Tavaszi ébredés a senki földjén

A felgyorsult, és egyre csak gyorsuló nyugati típusú mindennapjainkból nehéz kitörni, ám időről időre minden bizonnyal sokak fejében megfordul a gondolat, hogy milyen is lenne egy olyan élet, amelyben nincsenek jelen a technológiai vívmányok, és az ember teljes egészében a természetre hagyatkozhatna, annak részeként élhetne. A teljes kivonulás talán lehetetlen, viszont ha megtaláljuk az olyan gyakran emlegetett arany középutat, akkor teljes életet élhetünk anélkül, hogy az igazán fontos dolgok közül bármiről lemondanánk. A ma már életvitelszerűen Kengyián élő Kalinka Tamás egyetemistaként igyekszik megtalálni az egyensúlyt a hallgatói státuszból fakadó kötelezettségek, valamint a természetközeli élet által nyújtott nyugalom között.

A közelmúltban otthonában látogattuk meg a fiatalembert. Ültünk a vízparton épült ház terasza alatt, és egyik témából a másikba ugrálva beszélgettünk a tavaszi napsütésben.

Esetedben honnan ered a természet szeretete?

– Konkrét momentumot nem tudnék kiemelni, inkább úgy mondanám, hogy a kétéves koromtól a kisiskolás koromig tartó időszakban fogott meg ez az egész. Adáról rengeteget jártam ide a nagyszüleimmel, és rövidebb-hosszabb ideig tartózkodtunk itt. Ezt a házat a nagyszüleim építették a sógorukkal közösen. Nagyapám szerettette meg velem a természetet, vele jártam pecázni, és közösen jártuk az erdőt. Mindent, amit én most csinálok, azt vele kezdtem. Régóta egyértelmű, hogy ezt szeretem, itt érzem jól magam. Hetedikes-nyolcadikos korom óta úgy éreztem, ide járok haza, mert itt volt az, ami szórakoztatott, itt voltak az ismerőseim, a barátaim. Aztán 18 éves koromban ideköltöztem. Ennek most már öt éve.

Hogyan mélyítetted el a tudásod?
– A természettel kapcsolatos alapismereteimet is a nagyapámnak köszönhetem. Tudományos szinten nem foglalkozott a természettel, mégis tudott egyet s mást. Rengeteg könyve volt, és állandóan azokat bújtam. Még olvasni sem tudtam, a képeket azonban nagy előszeretettel nézegettem. Volt egy halas könyve, és amikor nézegettük, kérdezgettem nagyapámat, hogy ez mi, az mi, és akkor ismertem meg a halak nevét, beleértve a latin nevét is. Az állat- és növényhatározóját is annyit nézegettem, hogy akaratlanul is megmaradtak bennem az ott szereplő ismeretek. Mindig szerettem könyveket olvasni, nem elsősorban a szépirodalmat, hanem inkább a tudományos irodalmat, a biológiát, a földrajzot, illetve a helytörténetet. Szerintem mindent elolvastam, ami Bezdánnal és ezzel a környékkel kapcsolatos. Az így megtanultakat az iskolában is hasznosítottam. Nagyon szerettem a biológiát és a földrajzot, míg most az egyetemen inkább a helytörténetre és a kultúrtörténetre fókuszálok.

Említetted a helytörténetet. Ez a terület, vagyis Kengyia rendkívül izgalmas ebből a szempontból.
– Rajtam kívül tudtommal csak Silling István foglalkozott ezzel a területtel. Kengyia története lesz a diplomamunkám. Érdekes, hogy a terület státusza mind a mai napig nincs rendezve. Jogilag Horvátországhoz tartozik, de facto viszont Szerbiához. Utóbbi felügyeli, ám ez sem teljesen igaz, mivel ide nem jönnek ki a szerb rendőrök, mentők, igaz, az önkéntes tűzoltók szerencsére igen. Nagyon nehéz az itt élő mezőgazdasági termelők helyzete. Horvátországban komoly támogatások vannak a termelőknek, a vízkárt és a vadkárt is megtérítik. A szerbek viszont állandóan kérik a vízlecsapolási illetéket. Ezzel kapcsolatban voltak, akik elmentek Pélmonostorra, mivel ez a terület Pélmonostor községhez tartozik, és ott azt mondták nekik, hogy még véletlenül se fizessék be. 1990 előtt Kengyiának szinte semmi kapcsolata nem volt Bezdánnal, az emberek Batinára jártak templomba, iskolába, piacra. Kengyiának jelenleg hat lakosa van. A két legidősebb lakosa tavaly hunyt el, ők már bőven kilencven fölött voltak.

