Én nem erre a falura emlékszem

Veprődöt (akkori nevén Veprovácot) a magyarok és a szlovákok alapították 1756−58 körül. Római katolikus temploma 1783-ban épült, 1820-ig 120 német család költözött a faluba. 1868-tól postahivatal épült, 1870-től kórház és olvasókör működött a faluban. Még ugyanabban az évben hatalmas tűzvész pusztított a településen, de kiheverte a falu. A 20. század első éveiben itt is kiépült  a vasút, az ezt követő évtizedekben a falu egyre inkább fejlődött. A mezőgazdaság mellett öt kendergyár és téglagyár is volt a településen. 1944 után a németek elköltöztek, helyükbe Montenegróból és Koszovóból telepítettek embereket, akik egészen más tárgyi és szellemi kultúrát képviseltek.

Az első beszélgetőtársam Paczek Árpád, aki Veprődön született, 1964-ben hagyta el a falut, 1967-től 2015-ig pedig Ausztráliában élt. Elmondása szerint fiatal korában eléggé megviselte az élet, hiszen a hatvanas évek lázongó ifjúságához tartozott, ezért nem kapott útlevelet.

Az ún. ötödik kontinensre 1967-ben került Olaszországból. A kérdésre, hogy 50 év után miért költözött vissza szülőfalujába, az idős ember elmondta, mert ez a hazája, a szigetország mindig is idegen volt számára. Először 25 év után látogatott haza, majd újabb 25 év után, 2015 augusztusában hazaköltözött. Hat testvére volt, de már csak hárman maradtak. Közben itthon eltűntnek nyilvánították, de visszakapta az állampolgárságot és megvásárolta a családi házat, ahol annak idején csupán egy évig lakott.

− 1942-ben születtem, ’49-ben jártam első osztályba, és ha jól emlékszem, a magyar osztályban harmincan voltunk. Az azt követő években folyamatosan 20–30 magyarul tanuló elsős volt, sőt, pár évig magyar nyelvű gimnázium is működött a faluban. Azóta nagyon megváltozott minden, én nem erre a falura emlékszem, hiszen annak idején nem volt minden harmadik ház üres. Nem győzök csodálkozni, hogy mi történt, hova tűntek el az emberek. Régebben a művelődési házba jártunk próbákra, mindig tele volt fiatalokkal. Minden vasárnap éjfélig tartott a táncmulatság. A templomba be sem fértünk. A kórusra jártam, mert lent mindig tele volt. Most meg kong az ürességtől, még vasárnap is. Hétköznap, mi, fiatalok, egyik-másik barátunkhoz mentünk, ahol esténként kártyáztunk, zenét hallgattunk – sorolta az idős ember. Hozzátette, nyugdíjasként most azzal tölti napjait, hogy délelőttönként felkeresi a még élő ismerősöket, és együtt emlékeznek a múltra és elbeszélgetnek a jelenről.

Papajcsik Béla, az 1948-ban alapított Kossuth Lajos Magyar Művelődési Egyesület elnöke elmondta, 1975-ben költöztek be tanyáról a faluba a szülői házba, ahol jelenleg fia, Zsolt lakik.

− Topolyán fejeztem be a mezőgazdasági középiskolát, majd Zimonyban a kertészeti egyetemet. Egy ljubljanai magforgalmazó vállalatban kezdtem dolgozni, de lebetegedtem és otthagytam. Miután megnősültem, kaptam egy kis földet, és nekivágtam a mezőgazdaságnak, a mai napig is ezzel foglalkozom. Feleségemmel annak idején bekapcsolódtunk az itteni kulturális életbe. Akkoriban a lakosságot nem kisbíró révén, hanem a villanyoszlopokra szerelt hangszórókon keresztül értesítették, tájékoztatták. A 60-as és 70-es években közel 3000 lakosa volt a falunak. Az utakat eleinte csak zúzott kővel szórták be, a hetvenes évek végén a falu főutcája kapott elsőnek keskeny aszfaltutat, ami mellé kerékpárutat is építettek. A 80-as évek végéig számos üzlet, kisiparos, iparosbolt üzemelt, sőt, két bank is működött a faluban. A délszláv háború kezdetéig szinte hetente voltak bálok, mulatságok, különböző előadások, működött az amatőr színjátszó csoport, a kórus, egyszóval pezsgett az élet. A jó hangulatról és a talpalávalóról abban az időben a Vidám Fiúk zenekar gondoskodott. Évtizedekig nagy népszerűségnek örvendett a gyermekek számára szervezett jelmezbál, ezt a hagyományt a mai napig sikerült megőrizni. A falu vegyes kórusa folyamatosan részt vett a Durindón, azonban már 3–4 éve nem járunk, mert időközben megfogyatkozott a tagság. Mire szépen rendbe szedtük az épületet, a tagság elfogyott. Megszűnt a néptánccsoport, a drámacsoport sem készül, hiszen nincs közönség, aki megnézne egy-egy előadást, bálokat sem szervezünk, mert nincs kinek. Nincs utánpótlás, aki tovább viszi a hagyományokat. Tulajdonképpen a ’90-es évek második felétől változott meg minden, ugyanis a cégek, üzemek magánosítását követően megszűntek a munkahelyek. A jugoszláv időkben magtermesztéssel, főleg padlizsánmag-termesztéssel foglalkoztunk, jó piacunk volt. Miután széthullott az ország és megjelentek a hibridek, hanyatlani kezdett a magtermesztés, egyes fajták kezdtek eltűnni.

