A templomtornyot látva visszaemlékszek arra a tizenkét évvel ezelőtti tévelygésemre, amikor először kerestem a budiszavai Katolikus Kör épületét. Mikulás-váró ünnepségre érkeztünk, mintegy órával az esemény előtt. A nagykabátot nem vetettük le, mert a gondoskodó házigazdák igyekezete ellenére is igencsak hideg volt a nagyteremben. Az évek folyamán sok változást tapasztaltam: mára a település 139 éves múltjához méltó közösségi ház fogadja a faluba érkező vendégeket. Szinte teljesen felújították ugyanis az épületet, és 32 ágyas vendégszállást is létesítettek. Az udvarban egy közösségi kemence is jelzi annak az összefogásnak az eredményét, amelyet a falu lakosai az anyaországgal ápolnak. Teszik ezt a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület színei alatt, amely a dél-bácskai település magyarságának második otthona. Meleg otthona – állapítom meg magamban, miközben ezúttal a nagykabát is lekerül a vállamról.
A Sulisztár vetélkedő idén nagykorú lesz: mára nemzetközivé nőtte ki magát
Örülök annak, hogy a körülmények változtak. De annak még inkább, hogy az ezeket biztosító emberek viszont nem. Épp oly odaadással várnak vissza bennünket, vendégeket, ahogyan tették ezt mindig is. Az ajtó nyílik, és ugyanolyan szerénységgel lép be rajta Milánovity Ottilia, mint a megismerkedésünk estéjén. Emlékszek: csodálattal tapasztaltam, hogy mire a bejárattól a színpadig ért, már mindenkit megfertőzött a jókedvével. Mosolya is örök – nyugtázom boldogan, miközben összeölelkezünk.
Ottiliából erő, tenni akarás és boldogság sugárzik folyamatosan. Akkor is, amikor az egyetemen tanít, és akkor is, amikor szavalásra, éneklésre vagy táncra buzdítja a gyerekeket. Itt volt az ideje annak, hogy megkérdezzem, ami már régen érdekelt: miből csírázik a belőle áradó határtalan odaadás és elkötelezettség?
– Ez a véremben, vagy a génjeimben van – feleli nemes egyszerűséggel. Majd magyarázatot is fűz hozzá: – A felmenőim falualapítók voltak. A dédszüleim az elsők között hintették el Budiszaván a kulturális élet magvait. A nagyszüleim, majd apukám is játszott hangszeren, de jómagam is befejeztem a zeneiskolát, hegedű szakon. Anyukám is aktív volt, néptáncolt is, énekelt is. Az ő oldaláról a Szabó család tagjai is zenészek voltak: nagyapám 43 évig kántorkodott is a helyi templomban. Ez zajlott körülöttem, és élveztem. Apukám például rendszerint gitárral és énekkel köszönte meg anyukámnak a finom vasárnapi ebédet. Számunkra ez természetes volt: végtelenül vidám családban nevelkedtem, és nagyon sok szeretetet éreztem.
Tapasztalhattam, hogy mindezt éppoly természetesen adod is vissza az embereknek, ahogyan kaptad.
– Ez sem tudatosan történik. Kiskorom óta táncoltam, muzsikáltam, majd később komolyabb feladatokat is elvállaltam a művelődésben. Az egyesület alapítói között voltam: fiatal szülőként néhányan úgy gondoltuk, hogy felélesztjük a lankadó művelődési életet Tiszakálmánfalván. Három-négy éves gyerekeink voltak, és biztosítani szerettünk volna számukra egy jó közösséget, amelyben ismerkedhetnek, barátkozhatnak. Belevágtunk a csoportok szervezésébe: néptáncoltak, énekeltek, szavaltak a gyerekeink, és mindez bennünket is összetartott. Minderre ideális volt a Katolikus Kör épülete, csak elég rossz állapotban volt. Emlékszem, hogy alig tudtuk befűteni... Tüzelős kályha volt, és zsákszámra hordtuk otthonról a fát és a csutkát. Valaki mindig két órával előbb érkezett és begyújtott, hogy mire a gyerekek megjönnek, egy kicsit átmelegedjen a terem.
Február végén Pongó Lajos, Moldvay Károly és Bátori Ferenc mellett Milánovity Ottilia is átvehette az aranyoklevelet a több évtizedes odaadó munkájáért (Fotó: Ótos András)
Jól tudom, hogy már több mint harminc éve annak, hogy újraszerveztétek a művelődési életet Tiszakálmánfalván?
– Igen. Hivatalosan viszont 2001-ben jegyeztettük be az egyesületet. Elsősorban azért volt szükség erre, hogy jobb feltételeket biztosítsunk a munkához. Szülői összefogással tanultunk meg pályázni is, és ettől kezdve már nem kellett mindent otthonról hozni zsákszámra. Ekkorra már aktívan működtek a néptáncosok, a szavalók, a kézimunkázók, de az ifjúsági zenekar is. Később felújítottuk a pásztorjátékot is, amellyel Debrecenbe is eljutottunk a betlehemes találkozóra. Folyamatosan szaporodtak a szakcsoportok, hisz minden ötletre nyitottak voltunk.
