Petőfi Sándor 1849. július 31-én a segesvári csatában tűnt el. Bem seregei és az oroszok között lezajlott összecsapás a magyar seregek vereségével végződött. A szabadságharc költője minden bizonnyal a magyar csapatok pánikszerű visszavonulása során eshetett el. Halálának pillanatát senki nem látta, de utolsó óráinak több szemtanúja is volt, valamint a csata után jelentések és vizsgálatok is születtek, amelyekből rekonstruálható, mi is történt azokban a végzetes percekben. A szabadságharc bukása utáni években-évtizedekben azonban számos legenda és mendemonda kelt szárnyra. Egyik szerint például Petőfi Sándor magát a segesvári csatát sebesüléssel túlélte, és az augusztus elsejére virradó éjjelen halt bele sérüléseibe. De vannak, akik úgy vélik, Petőfi nem is halt meg Segesvárnál, hanem fogságba esett és még több évet élt hazájától a távol, Szibériában. Lapunk Petőfi-sorozatának zárásaként a nagy költő földi pályafutásának utolsó óráit és azt övező legendákat ismertetjük.
AZ UTOLSÓ ÓRÁK SEGESVÁRNÁL
A több mint 200 ezres orosz sereg Rüdiger és Paszkevics tábornokok vezetésével több oszlopban 1849 június közepén indult el Magyarországra leverni a szabadságharcot. Petőfi Sándor családjával ekkor Pesten tartózkodott. Kossuth Lajos az orosz betörés hírére toborzásba kezdett. Petőfi felkérte, hogy segítsen a pesti nép mozgósításában. A főváros előtt azonban végül nem került sor csatára. Július 3-án a kormány elhagyta Pestet. Petőfi családjával szintén ezt tette, Mezőberénybe mentek. A költő itt néhány hétig elvonultan élt, és megírta utolsó versét Szörnyű idő címmel. Július közepén aztán Bem József üzent érte, hogy csatlakozzon seregéhez Erdélyben. A költő habozás nélkül felkerekedett, hogy beálljon szeretett vezérének katonái közé. 1849. július 29-i utolsó levelében így írta le a Bemmel való újbóli találkozást feleségének, Szendrey Júliának:
„Bemmel Berecken találkoztam; megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást; »mon fils, mon fils, mon fils [mon fils – fiam, franciául]« szólt az öreg.”
A legenda szerint Petőfi Sándor a halála előtti utolsó estét, 1849. július 30-át a székelykeresztúri Gyárfás-kúria terebélyes körtefája alatt töltötte. A kúria ebédlőjében elfogyasztott vacsora után a háziak a körtefa alatti padokhoz tessékelték a neves költőt, aki az elmondások szerint itt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét, amellyel mintegy megjósolta másnap bekövetkező végzetét. Ezután Petőfi búcsút vett vendéglátóitól és visszavonult szállására. Másnap, hajnali három órakor fújták az ébresztőt.
Az erdélyi seregnek, amely mintegy 6 ezer főt tett ki, az volt a feladata, hogy feltartóztassa az orosz sereget és megakadályozza, hogy egyesüljenek az alföldön harcoló osztrák seregekkel. Július 31-én reggel Segesvár mellett találkoztak az iszonyú túlerőben lévő orosz sereggel, amely 12 ezer főt számlált. A csata egész napon át tartott és a magyarok vereségével ért véget. Bem mintegy ötszáz katonája maradt holtan a csatatéren. Lehet, hogy köztük volt Petőfi is.
A csata kezdetén Petőfi Bem mellett volt. Lova és fegyvere nem volt. Egy vitorlavászonból készült blúzt, mellényt és nadrágot, egy szürke köpenyt, fején egyszerű katonatiszti sapkát, vállán egy szíjon függő sárga bőrtáskát viselt. Amikor Bem délután egy óra körül látta, hogy a csata rosszra fordult, utasította Petőfit, hogy hagyja el a csatateret. A költő azonban valószínű, hogy úgy vélte Segesvárnál sorsdöntő csata zajlik, amit saját szemével akart látni, így maradt.