− Akkoriban többen Kúlára ingáztak, ott 4-5 nagyobb gyár működött, viszont a településen egyszerűen nem tudtunk fejlődni, előrehaladni. Fokozatosan eluralkodott a bizonytalanság és kilátástalanság, emiatt sokan külföldre költöztek. Az elvándorlás kisebb intenzitással ugyan, de azóta is tart  – mondta Béla.

A kérdésre, hogy mennyi magyar él még a faluban, elmondta, hogy talán száz fő, közülük többen magyar felmenőkkel rendelkeznek, de már nem beszélik a magyar nyelvet. Magyarán, a hivatalos állás nem tükrözi a valóságot, a kettő között nagy a különbség.

Visszatérve a falubeli hagyományos ünnepségekre, beszélgetőtársunk elmondta, alkalmi műsorokkal rendszeresen megemlékeznek március 15-ről, hagyományos lett az augusztus 20-i ünnepi műsor és ekkor van a búcsú is. Közben Szöllősi Vágó László nevét említi, aki Veprődön született, és a kulturális élet minden szegmensében támogatta az itteni szervezőket. Hozzátette, a falu vegyes kórusa igen erős volt, sokfelé szerepeltek itthon és Magyarországon is.

A beszélgetés folytatásában témát váltunk, nézegetjük a fényképalbumokat, közben a tea és a kávé is megérkezik.

− A magtermesztést követően konyhakertészettel foglalkoztam, eleinte vöröshagymát, később pedig káposztát termesztettem, mindkettőt nagyban csináltuk. Hűtőházat építettem, sokáig nagyon komoly munka folyt, de a behozatal először visszaszorított, majd leállított mindent. Csupán azért, mert olcsóbb behozni a terméket, mint az itteni termelőnek előállítani, vagy átvenni tőlünk – magyarázta Béla.

A beszélgetésbe felesége, Mária is bekapcsolódott, aki elmondta, gombosi születésű, kereskedelmi középiskolát fejezett be és helyben azonnal kapott munkát. Elmondta, nagyon szép emlékek fűzik Veprődhöz, ahol a fiatalság és a magyarság is összetartó közösségként ismert.

− Miután 1986-ban összekerültünk, Veprődre költöztem, itt is dolgoztam további öt évig a szakmában. Miután Zsolti fiunk megszületett, visszamentem a boltba, amíg nem maradtam másodszor is terhes. Erika születését követően azonban kezdték felszámolni a vállalatokat, Kúlára akartak áthelyezni, de azt már nem vállaltam. Szinte elejétől fogva részt vettem a művelődési életben, aktív tagja vagyok a vegyes kórusnak. Miután férjem a művelődési egyesület elnöke lett, én lettem a pénztáros és még mindig az vagyok – mondta mosolyogva Mária.

Szavai szerint amikor Zsolt megszületett, vagyis a 80-as években még annyi gyerek volt a faluban, hogy az óvoda két váltásban üzemelt, pár év után azonban hirtelen csökkent a polgárok, ezzel együtt az ovisok száma is. Az iskolában jó ideje nincs magyar tagozat, bár egy ideig működött összevont osztály, de megszűnt, így akik magyar nyelven tanulnak, azok Kúlára ingáznak. Munkalehetőség? Van egy magánkézben lévő tojótyúkfarm, nincs messze a cservenkai cukorgyár sem, de az emberek többsége alkalmi munkából él, vagy nyugdíjas. A művelődési egyesület székházát pedig kiadják azoknak, akik búcsúesteket, születésnapi bulikat stb. szerveznek.

