A hang ereje

Már többször beszéltél róla, hogy beleszülettél a népzene világába. Milyen volt a gyerekkorod, nem csak a zenével összefüggésben, illetve mit kaptál útravalóul családodtól?

– Szabadkán születtem, a valamikori Halasi úton, a Pásztor-házban. Ez anyai dédöregapám városi háza volt. Édesapám tordai származású. Anyukám családjának volt egy tanyája is, ott a nagyszülők éltek, ám édesanyám már az édesapámmal való házasságkötést megelőzően a városi házban élt. Ennek első részében a dédszülők laktak, míg a ház többi részében anyukám, továbbá két unokatestvére, majd a testvére. Egy rakáson volt az egész család, sokan és hangosak voltunk. Ebbe születtem bele. A vasárnapi ebédet mindig a tanyán költöttük el, ám arra is volt példa, hogy már pénteken kimentünk és az egész hétvégét ott töltöttük. Itt mindig valamilyen munkaakció várt ránk, hiszen ott volt a föld és a jószágok. Tizennégy éves koromban már részt vettem az aratásban, a kukoricakapálásban pedig még korábban. Gyerekkoromban folyamatosan azt láttam, hogy ha a család összefog, és együtt tud lenni, akkor a munka szempontjából is jó dolgok születnek. Arra ugyancsak emlékszem, hogy amikor vasárnap a nagy konyhában olykor húsz ember ült le az ebédlőasztalhoz, akkor az étkezést páratlan beszélgetés, vagy éppen nótázás követte. Én ebben a környezetben tanultam meg a nótákat, apámtól és anyámtól, valamint a nagyszüleimtől. Munka közben, vagy étkezések után is énekeltünk, nem volt szükség bármiféle rendkívüli eseményre, mint amilyen mondjuk egy-egy születésnap, vagy lakodalom. Az éneklés az életünk része volt, úgy a népdal, mint a nóta. Később, amíg Szabadkán épült a házunk, kiköltöztünk Kispiacra, ott jártam két évig óvodába, valamint ott végeztem el az általános iskola első négy osztályát. Anyukám Kispiacon 30 évig volt osztálytanító. Szabó Margit tanító néninek a vezetésével Kispiacon működött egy nagyon jó tánccsoport, ott már szólót is énekeltem, még a Vajdasági RTV-ben is szerepeltem. A hagyományok iránti tisztelet Kispiacon tovább erősödött bennem. Amikor az általános iskola felsős diákjaként szüleimmel visszaköltöztem Szabadkára, egészen más környezetbe kerültem. Még akkor is megvolt a tanya, ám a barátaim városi gyerekek voltak, elkezdtünk diszkóba járni, zseléztük a hajunkat. Ebben az időszakban, azaz a kilencvenes években, nekem is az volt a legnagyobb vágyam, hogy megvásároljam az akkor éppen legmenőbb sportmárka melegítőjét. Emlékszem, egy alkalommal fél évig nem uzsonnáztam, csakhogy megvásárolhassam azt a melegítőt.

Ki és hogyan csalogatott vissza az útra, amelyen ma is jársz?

–  Amikor középiskolás voltam, szüleim, valamint nagynéném és férje, azaz Soós Mária és János, a Ballangó Együttes tagjai, próbáltak rábeszélni, hogy térjek vissza a népzenéhez, azzal érvelve, hogy jó hallásom és hangom van. Valamikor a középiskola harmadik osztályában döntöttem úgy, hogy rendben, elmegyek a szabadkai Népkör Magyar Művelődési Központba. Itt dr. Szöllősy Vágó László a tamburakontrát mutatta meg először, mivel tudta, hogy gyerekkoromban alapvető szinten megtanultam gitározni, ez a két hangszer pedig nagyon hasonlít egymásra.

Mégis mikor és hogy jött a hegedű, hiszen ekkor már 17–18 éves voltál?!