Délután öt óra körül szemtanúk látták a Sárpatak hídjánál. 200 székely újonc épp ekkor próbált puskatűzzel megállítani mintegy 800 dzsidás kozákot (dzsida – 2,5–3,5 méter hosszú lovassági lándzsa).
Petőfi állítólagos sírja a székelykeresztúri temetőben (Fotó: kronikaonline.ro)
Egy katonaorvos figyelmeztette Petőfit a közelgő rohamra, a költő viszont erre csak legyintett: „Potomság”. A székely újoncok azonban nem tudták feltartóztatni a rohamozó dzsidásokat. Ekkor a magyar sereg, köztük Bem is futásnak eredt. Az említett katonaorvos ekkor még látta szaladni Petőfit, gyalogosan, mert nem volt lova, fedetlen fővel, széttárult zubbonnyal. Hogy ezután mi történt pontosan, nem lehet tudni. Petőfi minden bizonnyal a dzsidások rohamának áldozatává vált. Dmitrij Ivanovics Daragan orosz ezredes a csata után írt jelentésében így számolt be a történtekről: „Az ellenség futott, a dzsidások és a kozákok üldözték, elvágták útját, szárnyait megkerülték, és visszavetették jobbra az országúttól és Fehéregyházától, amely utóbbi számukra még valami fedezéket nyújthatott volna. Ekkor a falu fölötti dombon a menekülők szörnyű mészárlása ment végbe.”
A csata után egy August von Heydte nevezetű osztrák őrnagy a halottak között rálelt egy „alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas” férfi holtestére. A mellén átszúrt polgári ruhás felkelőt Petőfivel
azonosította a személyleírás alapján. Emellett pedig a holttest mellett olyan iratokat talált, amelyek arra utaltak, hogy a férfi Bem közvetlen környezetéhez tartozik. E bizonyítékok alapján Heydte 1854-ben hivatalos jelentésében azt írta, hogy Petőfi Sándor a Héjjasfalvára vezető út mellett halt meg két lovas kozák támadásától, akik a mellén szúrták meg őt, vélhetően dzsidával. Halála 18 óra körül történhetett.
Szendrey Júlia 1850 júliusában egy nyilatkozatában azt írta, hogy miután több szemtanúval – köztük Heydte-vel – is elbeszélgetett és személyesen is bejárta a csatateret, meggyőződött arról, hogy szeretett férje meghalt, vagyis Petőfi Sándor 1849. július 31-én mindösszesen 26 évesen elesett a segesvári csatában.
EGY NŐ CSONTJAI BARGUZINBÓL
A költő tehát minden bizonnyal a csata zűrzavarában kozák dzsidások rohamának áldozatává vált. Holttestét megtalálták, Petőfi halálának tényét felesége, Szendrey Júlia is elfogadta. Ettől függetlenül az elkövetkező években, évtizedekben számos mendemonda, legenda kelt szárnyra, miszerint Petőfi túlélte a segesvári csatát vagy pedig nem úgy és nem akkor halt meg, mint ahogy azt a legtöbben gondolják. Lázár Márton, egy székelykeresztúri vendéglős például azzal a történettel állt elő, hogy a segesvári csata éjszakáján két huszár és egy sebesült honvédtiszt keresett menedéket istállójában. Lázár szolgája állította, hogy a sebesült tiszt nem volt más, mint Petőfi. Nem mellékes az a körülmény, hogy Lázár szolgája egy vak ember volt. A tiszt azon az éjszakán belehalt sérüléseibe, a két huszár pedig továbbállt. Lázár szolgája segítségével a tisztet az istálló mögött temette el. Lázár e történetet később elmesélte Gömöri Ferencnek, akkori székelykeresztúri polgármesternek. A polgármester a történetet leközölte egy szegedi lapban, majd kiásatta a tiszt holtestét, és mint Petőfi Sándort, 1902. október 25-én ünnepélyes keretek között temettette el a település temetőjében. Egy pesti orvosszakértő azonban megvizsgálta a kiásott földi maradványokat és megállapította, hogy azok egy öregembertől származnak, vagyis semmiképp sem lehet a huszonhat évesen elhunyt Petőfié.
