A kézfogás csodája

Mikulást vártunk aznap a Magyar Szó székházának tanácstermében. Az egyébként formális összejövetelek helyszínét ezúttal végre gyermekzsivaj és kacagás töltötte be. Öröm volt fürkészni a csemetéink arcát: a legkisebbek ujjongtak, sikongattak, a kicsit idősebbek viszont huncut mosollyal jelezték, hogy valami készülődik. A várakozás hangulatának egy varázslatos pillanatában összefonódott a tekintetem egy égszínkék szempárral. A kicsiny emberke mély pillantására leguggoltam, és így már egyenrangúként kommunikáltunk, szótlanul. Csöppnyi ujjacskáival leheletnyi finoman arcomhoz ért, majd a következő pillanatban már futott is tovább édesapja felé. Hirtelen meggondolásból azonban anyja karjaiban kötött ki. Ekkor már tudtam, hogy ő Botond, Erdődi Edvina és Kovács Birkás Zsolt kisfia. Ahogyan azt is, hogy az első találkozásunknak folytatása is lesz.

A kék szempár mélysége ugyanis lelkembe égett. Ugyanakkor kíváncsivá tett: az újságírók örökös kutatási vágyával kerestem a történetet, amely egy ilyen angyaltekintetű gyermek fogantatásában teljesedik ki. Kérésem meghallgatásra talált, és az ünnepek idején Botond szülei otthonukban fogadtak. A Mikulás csodája már a bejárati ajtóban megismétlődött: ismét összefonódott tekintetünk, csöppnyi ujjak a kezemen, fuvallat az arcomon. Szavak nélkül is értettem, hogy van helyem az asztalánál. Kisvártatva pedig már cipelte is a szörpösüvegeket, poharakat. Szemével kínált, szótlanul. Majd ismét szülei védő karjába futott. Kérésére közösen meggyújtották az adventi gyertyákat is. Minden adott volt ahhoz, hogy elbeszélgessünk arról a ragaszkodásról, amelyből Boti született.

Kisvártatva már meg is tudom, hogy Zsolt újvidéki, végzettségét illetően kémiatanár. Saját bevallása szerint mindig is inkább befelé forduló volt: az önmegvalósítás útján sokat jelentettek számára a civil szervezetek. Legszívesebben azokra az évekre emlékszik vissza, amelyeket a Vajdasági Magyar Ifjúsági Központban (VMIK) töltött el. Itt találkozott Edvinával is, aki viszont topolyai származású, és a Jogtudományi Kar vonzotta a tartományi székvárosba. 2011 májusában ismerkedtek meg – kezd bele a történetükbe kérésemre Edvina.

– Az egyetemi éveim végén jártam már, és szükségem volt bevételre. Egy kedves ismerősöm említette, hogy a VMIK munkatársat keres napi négy órára: pályázatok írásáról volt szó, illetve rendezvények szervezéséről. Kis összeg járt a munkáért, de számomra nagyon fontos volt, hogy valamilyen anyagi hasznát is érezzem annak, hogy Újvidéken vagyok. Jelentkeztem hát a részmunkaidős állásra a szervezetnél, melynek székhelye a mai napig a Magyar Szó épületében van. Irodai referensként itt ismerkedtem meg a pályázási lehetőségekkel és a közhasznú egyesületek munkájával. Életem ezen időszakának pillanatait most is magamban hordozom, és pontosan emlékszem arra a percre is, amikor bemutatták nekem Zsoltit. Fel tudom idézni a napot, az irodát és a kézfogást is.

Zsolttól is hallani szeretném, hogy számára mit jelentett az a kézfogás. Röviden megfogalmazza, hogy akkoriban már nem vállalt akkora szerepet a szervezet munkájában, így ritkábban járt be. Azért viszont hálás, hogy épp akkor és épp ott volt, ahol lennie kellett. Az ébredő érzésekről azonban inkább Edvina beszél...

– Először az Ifjúsági Etno Táborban kerített hatalmába egy másfajta érzés Zsolti irányában. A kézműves foglalkozások alkalmával azt vettem észre, hogy egyre több időt töltünk el együtt: ha elmentem üveget festeni, akkor ő is oda jött. És amikor a temerini Magdi néni (Klinec Magdolna üvegfestő) elment már ebédelni, és vissza is jött a délutáni foglalkozásra, mi még akkor is ott voltunk, és beszélgettünk.

– Volt egy karaoke est is… – teszi hozzá Zsolt. Kérdésemre az is kiderül, mit énekeltek aznap közösen: Csonka Andrástól a Ding-Dong című dalt adták elő együtt.