Harmadik elnöke vagy az egyesületnek, és már tizenegyedik éve vezeted a közösség munkáját. Mi minden történt ez alatt az idő alatt?
– Mindig is jól éreztem magam csoportvezetőként: néztem azt, hogy jó háttérmunkás legyek. Egy adott helyzet azonban megkövetelte, hogy magamra vállaljam a vezetői feladatot. Igyekeztem megszolgálni a bizalmat, és megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy a meglevő csoportok zökkenőmentesen működhessenek, de újak is létre jöhessenek. Az elmúlt tíz évben alakult meg a Kukkantó gyermekjátszó csoport, amelybe fiatal anyukákat kapcsoltunk be egészen pici gyerekekkel. Erre nagyon büszke vagyok, ahogy a Varázslók csoportjára is, amelybe a középiskolásaink járnak. Ennek a csoportnak a megalapítását és működését elsősorban a Petőfi-programnak köszönhetjük, amely által elkötelezett fiatal érkezett Budiszavára. Figyelünk ugyanis arra is, hogy minél több lehetőséget kihasználjunk azokból, amelyeket az anyaország nyújt nekünk. Erre szép példa az a testvérvárosi kapcsolat is, amelyet a magyarországi Baks községgel ápolunk immár tíz éve. Az évfordulót idén ünnepeljük, de ennek jegyében már tavaly megépült az a közösségi kemence, amelyet a baksi polgármesteri hivatal ajándékozott nekünk. Ekkor alakult meg a legújabb csoportunk is: a főzőcskézők között elsősorban az apukák és férfiak találták meg magukat. Ez nagyon jó dolog, mert míg az anyukák a különböző szakcsoportokban foglalkoznak a gyerekekkel, addig az apukák jókat sütnek, főznek a kemencében. A végén pedig mindannyian jót lakmározunk.
Tavaly adták át rendeltetésének a közösségi kemencét, amelyet a baksi polgármesteri hivatal ajándékozott a tiszakálmánfalvi egyesületnek
Ez nyilván nagyon jól jön annál a sok rendezvénynél is, amelyeket szerveztek. Ezek közül melyeket emelnéd ki meghatározóként?
– Az évet általában a magyar kultúra napjának megünneplésével kezdjük, de ezzel párhuzamosan már javában készülünk a falunap megünneplésére. A több napos rendezvényünkre ugyanis az említett testvérváros, Baks mellett Gesztről is érkeznek vendégeink. Itt született Tisza Kálmán egykori magyar miniszterelnök, a falu névadója. Az ő emlékét őrző geszti egyesülettel ápolunk szoros együttműködést, és kölcsönösen látogatjuk egymást. A falunapi rendezvénysorozatunk után alig két hetünk van felkészülni a március 15-ei ünnepre, majd szinte azonnal megkezdjük a készülődést húsvétra. Ilyenkor több műhelymunkát is szervezünk, de elindul a locsolkodási hadjárat is: a gyerekek a húsvét hétfői körutaikat is az egyesületben szervezik le. Mi szervezzük a nyolcadikosaink ballagását is, hisz az általános iskola befejezéséig szinte minden diák aktívan tevékenykedik az egyesületben. Az odaadásukat egy ünnepélyes búcsúztatóval háláljuk meg, jelezve azt is, hogy a továbbiakban is számítunk rájuk. És valóban visszatérnek: maguktól ajánlkoznak műsorvezetésre, versmondásra. Vagy éppen csak bekopognak, hogy segítenének asztalt cipelni, díszíteni, teríteni. A diákszínpadosok pedig szólnak, hogy szeretnék, ha a bemutatójukon a tiszakálmánfalviak is ott lennének.
És akkor Oti néni megszervezi…
– Hát, igen. Ezek a legszebb pillanatok. Sokan azt állították, hogy középiskolásként már nem térnek majd vissza a gyerekeink. Természetesen vannak ilyen esetek is, de jó érzés tapasztalni, hogy sokan rácáfoltak az előítéletekre, és úgy is visszajönnek, hogy nem kötelező. Ha pedig eredményt érnek el, akkor azt is jelzik: hogy gondoljunk rájuk, mert ők is gondolnak ránk.
Nyilván a nyolcadikosok búcsúztatójával még nem fejeződik be az évi rendezvénysorozatotok.