Ásatások Barguziban 1989-ben (Fotó: tortenelemtanulas.blog.hu)
Az 1870-es években egy Manasses Dániel nevezetű ember azt a hírt terjesztette, hogy egy szibériai ólombányában együtt dolgozott Petőfivel. Vagyis Manasses elmondása szerint a költő nem halt meg a
segesvári csatában, hanem hadifogságba esett és elhurcolták Szibériába. Később azonban kiderült, hogy Manasses Dániel egy csaló. Valódi neve Papp János volt, aki írástudatlan, és még a legalapvetőbb orosz vezényszavakat sem ismerte, vagyis sohasem járt Oroszországban. Ettől függetlenül az a mendemonda, hogy Petőfi hadifogságba került, igencsak elterjedt. Egyesek azt is tudni vélték, hogy a költő később letelepedett Oroszországban a Bajkál-tónál, és ott újranősült, továbbá orosz nyelven verseket is írt. E legendát tovább erősítette Ivanovics Skridelszkij orosz alezredes, aki régi dokumentumokat lapozgatva rábukkant egy 1857. május 18-án Ikatovo faluban meghalt rab, Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nevére. Szerinte ez Petőfi Sándor oroszosított formája. Tegyük hozzá, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején az oroszok nem hurcoltak foglyokat Szibériába, mint azt később például a II. világháború idején tették. Így ezeknek a legendáknak már az alapja is hibás.
Ettől függetlenül 1989 nyarán egy magyarországi vállalkozó, Morvai Ferenc expedíciót szervezett Szibériába, Petőfi sírjának felkutatására. Morvai 1989. július 16-án bejelentette, hogy az expedíció a burjátföldi Barguzin temetőjében megtalálta Petőfi földi maradványait, amiket vissza is hoztak
Magyarországra. A csontokat 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia szakértői is megvizsgálták, és megállapították, hogy a csontváz egy nőé. Ezt a megállapítást 1994-ben az Amerikai Fegyveres Erők Patológiai Intézete és a Pennsylvania Egyetem szakértői is megerősítették. Morvai Ferenc azonban nem fogadta el a szakértői véleményeket, és 2015-ben a női csontokat, mint Petőfi földi maradványait temettette el a budapesti Fiumei úti sírkertben.
Függetlenül a legendáktól, mendemondáktól és kétes hírű expedíciók eredményeitől, Petőfi Sándor minden bizonnyal a segesvári csatában halt hősi halált, „ott esett el a harc mezején”, úgy, ahogy azt 1846 decemberében Egy gondolat bánt engemet című versében megjósolta. A szabadságharc költőjének megadatott az, ami kevés embernek a világon, úgy fejezte be földi pályafutást, ahogy ő szerette volna. Nem ildomos ezt elvitatni tőle.
(Vége)
FELHASZNÁLT IRODALOM:
Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1971.
Fekete Sándor: Így élt a szabadságharc költője. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1977.
Jelentés a Petőfi Sándor Maradványának vélt barguzini lelet vizsgálatáról. Magyar Tudomány. 1990/9. 1099 – 1100. (http://real-j.mtak.hu/146/1/MATUD_1990.pdf)
Összefoglalás a Petőfi földi maradványainak felkutatására indult expedíciót követő tudományos vizsgálatokról. Bölcsészettudományi Kutatóközpont. (abtk.hu)
Nyitókép: Petőfi halála (Madarász Viktor festménye) (Fotó: wikipedia.org)