–  Igen, a zenészek többségével ellenben én nem gyermekkoromban tanultam meg hegedűn játszani, hanem már szinte felnőttként. És egyetlen napot nem jártam zeneiskolába. Egy-két népzenei tábort követően Gyula öcsémmel rádöbbentünk, hogy a magyar népzene 90 százaléka a vonós hangszerekre épít. Voltak tamburások, dudások és citerások is, ám a vonós tánczene határozza meg a táncházmozgalmat és a népzenei dialektusok java részét, nem beszélve arról, hogy erre is volt a legnagyobb szükség. Ekkor már 1998-ban,1999-ben jártunk, öcsémmel ebben az időszakban kezdtünk el vonós hangszeren muzsikálni, de úgy, hogy kezdetben csak otthon „nyekeregtünk”. Kerestük a Kossuth Rádió és a Petőfi Rádió népzenei műsorait, a zenéket felvettük kazettára, majd Laci bácsit faggattuk, könyveket bújtunk, de Fejős Gabriella – aki ma református lelkész – szintén nagy segítségünkre volt. Szinte teljesen autodidakta módon tanultunk meg vonós hangszeren játszani. Ahogyan azt már említettem, annak idején nagy hiány volt a táncegyütteseket kísérő vonós zenekarokból, a szabadkai Népkör évekig, vagy évtizedekig szenvedett amiatt, hogy nem volt állandó zenekara, így nekünk nagyon gyorsan kellett tanulnunk. A Népkör akkori vezetősége, dr. Kern Katalin és Bodrogi Béla, felkért bennünket, hogy alakítsunk a Népkörben egy vonós zenekart. Így jutottunk el a Juhász zenekarig. Arra már senki nem emlékszik pontosan, hogy miért éppen a Juhász zenekar elnevezést választottuk, többek szerint Bodrogi Hajnalka – aki egyébként az unokatestvérem – volt az ötletadó. 

Immár 23 éve zenéltek és alkottok. Milyen volt a Juhász zenekar útja? A síkságokat átszelő utakhoz hasonlóan egyenes, vagy kanyargós?

– Nagyon kanyargós volt az utunk. Amikor 2000-ben megalakultunk, csatlakozott hozzánk a hajdújárási Szabó Ottó, ő nagybőgőn játszott. Amint elterjedt a híre annak, hogy van egy vonós zenekar, azonnal elkezdtek mindenhová meghívni bennünket, Zentára, Temerinbe, Újvidékre, Kishegyesre. Szinte még alig tudtunk zenélni, de mentünk és csináltuk. Nemcsak azt láttuk, hogy az embereknek szüksége van arra, amit csinálunk, hanem azt is, hogy szeretnek bennünket, ez pedig még inkább munkára ösztönzött bennünket, táborokba jártunk tanulni. Az első koncertünk 2005-ben volt a Népkörben, majd két évvel később kiadtuk az első lemezünket. Szintén 2005-ben kezdtem el a Népkörben dolgozni, munkám révén pedig jobban átláttam a pályázási és a fellépési lehetőségeket. A gyümölcstermesztéssel foglalkozó Ottó végül nem tudta összeegyeztetni munkáját és a számtalan fellépést, így helyére lépett Dvorácskó Szebasztián, valamint akkor kapcsolódott be a zenekarba Vas Endre is, míg Ölveczky Tamás állandó tagunk lett. Czutor Róbert cimbalmos néhány évvel ezelőtt csatlakozott hozzánk. Mostanra eljutottunk odáig, hogy jelenlegi felállásunkkal bárhol versenyképesek vagyunk és ennek megfelelően is viszonyulnak hozzánk a Kárpát-medencében. Országos néptáncfesztiválok központi zenekaraként muzsikálunk, nagy koncerteket tudunk adni és együttműködni színházakkal. Példaként említeném az Aradi Kamaraszínházat, ugyanakkor a szegedi Tiszavirág Néptáncegyesülettel is együttműködünk, velük eljutottunk a Fölszállott a páva döntőjéig és különdíjat nyertünk. Fontos tudni, hogy ők megkaphatták volna a Fölszállott a pávában a Szalonna és Bandája zenekart, hiszen az központi zenekarként ingyen és bérmentesen lekísérte a tánccsoportokat, ám a Tiszavirág Néptáncegyesületnek fontos volt, hogy mi muzsikáljunk nekik, így három napig fizették az ellátásunkat, valamint a díjunkat.

Gyermekkoncertek Vajdaság-szerte, rendezvények a farsangi ünnepkörben, táncházak, koncertek nemcsak Vajdaságban, hanem szinte mindenhol a Kárpát-medencében, de például Kínában, Törökországban, Ausztráliában és Tunéziában is. Mindemellett nem szabad megfeledkezni az immár hagyományos Vajdasági Népzenész-találkozóról és a Folk Music Festről sem. Az egyértelmű, hogy az említett rendezvényeken ti mit adtok a közönségnek, illetve a résztvevőknek, ám mi az, amit ti kaptok, mi az, ami benneteket tesz gazdagabbá, úgy művészként, mint emberként?