– Nem, mert következik a nyári néptánctáborunk, amelyet a baksi csoportokkal együtt szoktunk megszervezni. Augusztusban pedig már Szent István napjára készülünk: díszítjük a templomot, az új kenyeret pedig immár a közösségi kemencében sütjük ki. Kevéssel ezután újra mindannyian találkozunk, hisz szeptember elején évnyitót tartunk, és fogadjuk azokat az elsősöket. Majd következik az egyik legtömegesebb gyermekrendezvényünk, a Sulisztár énekes vetélkedő. Tavaly 17. éve tartottuk meg, és az utóbbi években nemzetközi jelleget öltött: immár Magyarországról és Erdélyből is érkeznek kis énekesek hozzánk. Ezt követően több kézimunka kiállítást is szervezünk, illetve sok műhelymunkát is tartanak az asszonyaink. Az adventi időszak kiváló alkalom erre: egy hónapig tartó rendezvénysorozattal ünnepeljük meg évről évre. A gyertyagyújtástól és a Mikulás-várástól kezdve a Luca-napi pogácsasütésen és búzaültetésen keresztül a pásztorjátékig minden hagyományt ápolunk. Az éjféli misén is részt veszünk, majd megszervezzük a szilveszterezést is. Eléggé tevékenyek vagyunk annak ellenére is, hogy sajnos elég kevesen maradtunk. Ezt támasztotta alá a VM4K nemrégiben megjelentetett elemzése is a vajdasági magyar művelődési életről. A falu létszámához viszonyítva ugyanis a legtöbb aktív tagunk van: az egyesület keretében működő tíz szakcsoportunkban több mint hetvenen tevékenykednek a hét több napján is.
A közösséget a rendszeres műhelymunkák tartják leginkább össze (Ótos András fotója 2018-ban készült)
A kitartásotokat nemrégiben arany oklevéllel ismerték el: február végén a falunapon Pongó Lajos, Moldvay Károly és Bátori Ferenc mellett te is átvehetted a több évtizedes munkát elismerő plakettet.
– Soha nem azért csináltam, mert elismerést vártam volna. Az elnökségre is gyönyörű megbízatásként tekintettem. Az embert feltöltik azok az eredmények, amelyek ebből a munkából születnek: amikor elmegyünk valahova vendégszerepelni, versenyeket nyerünk, külföldre utazhatunk… Ilyenkor átélem a mellettem levő csoportvezetők és gyerekek boldogságát. Az aranyoklevél inkább ennek a munkámnak a végére tette fel a pontot. Bár én a jövőben is aktív szeretnék maradni és amennyit csak lehet, segítek. Az egyetemen is az a dolgom, hogy a fiatalokat bevezessem a munkába és megtanítsam őket mindarra, amit tudok. Ezt szeretném elérni azokkal a fiatalokkal is, akik most átveszik a művelődési egyesület vezetését. A tavalyi karácsonyi műsor alkalmával ugyanis a Milánovits házaspárnak gyémántplakettel köszöntük meg a hetvenéves kitartó munkát és tiszteletbeli tagokká emeltük őket. Ezzel pedig megkezdtük a fiatalítást.
Említetted az egyetemet: a kenyeredet ugyanis a mai napig kutatóként keresed. Honnan az érdeklődés a természettudományok iránt?
– Jelenleg is a mikrobiológiai tanszék munkatársa vagyok az Újvidéki Egyetem Műszaki Karán. Az oktató- és kutatólaboratóriumban főként a harmad- és a negyedéves egyetemistákkal dolgozom, de sokszor a doktoranduszok is hasznát veszik a negyvenéves tapasztalatomnak. Nagyon szeretem a szakmámat. Már fiatalként is a természettudományok vonzottak, majd amikor férjhez mentem, a kábelgyár laboratóriumában kaptam állást. Fantasztikus munkahely volt, korszerű feltételekkel és jó fizetéssel. Ez nagyon jó jött, mert fiatal házasokként házat akartunk építeni, családot szerettünk volna alapítani.
Erre már nemsokára nyugdíjasként tekintesz majd vissza. Említetted, hogy a művelődésben továbbra is aktív leszel, de átadod a terepet a fiataloknak. Mire készülsz?
– Olyan nagymama szeretnék lenni, amilyen támaszom annak idején nekem édesanyám volt: rengeteget segített a mindennapokban. Így az a kiváltságom is megvolt, hogy a szabadidőmet mindig a gyerekeimmel tölthettem, tanulhattam a munkám mellett és a művelődésben is aktív maradhattam. A férjem is több egyesület tagja, és nyugdíjas tűzoltóként még inkább kiveszi a részét a közösségi életből. A földműveléssel pedig mindig olyan odaadással foglalkozott, hogy rajta keresztül én is megszerettem: élvezem a természetet, és azt, amit a budiszavai föld ad nekünk. Talán ez csalogatta haza a szüleimet is annak idején Németországból, ez tartott itt engem is, és a lányomat is ez hívhatta haza Budapestről. Tornatanár ugyanis, de a menyem is pedagógus. A fiam és a vejem pedig egy külföldi cégnek dolgoznak, de idehaza. Éppúgy ragaszkodnak Tiszakálmánfalvához, ahogy családjaink teszik ezt nemzedékek óta.
Nyitókép: Február végén Pongó Lajos, Moldvay Károly és Bátori Ferenc mellett Milánovity Ottilia is átvehette az aranyoklevelet a több évtizedes odaadó munkájáért (Fotó: Ótos András)
