Egyedül halunk meg?

– Gyere! Megmutatom, melyik lakásban volt! – sürgetett Fanni. Nem felejtem, ahogy néhány hónappal ezelőtt barátnőm tömbházának folyosóján álltunk, ő meg sietve integetett, hogy szálljak már be a liftbe. Ahogy ez megtörtént, zárószinti albérlete helyett egy korábbi megállót választott, így a 7-es gombot nyomta meg. Minden porcikámmal tiltakoztam a kitérő miatt, de nem mondhattam neki nemet, hiszen néhány napos pesti tartózkodásom alatt az ő vendégszeretetét élveztem. Egyre kényelmetlenebbé vált a lift, főleg annak tudatában, hogy a történet, amit néhány másodpercen belül megismétel, még borzalmasabb úgy, hogy az az ominózus tömbházban történt. A felvonó résnyi üvegablakán már a sokadik fénycsík suhant fel, aztán egyszer csak megálltunk. Óvatosan, mintha valami veszély leselkedne ránk, kinyitottam az ajtót.

– Az ott szemben, abban történt. Még mindig kiráz a hideg, amikor eszembe jutnak azok a fehér zsákba bújt emberek. Pedig nem is láttam semmit abból. Mármint abból, amit csinálnak, meg azokból, amiket kihoztak onnan. Te jó ég, hol élek én? Azt sem tudom, mi zajlik néhány emelettel vagy akár egy lakással arrébb – szörnyülködött Fanni.
Mahagóni ajtó, közepén Tiffany-üveggel, előtte pedig egy alig használt lábtörlő „Sweet-home” felirattal. Nos, ez a kedves bejárat, az „édes otthon” néhány hónappal ezelőtt egy olyan idős nénié volt, akinek már az emléke is homályba veszett. Fanni épp a munkahelyéről ért haza, amikor két férfi már várakozott a liftre. Beszálltak, ő megnyomta a 10-est, az ismeretlen útitársak pedig a 7-est. Egyiknél egy műanyag zacskóba összehajtogatott fehér zsák volt, a másiknál egy meszesvödör, tele ipari tisztítószerrel. A két férfi csak néhány szót váltott egymással, azt próbálták megsaccolni, hány órára végeznek. A lift megállt a hetediken, az egyik férfi határozott mozdulattal kilökte az ajtaját, így Fanni láthatta azt a három másodperces jelenetet, amit soha többé nem tud kitörölni az emlékezetéből. A felvonóval szembeni lakás előtt további két ember állt, tetőtől talpig fehér műanyag ruhában, arcukon gázmaszkra hasonlító védőfelszerelés. Fanni úgy mesélte, akkor és ott megállt benne az ütő. Félig sokkos állapotban kibotorkált a liftből a tizediken, s azon gondolkodott, mit is látott az előbb.

– Talán meghalt volna valaki? De akkor meg miért voltak így beöltözve? Esetleg fertőző beteg élt benn, a lakásban? – mesélte találgatásait a barátnőm, majd hozzátette, hogy nem tudta, kitől érdeklődjön a bizarr eset kapcsán, hiszen alig néhány hónapja lakott abban a XV. kerületi panelben, ahol csak a közös képviselőről tudta, hogy kicsoda. Amint sikerült vele összefutnia, félve rákérdezett az esetre. Tudta, hogy a nagyvárosban egyáltalán nem szokás mások dolgaiba beleavatkozni, sőt egyfajta tabu is ez, mégis úgy érezte, jogában áll megtudni, milyen bűncselekményt követtek el abban az épületben, amelyben lakik. Fanni ekkor tudta meg, hogy a hetediken nem történt „semmi különös”, csupán az ott élő néni fürdőszobába menet elvesztette az egyensúlyát, elesett, beverte a fejét, és segítség híján, a földön fekve néhány napon belül meg is halt. A gyerekei csak egy hét után próbálták feltárcsázni a nagyit, s mivel már második napja sem vette fel a telefont, kihívták rá a rendőrséget. Akiket Fanni látott, ők már az extrém takarítók voltak, akiket azért szoktak hívni, hogy az ilyen esetekben a holttest után megmaradt nyomokat eltüntessék, és kitakarítsák az egész lakást.

