Mit ünnepelünk húsvétkor? A halál fölött aratott győzelmet, azaz Jézus föltámadását. Ezt azonban meg kellett előznie az önként vállalt áldozathozatalnak, amelyre a megváltás központi mozzanataként tekint a hit.
Mit jelent a megváltás? A bűn fölötti győzelmet: az istentől eltávolodott ember lelki megmentését. Jézusnak nem önmagán belül kellett diadalmaskodnia a bűn fölött a Szent Pál-i teológia szerint, hiszen ő maga bűntelen volt. Győzelme az emberek bűne fölött aratott diadal volt.
Ebből a hitből fakadó állításból adódik az újabb kérdés: mivel diadalmaskodott a Megváltó a bűn fölött? Az áldozattal, de ő nem valamely más élőlény vérét ontotta ki az oltáron a nép megtisztításáért, mint a papok tették a vallási iratok parancsait követve, hanem önmagát áldozta fel. Halála a passióban leírtak szerint kegyetlen kínhalál volt. A megváltás lényegét nem a testi-lelki szenvedésben kell keresni, az a próbatétel volt. A megváltás azt jelenti, hogy az istenember az életét adta oda az emberek életéért. A teremtmény teremtője iránti szeretete az isten iránti önátadásában mutatkozik meg, a teremtő teremtényei iránti szeretete pedig a teremtő teljes önátadásában a teremtményeinek. Ez a teljes önátadás valósult meg Jézus áldozathozatalában.
A küldetését beteljesítő istenember valóságos halálával ment végbe a megváltás. Ezért biztatták őt a gúnyolódók, hogy isteni erejével élve szálljon le a keresztről. A sátáni sugallat kísértése arra biztatta a gúnyolódók ajkán az istenembert, hogy mint a boldogság és az üdv forrása ne fogadja el a szenvedést és mint teremtő Szó (Logosz) ne tapasztalja meg a halált, a maga halálát. Arra is, hogy minden hatalom és ítélkezői igazság birtokosaként, mennyei királyként utasítsa vissza a megaláztatást, de arra is, hogy mint a világ világossága ne vállalja a lemerülést a sötétség birodalmába az emberek megszabadításáért.
A magát teremtményeinek átadó végtelen szeretet diadalmaskodott a három kísértésen, amelyeknek már küldetése indulásakor, a pusztában töltött negyven nap során is ellentmondott, de akkor még csak szóval, akaraterővel és tisztánlátással szembeszegülve kellett a három próbatételt kiállnia, küldetése beteljesítése napján azonban akaratereje önmagát odaadó végső erőfeszítésével az emberek bűneit kellett magára vennie, és ennek egyenes következményeként meg kellett tapasztalnia a halált. E miatt a vállalása miatt utolsó szavával a kereszten teremtői lelkét kellett kilehelnie, majd önkiüresítése végső pontján neki, a világ világosságának a görögök által Hadésznak, a zsidók által Seolnak nevezett legmélyebb sötétségbe, az emberiség sírgödrébe kellett leszállnia. Ezek voltak istenemberi személye isteni természetének a végtelenül nagy próbatételei, amit mi emberi ésszel képtelenek vagyunk felfogni, csak a hit ereje engedi láttatni számunkra belőlük azt, amit meglátni vagyunk képesek.
Emberi természetének a próbatételei világi tapasztalatainkból kiindulva már számunkra is jól érthetőek és érzékelhetőek. Azon a napon Jeruzsálemben a jelenlévők is ezeknek lehettek a szemtanúi.
„Három erő, csupáncsak három erő van a földön, amelyek képesek örökre legyőzni és rabul ejteni e tehetetlen lázadókat, épp a boldogításuk végett – ezek az erők: a csoda, a titok és a tekintély” – írja Dosztojevszkij a Nagy inkvizítor legendájában Ivan szájába adva a mondatot. E három erőhöz kötődik a három emberi kísértés: a test, a szellem és a lélek szükségletének egy-egy próbatétele. Modernebb kifejezéssel a bennünk élő ösztönlény (ösztönember), a bennünk élő intellektuális lény (észember) és a bennünk élő érző-intuitív lény (szívember) kísértései ezek.
A test elemi szükségletének a kísértése a küldetés kezdetekor a pusztában még csak a kínzó éhségérzet volt, a küldetés beteljesítésekor viszont már a sátáni koreográfia szerint a kínszenvedéssel kellett szembenéznie az istenembernek. A misztérium mégsem következett be, Jézus nem szállt le a keresztről, emberi természete az emberek üdvéért vállalta a test mérhetetlen szenvedését. A szellem elemi szükséglete, az elismerés, a világi tekintély iránti emberi igény sem szólalt meg benne, nem szállt le a keresztről és nem hívta oda az angyalok seregeit, hogy megmutassa mennyei királyi voltát azoknak, akik megverték, szidalmazták, megvádolták, töviskoronával megkoronázták, anyaszült meztelenre vetkőztették, leköpdösték, kigúnyolták. Jézus emberi természetének a legnagyobb próbatétele csak ezután következett be, amit a 22. zsoltárt idéző, én istenem, én istenem miért hagytál el engem felkiáltása jelez, negyedik megszólalása a kereszten a hét közül. Az emberek bűneit magára vállalva meg kellett ugyanis tapasztalnia az istentől való eltaszítottság leírhatatlan lelki fájdalmát. A lélek elemi szükségletét, a létezés forrásához tartozás emberi igényét sem hagyta azonban elhatalmasodni magán, nem szállt le a keresztről, nem hívta oda az angyalok seregeit és nem hajtott végre egy olyan világraszóló csodát, ami mindenki előtt nyilvánvalóvá tette volna, hogy bűntelenként – amilyen az istenember emberi természete – az Úr mindig vele van, sőt, ő maga az isten érzékelhető emberalakban.
Az Ellenség által áhított nagy csodatétel is elmaradt, mert a határtalan szeretet kitartott önátadói küldetése beteljesítése mellett, hogy üdvhozóként magára vállalja az emberek bűneit és ennek szükségképpeni velejárójaként a halált, a poklokra (alvilágba való) alászállást, miként a niceai-konstantinápolyi hitvallás régies magyar fordítása fogalmaz.
A történet azonban ezzel nem fejeződik be, a nagypénteki áldozatot követi nagyszombat várakozó csendje, azt pedig húsvétvasárnap a feltámadás örömhírével. A megváltást jelentő halál fölötti győzelmet a feltámadás tette érzékelhetővé mint a hit tapasztalatát.