Papajcsik Zsolt végighallgatta a beszélgetést, és miután feléje fordítom a diktafont elmondta, szerinte az elvándorlás fő oka az, hogy a falu nem tud munkát, ezáltal megélhetést biztosítani a fiatalok számára.

− Mi a feleségemmel csak azért maradtuk itt, mert az apámtól megtanultam, és szeretem a földet munkálni. Mára már csak az idősek és néhány fiatal család maradt a faluban, a fiatalok a városba vagy külföldre költöznek, ahol a tanulási lehetőség mellett munkát és szórakozást is találnak maguknak. Én még itt voltam alsós, de az ötödik osztálytól már Kúlára utaztam, ott fejeztem be az általános iskolát. Gimnáziumba Topolyára jártam, azt követően pedig Újvidéken fejeztem be a mezőgazdasági egyetemet. Egy cservenkai cégnél kezdtem dolgozni, de csak pár hónapig maradtam, ugyanis 14-15 órákat dolgoztunk, rendszertelen és alacsony fizetésért. Miután megnősültem, a feleségemmel kaptunk földet a szülőktől, lassan nyolc éve ezzel foglalkozom, feleségem pedig pszichológusként két iskolában dolgozik – sorolta Zsolt.

Közben elmondta azt is, hogy a vele egykorúak közül nem sokan távoztak külföldre, szerinte inkább a később született generáció az, amelyik akár ideiglenesen, akár tartósan külföldön vállal munkát.

− Ha nem lett volna a mezőgazdaság, akkor mi is elmentünk volna. De megoldottuk, dolgozunk, alapozzuk a jövőnket, rendszeresen bejárunk a kúlai Népkörbe, ahol a környező településekről az itthon maradt magyar közösség összetart, ápolják hagyományainkat, és felkarolnak bennünket, szórványban élőket is – mondta Papajcsik Zsolt.

Riportalanyaim a családi fotózást követően a széles főutcán található római katolikus templomhoz irányítanak. Tekintettel arra, hogy lemenőben van a nap, igyekszek a fényképezőgéppel minden részletet megörökíteni. A templom előtt a Szentháromság-szobron három nyelvű tábla hirdeti, hogy melyik nemzet mikor költözött erre a vidékre.

A tőszomszédságban lakó Korbelity Mihály tanárként dolgozik Cservenkán. Kérésünkre elmondta, Veprődön született, Kúlán fejezte be a középiskolát, majd Újvidéken az elektrotechnikai egyetemet. Kúlán középiskolai tanárként kapott munkát, egy ideig vállalatban dolgozott, majd visszatért a tanári szakmához.

− Veprődön annak idején igazi világ volt, zajlott az élet, az emberek sokat jártak társaságba, szórakozni, aktívan működött a színháztársulat és a többi művelődési csoport. Az apám volt egy ideig a kultúregyesület elnöke, Újvidékről, sőt, Magyarországról is hoztak előadásokat, folyamatosan telt ház volt. Mára csak a farsangi jelmezbál maradt a valamikori művelődési életből, a többi megszűnt, elköltöztek az emberek a faluból. Szerintem jelenleg arra kellene összpontosítani, hogy aki itthon maradt, az itt boldoguljon. A VMSZ folyamatosan arra törekszik, hogy ne hagyja magára ezt a megmaradt kis magyar közösséget. Megszervezték a diákbusz-programot, a veprődi gyerekeket napi szinten elviszik a kúlai iskolába, csak azért, hogy magyarul tanulhassanak tovább. Ugyanezt kellene valahogy alkalmazni a munkahelyek teremtésében is, mert a faluban csak az maradt, akinek van földje és mezőgazdaságból él, vagy a közelben lévő gyárakban dolgozik. Ami a közművesítést illeti, a faluban jól állunk, az utcák aszfaltozottak, kiépült a víz- és a gázhálózat, jó az infrastruktúra, a templomban vasárnaponként tartanak szentmisét, szerintem, ha lenne stabil munkalehetőség, megszűnne a fiatalok elköltözése – mondta Korbelity Mihály.

Távozás előtt még egy pillantást vetünk az iskolára és a művelődési házra. A nyár kellős közepén mindkét épület zárva van.