– Hát hol élek én? Ennyire nincs senki, aki észrevenné, hogy a fal túloldalán a másikkal valami baj van? Milyen egy hely, milyen világ már ez? – ismételgette a barátnőm. Bennem más kérdések is mocorogtak. Az futott át a fejemben: ez a legalább hét-nyolc évtizedet, benne ki tudja mit megélt asszony ilyen befejezést érdemelt? Hogy méltatlan körülmények között meghaljon, ezek a takarítók meg „felsikálják” és kihajítsák az egész élettörténetét?

MAKACS ÖREGEK, ROHANÓ ÉS SÉRTETT GYERMEKEK

Az utóbbi időben egyre többször olvashatunk olyan híreket, amelyekben hasonló esetekről számolnak be. Leginkább nagyvárosi tudósítások mind. Természetesen nem csak a tömbházakkal teli metropoliszok számlájára írhatók ezek a problémák. A gyökérok viszont nem helyspecifikus, sőt nem is csak az idősek elhanyagolása az egyetlen leágazása. Az elidegenedés, amely rátelepedett 21. századunkra, átjár minden egyes emberi kapcsolatot. Mégis a fiatalabbak és az idősek között érzünk leginkább áthidalhatatlan szakadékot, s mivel utóbbiak már nem tudnak lépést tartani a rohanó világgal, sokszor magukra maradnak akkor is, ha súlyos betegek. Előfordul olyan, hogy a családtagok csak hetente engednek meg maguknak egy telefonhívást idős, tőlük távolabb élő hozzátartozójuk felé. Ott van a sokszor kiszámíthatatlan munkaidőnk, az ügyeink intézése, a gyerekeink hurcolászása, minden nappal még több dolog szakad a nyakunkba. Az idegrendszerünk és a teherbírásunk összeomlani látszik a mindennapok kihívásai alatt. Hogy is tudnánk ellátni segítségre és ápolásra szoruló hozzátartozóinkat, ha önmagunkat sem vagyunk képesek utolérni?

A szakembereknek megoszlik a véleményük azzal kapcsolatban, hogy az emberi segítségnyújtás a végnapjait éli-e. Egyes pszichológusok szerint még mindig bennünk van a hajlandóság akár egy kiszolgáltatott idős ember megsegítésére, viszont felgyorsult életmódunk nem ad elegendő teret ahhoz, hogy ezt gyakorolhassuk. Mások – valós esetekre és szociálpszichológiai kísérletekre hivatkozva – úgy vélik, akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy a közvetlen környezetünkben valaki már napok óta nem ad életjelet magáról, többségünk mégsem cselekszik. Hiszen „nem a mi dolgunk”, „van nekünk ezenkívül számos bajunk”. Egyszerűen nem bírjuk mentálisan magunkra venni ezeket a nehézségeket. S ezek a helyzetek családon belül is előfordulnak. A szakemberek egyetértenek azzal, hogy egyre több olyan tragikus esettel fogunk találkozni, mint a fenn vázolt történet, vagyis ahol az öregek idő előtti halálát fogja okozni az elhanyagolás, a segítség hiánya.
Egy olyan szociális munkás véleményét kértem ki a témában, aki napról napra testközelből tapasztalja a gondozásra szorult öregek és azok hozzátartozóinak kapcsolatát. Tőle szerettem volna megtudni, miért menekülünk az idősödő családtagjainkkal járó nehézségek elől, és mitől alakult ki köztünk ez az elidegenedéssel teli szakadék. Nem utolsósorban környékünkön – ahol talán még jellemzőek a hagyományos családi kapcsolatok – jobb-e a helyzet ezen a téren. Túri Karolina, a szabadkai Caritas háziápolási szolgálatának zentai koordinátora egészségügyi nővér, gyógytornász-technikus. Már több éve dolgozik segítőként a szervezetben. Mondanivalóját azzal kezdi, hogy az elidegenedésnek mint jelenségnek több szelete van. Egyetért azzal, hogy a nagyvárosokban jellemzőbb ez az állapot, ám ha régiónkat vesszük figyelembe, itt az idősek elhanyagolásához és a fiatalabb családtagokkal való kapcsolat felbomlásához az elvándorlás hatványozottan hozzájárul.