– Az ismerkedésünk legcsodálatosabb időszaka a tábort követő egy hónap volt, amikor Zsolt a szó szoros értelmében udvarolt nekem – folytatja történetüket Edvina. – Rendszeresen együtt tanultunk a VMIK irodájában. Egy nap aztán az épület előtt megkérdezte tőlem, hogy hazavihet-e. Váratlanul érintett a felajánlás, zavarban voltam, és azt mondtam, hogy nem szívesen autózok „idegenekkel”. Ezt már ő sem tudta hogyan kezelni, és aznap szétváltak útjaink. Sosem felejtem el a következő találkozásunkat: másnap a közös tanulást követően már kijelentette, hogy hazakísér. Aznap ugyanis begyalogolt a Telepről a központba. Úgy gondolta, hogy így már az autó sem lehet kifogás, és nem tudom visszautasítani. Ekkor pecsételődött meg számomra, hogy nekem ő kell.

A komoly pillantásuk egy huncut mosollyá alakul. Felsejlenek az esti futások emlékei. A barátnős futásokhoz ugyanis az év szeptemberében Zsolt is csatlakozott.

– Akkoriban még szenvedélyes dohányos volt. Lefutott egy kört, és megállt, elszívott egy cigit… A barátnőmmel néztük is, hogy most mi történik. Le is szögezte, hogy ha nem veszem észre ezeket a jeleket, akkor vak vagyok – meséli kacagva Edvina. Zsolt pedig hozzáteszi: a gyaloglást mindig is nagyon szerette, de a futás nem tartozik a kedvencei közé.

Ennek ellenére élvezte az együtt töltött pillanatok mindegyikét. Olyannyira, hogy már az év decemberében felajánlotta, hogy Edvina költözzön hozzá.

– Elég merész döntés volt, hogy az új évet már egy fedél alatt kezdjük el. Nehézkes időszakot éltem – vall Edvina. – Volt még pár vizsgám, nagyon nehezen tudtam azonban tanulni, mert nem voltam egyedül a lakásban, és a munkával sem volt egyszerű összeegyeztetni az egyetemi feladatokat. Célorientált vagyok, és pontosan tudtam, hogy nekem minél előbb le kell diplomáznom ahhoz, hogy érdemben tudjak munkát vállalni. Ugyanakkor továbbra sem volt tiszta előttem, hogyan tovább. Ebben a pillanatban kért meg Zsolti arra, hogy költözzek hozzá. Először megszeppentem, hiszen nagyon rövid ideje voltunk együtt. Ekkor mondta ő azt, hogy nem érti, mit kell ezen gondolkodni, és mire kell várni, hiszen ő szeret engem. Az első vallomás bennem is tudatosította, hogy Zsolti az, akire vártam.

– Pontosan tudtam, hogy ha akkor, abban a pillanatban nem ajánlom fel az összeköltözést, akkor ő elmegy. És ezt nagyon nem akartam – egészíti ki Zsolt párját.

Közben Boti egy képes könyvvel érkezik felénk. Apja és anyja közé bújik, majd belemélyed a lapozgatásba. A beszélgetésünk folytatásában kiderül, hogy közös életük meghatározó éve 2015 volt: ekkor fogadtak ugyanis örök hűséget egymásnak…

– Akartunk egy kutyát – kezd bele a történetbe Zsolt. – Eladtam hát az ingyenes részvényeimet, Edvina pedig a görkorcsolyáját áldozta fel. Így vettünk egy cocker spánielt. Minden este sétáltunk vele. Amikor megvettem a gyűrűt, akkor a nyakörvére erősítettem. A parkban elengedtem, és amikor odaszaladt Edvinához, akkor látta meg a nyakörvön a gyűrűt – mesél a lánykérésről Zsolt. Edvina érzési is érdekelnek…

– Mindig erről álmodtam. Jelen pillanatban is úgy érzem, hogy az élet, amelyet élek, az általam megálmodott élet. És hihetetlen, hogy beteljesedett. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor megkérte a kezem. Még mindig úgy vélem, hogy túl jó ahhoz, hogy az én férjem legyen. Kettőnk temperamentuma ugyanis merőben különbözik: Zsolt az, aki a párosunkban sokkal higgadtabb, kimértebb, igazi elemző, én viszont rettenetesen impulzív, szenvedélyes és makacs vagyok, és sokszor nem tudok engedni abból, hogy az ellenőrzésem alatt tartsam a dolgokat. Sokat kellett csiszolódnom, hogy igazodjak hozzá. De ez a munka minden percében megérte. Nagyon erős köteléket érzek köztünk, és valóban úgy gondolom, hogy a Zsolti a nyeremény az életemben elszenvedett sok rosszért… – Edvina piciny hangcsuklását párja sokatmondó tekintete fedi el. Leheletnyi csend után azonban mesél tovább: – Elég nehéz gyerekkorom volt… Édesanyám nagyon korán meghalt, és nehezen tudtam elképzelni azt, hogy valaha majd saját családom lesz, hogy tudjuk biztosítani a stabilitást, és egy ilyen jó ember lesz mellettem. Aki az értéket képviseli…

Ebben a pillanatban már mást jelentenek az adventi gyertyák. Lángjuk valakiért, valakikért lobog. A meghatottság azt követeli, hogy a felvevőkészülék is elnémuljon. A csend erejével költözik közénk újra a kicsiny, kék szempár is. Mosolyogva rám pillant, miközben édesanyja ölébe hajtja fejecskéjét. Óhatatlanul is rá terelődik a figyelem és a szó is…