Azt hallottam, hogy egyre több hétvégi ház épül a környéken. Ez hogyan hat ki a környezetre?
– A hétvégi házak egyre szaporodnak, az építtetőik azonban nem környékbeliek, hanem Újvidékről, Belgrádból érkeznek, és nem is tudnak beilleszkedni. Hatalmas, emeletes hétvégi házakat építenek, a fákat kivágják a környéken, sőt volt olyan is, akit zavart a vízben növő hínár, és egy részen lebetonozta a víz fenekét is. Kengyia közepén most egy nagy, egybefüggő, négyszáz hektáros parcella van, ami úgy néz ki, mint egy sivatag. Régen ott tanyák, fák, halastavak voltak. Ahhoz, hogy megállítsák a természet pusztulását, az urbanizációt kellene megállítani. Épüljenek hétvégi házak, de határozzák meg, hogy azok hány négyzetméteresek lehetnek, hogy melyik fákat vághatják ki, meg arra is ügyelni kellene – és erre szerencsére vannak is törekvések –, hogy a szennyvizet ne a természetes vizekbe eresszék, hanem egy zárt tartályba. Jó lenne szélesebb körben is bemutatni az embereknek ennek a területnek a szépségeit. Vannak ugyan erre irányuló kezdeményezések, azok azonban egyelőre még gyermekcipőben járnak. A karapandzsai erdőben például csináltak egy tanösvényt meg egy ökoközpontot, kilátóval, ugyanakkor nincs magyar nyelvű idegenvezetés. Egy katamaránjuk is van, ám még sohasem használták. Lehetőségek tehát vannak, ám azok egyelőre még nincsenek megfelelően kihasználva.

Melyek ennek a területnek a legfőbb természeti kincsei?
– Az élővilág az elmúlt öt évben, amióta kint vagyok, nem változott jelentős mértékben, ugyanakkor össze sem lehet hasonlítani azzal, amilyen gyerekkoromban volt. Korábban, amikor kijöttünk, alig láttunk embert, most viszont rossz időben is lehet velük találkozni. Most, ha valami zajt hallunk az erdőből, szinte minden esetben emberek vannak ott, míg régebben szinte biztosak lehettünk abban, hogy vaddisznótól származik. Most több napon keresztül kell pecáznom, hogy annyi halat fogjak, hogy egy társaságot meg tudjak vendégelni, korábban erre elég volt egy délelőtt is. Az utóbbi időben csökkent az őzek száma, viszont több a szarvas meg a vaddisznó. Sakál rengeteg lett. A réti sas veszélyeztetett faj, aminek populációját igyekeznek növelni. Hoztak ide párokat, ám sajnos nem tudnak megmaradni, mert mindenki mérgezi az egereket, amiket a sasok azután megesznek. Számos érdekességet rejt a növényvilág is. A környéken rengeteg tündérrózsa van, ami júniusban-júliusban kezd virágozni. Sok vízitök is található, valamint egy igazi érdekesség is fellelhető, a rence, ami egy húsevő vízi virág, és júliusban-augusztusban lesz látható, ugyanakkor kolokán is van a közelben lévő kisebb csatornánál.

Látogatásukra március végén kerítettünk sort. A természet már felébredt a téli álmából?
– Már körülbelül egy hónapja ilyenek a reggelek, mint most, madárcsicsergéssel kezdődik a nap. A békák az elmúlt napokban estefelé elkezdtek kuruttyolni, és kígyót is láttam. Vagyis a téli álmot alvó, hidegvérű állatok is előjöttek már. A víz is fokozatosan melegszik, egyre jobban mozognak a halak. Zöldülnek a fák, közülük is elsősorban a fűzfa és a bodza. A kertemben is kezdenek kikelni a növények, de azért még csak március van. Számomra a tavasz azt jelenti, hogy nem kell begyújtani. A ház körül eddig is sok munka volt, most azonban még több lesz.

Hogyan tudod összeegyeztetni az egyetemista létet az itteni tennivalóiddal?

– Őszintén szólva, sehogy, nagyon sűrű a programom. Kihasználom, hogy nem kötelező feltétlenül minden előadáson részt venni. Igyekszem fenntartani a kellő egyensúlyt, hogy mindkét helyen ott tudjak lenni. Ha két hétig nem vagyok itt, minden a feje tetejére áll. Az iskolai feladatokat megpróbálom hétköznap megcsinálni, hogy amikor hétvégén itt vagyok, akkor ne kelljen másra figyelnem. Amikor online oktatás folyt, jól be tudtam osztani az időmet. Internetem van, igaz, amikor nyáron belevelesedik az erdő, sokkal rosszabb a térerő. Olyan még nem volt, hogy jólesett volna Szabadkán lenni, néha még Bezdánba is nehezemre esik bemenni.