– Értelemszerűen a szülőt nem viheti magával, és kell valaki, aki róla gondoskodik, de az már nem a gyerek lesz. Egy idő után pedig a két fél képtelen megtalálni egymással a közös hangot. Ezzel van a legnagyobb probléma – magyarázta az okokat Karolina, majd hozzátette, hogy a felgyorsult mindennapok is éket vernek közénk, hiszen szinte lehetetlen, hogy az öregek felzárkózzanak a gyerekükhöz.

– Mi már egy teljesen más tempóban működünk, mint a szüleink, nagyszüleink. Nagyon távol vannak egymástól a generációk. Tőlünk megköveteli a rendszer, hogy tartsuk a tempót, nem tudunk lelassulni és nézőpontot váltani. Ebben a szülő és a nagyszülő marad alul, s lassan képtelenek leszünk egymással kommunikálni, a szakadék tágul. Amikor pedig megjelennek a súlyos kórok, például a demencia, amelyet a hozzátartozó sem felismerni, sem kezelni nem tud, gyorsan nyúlcipőt húz, és a beteg szülőt továbblöki a gondozónak. Persze, nem vádolhatjuk a fiatalabbakat, hiszen saját bajaik mellett nem tudják már magukra venni ezt a terhet. Az idősek számára az volt a normális, hogy több generáció egy fedél alatt élt, ők is gondozták saját nagyszüleiket, szüleiket. Ez az ő mintájuk, és ez elvárásként még ma is ráfeszül a családra. A fiatalabb generációk a teher alól elkezdtek menekülni, rabláncként élik meg, ha pedig közelíteni szeretnének idős, beteg rokonukhoz, az sokszor makacsul viselkedik, és ezért félresiklik a kommunikáció. Mindkét fél bevágja az ajtót, és a túloldalról ordibál a másikra. Én állok sokszor a beteg és a gyermeke között. Azt, amit a gondozottam átél, próbálom lefordítani a gyerekének, aki annak hatására talán mégis megérti a helyzetet. Majd ő mondja el a saját problémáit, akkor én azt tolmácsolom a mamának. Nagyon gyakori ez a „fordítás”. Kicsit az időseknek is fel kellene zárkózniuk, le kellene adniuk a makacsságukból, a fiataloknak pedig le kellene nyugodniuk. Egy szintre kellene kerülniük egymással legalább fél órára – fogalmazott Karolina, aki szerint nincs híd a generációk között, nincs beszélgetés, megértés, türelem. Az sem segít, ha a gyerek hazajön, ledobja az asztalra a több száz eurót, az öreg meg könnyes szemmel néz: „De ki fogja fogni a kezem?”

A szakember még egy dologra felhívta a figyelmet, ami az utóbbi időben rendkívüli nehézséget jelent a gondozásban. Ez pedig a depresszió, amely szinte már egyetlen idős személyt sem kímél. Elmondta, hogy elejét vegyük a gyors mentális leépülésnek, arra kell ösztönözni őket, hogy amíg képesek elvégezni valamilyen fizikai aktivitást, addig nem szabad megcsinálni helyettük. Ez nem a páciens ellen irányul, hanem azt segíti elő, hogy a gondozott ne veszítse el a mozgásképességét, mert azzal elveszíti a saját élete feletti uralmát is.
Jelenleg hatvanegy páciensre jut négy ember a szabadkai Caritas zentai kirendeltségénél. Egészségügyi nővérként pedig egyedül Karolina dolgozik. Arra a kérdésre, hogy miként tud valaki éveken át egy ilyen segítő munkában mentálisan helytállni, azt válaszolta, hogy képesnek kell lennie elválasztani egymástól a saját és a gondozottjai életét.