– Az nagyon fontos, hogy számítanak ránk. Ezt a fiúknak is rendre elmondom. Egyre nehezebb, hiszen mindannyiunknak családja és munkahelye van, ám az, hogy ennyi éve számítanak ránk, illetve fontosnak tartják, hogy mi muzsikáljunk a különböző rendezvényeken, kötelez bennünket. Rengeteg szeretetet, tiszteletet és megbecsülést kaptunk az emberektől. Fontos hozzátenni, hogy én ugyanezt érzem ezek iránt az emberek iránt, ezért hangsúlyoztam a kitüntetés átvételét követően köszönőbeszédemben, hogy szerintem mindenkit ki kellene tüntetni, aki gyermekekkel foglalkozik, aki próbákat tart, aki megvarrja a viseleteket, aki megszervezi a fesztiválokat és az utazásokat. Ha ezek az önzetlen és elkötelezett emberek számítanak ránk, arra, hogy jól elvégezzük a munkánkat, és a tőlük telhető legjobbra motiváljuk a gyermekeket, akkor az odaadó munkára kötelez bennünket. Természetesen a muzsikálással szép pénzt tudunk megkeresni, ami értelemszerűen motivál bennünket. Ugyanakkor az ehhez vezető út is hosszú volt, el kellett érni, hogy zenekarunk magyarországi viszonylatban is komoly összeget kérhessen el, vagyis ne úgy tekintsenek ránk, mint a szegény vajdaságiakra, akiknek bármekkora díj elegendő. Sokat segített, hogy 2013-ban megalakítottuk a Juhászok Civil Szervezetet, a zenekar háttérintézményét, hiszen ennek révén szervezésekben, nemzetközi együttműködésekben és pályázatokban tudunk részt venni. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy megszervezhetjük táborunkat, ahol évente 50–60 gyermek vesz részt, valamint továbbképzéseinket, a Folk Music Festet, vagy a Vajdasági Népzenész-találkozót, ami összehozza az összes vajdasági népzenészt, a tamburásokat és a vonósokat egyaránt. S akkor még nem is beszéltünk a kiadványokról, eddig 8 önálló lemezünk jelent meg. Mindenre mi pályáztunk és szereztük meg a szükséges pénzt. Ennek a munkának a java részét én végzem el, a többiek pedig bíznak bennem. Sokat segít, hogy végzettségem szerint közgazdász vagyok, ám mostanra olyan feladatokat is kénytelen vagyok ellátni, amik egyébként a jogászok, vagy a menedzserek tevékenységi körébe tartoznak. Olykor elfárad az ember és már nem is tudja, hogy mi motiválja, ám végül mindig jön valami, ami új energiát szabadít fel. Most éppen könyvkiadásba fogtunk bele, a Tudom én már… kapcsán.

Mik a könyvkiadással kapcsolatos terveitek?

– A Tudom én már… egy gyermeklemez, azaz egy mese, amit én írtam. Verses, elbeszélő jellegű kiadvány, zenei betétekkel. A lemez borítójának rajzait Szalai Attila készítette. Ha minden igaz, akkor hamarosan egy könyv is megjelenik, hiszen adott a történet, adottak a rajzok, amelyeket Attila a tavaly megjelent, kapcsolódó animációs kisfilmekhez készített, így most ezeket tervezzük könyv formájában csokorba fogni. A kiadványnak melléklete is lenne, egy CD, míg az említett kisfilmeket QR-kód révén lehetne megnézni. Valójában multimédiás kiadványról lenne szó, vagyis számunkra valami teljesen újról. Az, hogy nem félünk új dolgokba kezdeni, megakadályozza, hogy monotonitás, vagy motiválatlanság alakuljon ki. Nem egyszerű húsz évet ugyanabban a műfajban lehúzni, ám a változatosságra való törekvés inspirál. Hiába a pénz és az elismerés, az alkotói megújulásra is szükség van.

Az interjúra rohanva érkeztél, még le sem ültél, már csörgött a telefonod, éppen fellépésre készülsz, de itt a Pannon RTV is, ahol már nem elsősorban újságíróként, hanem a Közügyek című műsor felelős szerkesztőjeként dolgozol. Mindemellett családapa vagy. Hogyan lehet összeegyeztetni a rengeteg feladatot és a családi életet, és sikerült-e már a kisfiadat is „megfertőzni” a népzenével?

