten próbálnak közelíteni a meghatározott célok felé?

– Elsősorban a gyerekekre, diákokra figyelünk. A teljesség igénye nélkül sorolom: Kazinczy-verseny, Szép magyar beszéd verseny, Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny, Kárpát-medencei Kossuth-szónokverseny, Implom József helyesírási verseny… Ebből máris érthető, hogy elsősorban a gyerekeken keresztül jutunk el a célunkhoz: idejekorán kell „beoltani” a szép magyar beszéd örömét. A Kárpát-medencében tízezer számra vesznek részt a fiatalok a versenyeinken. Közülük sokan lesznek később pedagógusok, ám ha soha sem lesznek tanárok, színészek vagy televíziós műsorvezetők, akkor is meghatározóak maradnak az életükben a felkészüléshez és a versengéshez kötődő élmények. Külön felelősség a gyerekek és az ifjúság nevelése, felkészítése és beavatása egy olyan világban, amikor a többségük a különórán informatikát és angolt tanul. Az elsődleges feladatunk felkarolni azokat, akik az anyanyelvüket választják, és azt szeretnék ápolni. A másik fontos küldetésünk, hogy a felnőtt közösség számára konferenciákat szervezzünk, neves előadókkal. Amikor lehetőségünk van, Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken is tartunk olyan képzést magyartanároknak, vagy újságíróknak, amely a nyelvhasználat, a nyelvi tisztaság, a beszédkultúra és ezzel együtt a magatartáskultúra irányába próbálja tágítani az ismereteiket. Emellett könyveket és kiadványokat adunk ki: az Édes Anyanyelvünk folyóirat fennállásának 50. éve felé közeledik, a fiatal kiadványok közül pedig a hároméves Magyaróra folyóiratot említeném.

Mit jelent az Ön számára a magyar nyelv megőrzése?

– Évszázados örökség az, amit Kazinczy Ferenc és a nyelvújítók ránk hagytak. Az is, hogy 1844-ben a magyar országgyűlés megszavazta a némettel, illetve a latinnal szemben a magyar nyelv állami használatát, és azóta lehet a bíróságokon és más közintézményekben magyarul beszélni. Nehezen megvívott harcok állnak annak hátterében, hogy mi magyarul beszélhetünk, és a mai napig nem okoz gondot a tudomány bármely szférájában érvényesülni a magyar nyelvvel, hiszen minden műszaki és elektronikus eszköznek van magyar elnevezése, sokszor több is, mint az idegen nyelvekben. Szinonimákban és képekben gazdag nyelv a miénk. Különleges kincs az, amink van: senki nem veheti el tőlünk, csak akkor, ha mi önként adjuk oda.