– Nem teher velük lennem. Én az elmúlt években nagyon sokat tanultam ezektől az emberektől, élvezettel hallgattam a kitartásukról szóló történeteket. Hogy mennyi mindent túléltek, amikről a mostani embernek már fogalma sincs. Nem sajnálni szoktam őket, hanem felnézni rájuk. Kitartásra, erős jellemre lettek nevelve. Másrészről nagyon meg kell tanulnunk nem vinni helyettük az ő bánatukat, a csalódottságukat, a megélt élettörténetüket. Megtanultuk azt, hogy hol vannak az ő dolgaik, és hol van a mi dolgunk. Megtesszük, amit kérnek, viszont nekünk el kell választani ezt a saját életünktől, és töltődnünk kell. Egy évben többször is szükségünk van kikapcsolódásra, amit a munkahelyünk próbál is biztosítani, például lelkigyakorlatokat szerveznek nekünk – részletezte Karolina, akivel egyetértünk abban, hogy a hasonló lelki és testi aktivitások másoknál is könnyebbséget eredményezhetnének a családi súrlódások enyhítésében.
Végezetül az is érdekelt, miként viszonyul a mai ember a közeli hozzátartozója halálához, hiszen van abban valami, hogy minél közelebb érezzük az elmúlásukat, annál távolabb szeretnénk lenni tőlük. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy sokak szülei távol a gyerekektől, idősotthonokban vagy egyedül egy üres lakásban halnak meg. Még a temetés lebonyolítását is teljes mértékben az erre szakosodott cégekre bízzák, csak hogy alig kelljen a történtekkel foglalkozni.

– Ahol látom, hogy közel a halál, ott értesítem a hozzátartozót, és csak annyit mondok: „Most mondd el neki!” Szinte minden alkalommal az történik, hogy ilyenkor ott sírják el magukat a beteg mellett. Megadják az esélyt arra, hogy még utoljára közelebb legyenek hozzá, hogy megbocsássanak neki. Különböző okokból kifolyólag, ám mind sérelmet cipelnek magukkal, amely a szülőre vezethető vissza. A vitának a lényege azonban abban a pillanatban elveszik. Csak az a baj, hogy ehhez a halálos ágyán kell, hogy feküdjön a másik fél. Addig hol voltunk, miért nem szerettük? Mert az egónk, a dühünk és a fájdalmunk meg az életünk utáni rohanás nagyobb volt a szeretetünknél? – tette fel a kérdést Karolina, majd megjegyezte, hogy ma már gyászolni sem merünk. Belevetjük magunkat a mindennapok taposómalmába, elnyomjuk a fájdalmat, és nem vállaljuk fel azt sem, hogy hiányzik nekünk az a valaki.

Karolina ezen gondolatai talán mindent elmondanak arról a társadalmi problémáról, amely rákfenéje lett az emberiségnek, és az is könnyen világossá válik, hogyan történhet meg olyan tragédia, hogy valakit – aki adott esetben az anyánk vagy az apánk – szép lassan elhanyagolunk, magára hagyunk, s valahol egyedül hagyunk meghalni. Nagy szükség van azokra a szakemberekre, szociális munkásokra, pszichológusokra, ápolókra és gondozókra, akik lassanként visszaépítenék az idősek és a fiatalabb generációk közötti hidat, s valóban, legalább arra a fél órára egy síkra terelnének minket. Ez nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy visszanyerjünk valamit segítő emberi oldalunkból.