– Ami a kisfiamat illeti, szerintem sikerült, habár egyáltalán nem erőltetem ezt. Természetesen rengeteg hangszerünk van otthon, 3–4 hegedű, mindenféle tambura, gitár, Laci fiamnak már zongorája is van. Ötéves kisfiam a számára éppen érdekes hangszerrel csinál mindig valamit. Jelenleg a zongora az aktuális szerelem. Nagyon jó a hallása, olykor kijavít, amikor valamit hamisan éneklek. A zongora mellett tisztán tud énekelni, azaz rendkívül tehetséges. Ami a családi élet és a munka, illetve a muzsikálás összeegyeztetését illeti, nem állíthatom, hogy ez egyszerű, nehéz így élni. Ugyanakkor igyekezünk úgy szervezni a dolgokat, hogy semmiről se kelljen lemondani. Persze szükség van a megértő és nagyon jó feleségre, aki sok mindent magára vállal a háztartásban. Amikor csak tudok, igyekszem segíteni, azt viszont nem állíthatom, hogy ilyen szempontból mintaférj lennék. Igyekszem minél több időt eltölteni Lacival, ezért gyakran hajnalban és éjjel dolgozom, ilyenkor elsősorban a pályázatokkal kapcsolatos feladatokat végzem el. Nem szeretném, ha kisfiamnak bármikor hiányozna az apukája.

Azoknak, akik az utóbbi években részt vettek a szabadkai Vergődő madár emlékműnél az 1944–45-ös megtorlások ártatlan áldozatainak emlékére szervezett rendezvényen, biztosan emlékezetébe vésődött, ahogy a Siratót énekelve életerős hangod bezengi az egykori halálmezőt. Ez a hely egyike azoknak, ahol szó van halálról és életről, túlélésről és megmaradásról, elődökről és utódokról, nemzetről. Mit jelent számodra a nemzet, magyarnak lenni Vajdaságban, és az egyetemes, az egyesített magyarság tagjának lenni?

– Magyarságom, illetve az, hogy az egyetemes magyarság tagja vagyok, számomra mindig is magától értetődő volt. Ezért nem erőltettem soha a vajdasági jelzőt. Mindannyian magyarok vagyunk. Számomra egyértelmű, hogy a magyar Himnuszra dobban meg a szívem, hogy nemzeti színeim a piros-fehér-zöld. Ez már kisgyerekként is így volt, noha én még a valamikori Jugoszláviában születtem, pionír is voltam. Magyarnak neveltek és én is magyarnak nevelem a fiamat. Ami az említett megemlékezést illeti, hatalmas megtiszteltetés volt számomra, amikor először felkértek, hogy énekeljek ott. Valóban, azon a helyen az ember átérzi, hogy itt, Szabadkán, ahol elődeink elképzelhetetlen borzalmakat éltek át – de akár mi is, a kilencvenes években –, minden körülmény ellenére továbbra is jelen vagyunk. Ha hallatjuk hangunkat, vagy adott esetben hangosan éneklünk, akkor nem veszünk el. Legyünk hangosak és legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, hiszen bármerre is nézzünk Vajdaságban, nemzetünk örökségét látjuk. Ezért fontos szerintem tenni annak érdekében, hogy utódaink is megmaradjanak magyarnak. A beszélgetés során említett gyerekkoncertek és foglalkozások mind azért vannak, hogy ez így legyen. Ez az oka annak is, hogy a Pannon RTV-ben szeretem kiemelni a hagyományőrző tartalmakat. Ez egyesek számára talán már „unalmas”, ám kitartok amellett, hogy lényeges hangsúlyozni magyarságunkat, hagyományainkat és szokásainkat. A környezetemben élő embereket szintén igyekszem meggyőzni arról, hogy a magyar oktatást válasszák, hogy néptáncra járassák gyerekeiket, és ismertessék meg őket például a locsolkodáshoz hasonló hagyományokkal. Ennek nem szabad kirakat-tevékenységnek lennie, vagy muszájból történnie, ez pedig csakis akkor lehetséges, ha az emberek már családjukban, a mindennapokban megélik magyarságukat. Ha ezt sikerül elérni, akkor szerintem megmaradunk ezen a tájon és akár gyarapodhatunk is.