– Az, hogy ő Botond lesz, már szinte a kapcsolatunk elején eldőlt – mondja a kis fejet cirógatva Edvina. – A gyermekvállalásról a házasságkötésünket követően kezdtünk el komolyabban gondolkodni. Abban az évben kapott ugyanis lehetőséget Zsolt arra, hogy nevelőtanárként helyezkedjen el az Európa Kollégiumban. Én akkoriban már két éve a Magyar Szónál dolgoztam jogászként, és az életünk elkezdett stabilabb vágányon futni. Mindig is Újvidéken képzeltük el a jövőnket, a külföldi lehetőségek sohasem vonzottak bennünket. A különböző temperamentumunk ellenére ugyanis az alapértékeink megegyeznek: nagyon erős a magyar identitásunk és ragaszkodunk a vajdasági magyar közösséghez. Ebből kifolyólag azt is tudtuk, hogy egyértelműen szeretnénk utódokat. A gyermekvállalásra való felkészülés nagyon sok mindenre megtanított. Többek között arra is, hogy nekem, aki szinte mindent megtervez, és javarészt meg is valósítja az elképzeléseit, el kell fogadnom azt, hogy mégsem lehet mindent ellenőrzés alatt tartani. A gyermek ugyanis akkor fogan meg, amikor kész közénk jönni, és az égiek is úgy akarják. Egy idő után már terhességi tesztet sem akartam venni, hisz vásárlása soha életembe nem okozott számomra boldogságot. Aztán egyszer csak mégis… A két csík láttán alig hittem a szememnek, és napokon keresztül ismételtem az eljárást. Közben arról álmodoztam, hogy valami nagy teátrális jelenettel közlöm a férjemmel, hogy apa lesz. A spontán jellememből adódóan azonban ez is másként alakult: egyszerűen csak megmutattam – emlékszik vissza Edvina.

Közösen mesélik, hogy Zsolt sem akart hinni a szemének. A kételyeik csak akkor oszlottak el teljesen, amikor az első vizsgálat alatt meghallották Boti szívdobbanásait. Edvina szerint a kezdetektől csodálatos az összhang apa és fia között.

– Amikor hazaértünk a kórházból, akkor Zsolti kezében a fiunkkal annyit mondott: most értem el valamit az életben. A mai napig ő a nagybetűs apa. A kimértségével hidaljuk át a mindennapok zűrzavarát is. Mi ugyanis a kezdetektől egymásra vagyunk utalva.

Edvina családja Topolyán és Bácskossuthfalván él, Zsolt édesanyja viszont idős, így pár órát tud csak időnként besegíteni a fiataloknak. Sokszor komoly logisztikát követel, hogy a nap kezdetéről a végére érjenek. Az eddigiekben sem volt egyszerű, hisz Edvina a Magyar Szóban és a Magyar Nemzeti Tanácsban is alelnökként tevékenykedett, így sokszor lekövethetetlenek voltak a napjai. Nemrégiben pedig a Magyar Szó megbízott igazgatójává nevezték ki. Zsolt bizakodóan tekint a jövőbe: elmondja, hogy szeptember óta egy kicsit könnyebb megszervezni a szervezetlenséget, Boti ugyanis most már óvodába jár. Egyébként pedig együtt mennek postára, bevásárolni, vagy éppen egy-egy hivatalos megjelenésre is.

– Boti nagyon sok rendezvényen volt, sokfelé utazott. Igyekszünk minél több családi programot is szervezni. A karácsonyt az idén is Topolyán ünnepeltük, újévre pedig egy hétvégi kirándulást tervezünk – mondja Zsolt, miközben Boti az anyja öléből apja karjaiba mászik át.

Ragaszkodásuk szinte tapintható. Mégis arra kérem őket, hogy próbálják megfogalmazni, mit jelentenek egymásnak.

– Zsolti az élő lelkiismeretem. Ez számtalanszor bebizonyosodott. Többek között

akkor is, amikor egy vasárnapi rendezvényre nem akartam elmenni. Éreztem azonban, hogy párom nem ért velem egyet. Rá is kérdeztem. Ő pedig megfontoltan csak annyit kérdezett vissza, hogy „hol az alázat?”. Mérgemben kivonultam a fürdőszobába, hogy ne lássa, hogy sírok. A sértődöttségem ugyanis nem engedte, hogy tisztán lássam a helyzetet. Ő viszont kimondta azt, amit nem akartam hallani: hogy a közösséget akkor is szolgálni kell, amikor éppen nem fűlik hozzá a fogam – utal a köztük levő őszinteség értékére Edvina.

Zsolt pár perc merengés után szűkszavúan, ám sokatmondóan felel kérdésemre:

– Ő… Az Ő. És az is marad – utal az egyszerűség erejével arra, amit pillantása egyértelművé tesz: felesége és fia egyszerre jelentik számára az egyetlen járható utat és a kiteljesedést is.