Huszonöt évvel ezelőtt, 1999. március 24-én kezdődött meg Szerbia bombázása, amelynek emlékképei a mai napig elevenen élnek valamennyiünk emlékezetében, hiszen hetvennyolc napon át a légiriadók üvöltő vinnyogása meg a robbanások dübörgő robaja határozta meg a mindennapjainkat. Azt még ma sem tudjuk pontosan, mennyien estek áldozatul és mennyien sérültek meg a légicsapások következtében, ahogyan azt is legfeljebb csak sejthetjük, milyen következményekkel jártak az akkori események és milyen nehézségeket okozott az akkor szerzett traumák feldolgozása. Sorozatunkban a huszonöt évvel ezelőtti eseményeket elevenítjük fel, ugyanakkor a két történetszál összefonódása folytán visszaemlékezésünkből nem hagyhatjuk ki a lapunk történetében meghatározó sztrájk legfontosabb momentumainak felidézését sem, amellyel a Magyar Szó dolgozói tiltakoztak a munkavégzésüket ellehetetlenítő áldatlan állapotok ellen.
Huszonöt évvel ezelőtt történt, március 11-én, egy csütörtöki napon, hogy a Magyar Szó szerkesztősége az újság címoldalán bejelentette: Holnaptól nincs újság. „Működésképtelenné vált a Forum Holding”, – mert akkor még így hívták a céget – „s vele együtt a Magyar Szó szerkesztősége is.”
Azokban a kilencvenes években nemcsak a Forum Holding vált működésképtelenné, hanem cégek ezrei zárták be kapuikat, s most már tudjuk, hogy örökre. A térségben zajló háborúk, Jugoszlávia szétesése, a Kis-Jugoszlávia – ahogy a nagyból megmaradt Szerbia és Montenegró államközösséget neveztük – ellen bevezetett nyugati szankciók teljesen lezüllesztették az országot. Olvasóink tömegesen hagyták el szülőföldjüket a katonai behívók, a megélhetési nehézségek ellen menekülve. Azokban az években magyarnak nem volt jó lenni vidékünkön, rendszeresek voltak a magyarverések, amelyekkel a hatóságok nem törődtek, sőt magatartásukkal szítottak is. És folyamatban voltak a koszovói harcok is, ahol már magyar kiskatonák is estek el. De ekkor már tudni lehetett azt is, hogy a Nyugat a NATO bevetését tervezi, amennyiben Slobodan Milošević, az államközösség elnöke nem írja alá azt a megállapodást, miszerint a nemzetközi közösség békeerőket telepíthet Koszovóba. Tudjuk, hogy a Balkáni fenevad, ahogy neveztem korábban megjelent riportkönyvemben, ezt nem tette meg.
Ilyen körülmények között jelentette be a szerkesztőség a sztrájkot.
Üres címoldallal jelent meg a Magyar Szó
Elmúlt egy nap, meg még egy, talán egy hét is, de a kutya sem ugatta meg azt, hogy a vajdasági magyarok napilap nélkül maradtak. Sőt! Március 21-én az olvasókra való tekintettel mégis megjelent az újság, a sztrájk azonban nem szűnt meg, ezt a szerkesztőség üres címoldallal jelezte. Vasárnapi szám volt. Kedden már teljes volt a címoldal, rajta a következő címekkel „Holbrook Belgrádban”, „Harcok Kosovóban”, Milošević találkozója a közvetítőkkel” és egy apróbetűs címmel a lap alján: „Légicsapások már ma este?” Így, kérdőjellel.
Ebből a számból még egy idézet a címoldalról. Keretben, nagy betűkkel szedve, hogy még a repülőből is látható legyen a szerkesztőség ezt közölte az olvasókkal Az „ám legyen”-től az „és lőn”-ig címmel: „Ha a saját bankszámla megoldhatja a napilap gondját, ám legyen” – mondta Jan Šimak tartományi tájékoztatási titkár a lapunknak adott vasárnapi interjújában. Ezt mi jóhiszeműen jóváhagyásként értelmeztük, és beszüntettük a sztrájkot. Ezt a szóbeli garanciát nem tarthatjuk valós értékű biztosítéknak. Ezért a tiltakozás jogát továbbra is fenntartjuk, még ha csak ilyen formában is, éspedig addig, amíg a szavakat tettek nem követik, pontosabban: amíg abból az „ám legyen”-ből nem lesz „és lőn”.
Nem lett lőn. A szerkesztőség nem kapott, és a mai napig sincs saját folyószámlája.
De egy másik ám legyenből lőn lett. A kisbetűs címről lemaradt a kérdőjel és március 25-én nagybetűs, fejléc alatti címmé változott: NATO-légitámadás Jugoszlávia ellen. Az alcímből pedig olvasóink megtudhatták azt, amit már előző nap tudtak, hogy: „Tegnap este nyolc órakor találat ért újvidéki, zombori, belgrádi, prištinai célpontokat – A vezérkar közölte: a NATO agressziót hajtott végre Jugoszlávia ellen”.
Még két címet idéznék erről az oldalról. Az egyik Milošević nyilatkozata: „Mindenki végezze munkáját”, a másik pedig a VMSZ elnökségének állásfoglalása: „A válasz csak egy lehet: maradni”.
Mi, a szerkesztőség, maradtunk és végeztük is a munkánkat. Meggyőződésem, hogy becsülettel, mint ahogy becsülettel tettük ezt a kilencvenes évek minden napján háborúellenes kiállásunkkal, akkor sem mondva le elveinkről, ha ezzel kockáztattuk a lap betiltását, teljes megszűnését.
A Magyar Szó dolgozóinak elégedetlensége nem szűnt meg a bombázások után sem, később már az utcára is vonultak tiltakozásuk jeléül
1999. március 24-én kezdődtek a légicsapások. A Magyar Szó erről a következőképpen számolt be: „Tegnap este a NATO-légierő megindította támadását Jugoszlávia ellen. A légicsapások első hullámában amerikai hadihajókról és B-52-es nehézbombázókról cirkálórakétákat indítottak jugoszláviai célpontok – légvédelmi rakétaütegek, radarállomások, távközlési egységek – ellen. Este nyolc óra tájban az ország több pontján jeleztek becsapódásokat. Vajdaságban is több robbanás volt. Este nyolckor négy erős robbanás rázta meg Újvidéket. Fél órára rá újabb két nagy erejű detonáció hallatszott. Az épületek ablakai beleremegtek. Lapunk zárásáig nem sikerült megtudni, hogy a rakéták pontosan hova csapódtak be, de a pályaudvar mögött sűrű füst emelkedett a magasba. Tűzoltókocsik siettek a helyszínre. A tartományi székvároshoz közel eső Fruška Gorából légvédelmi ágyúk ropogása hallatszott, és a városból jól látszott a nyomjelző lövedékek narancssárga fénye. A levegőből repülőgépek zúgása hallatszott. Prištinában három rakétatalálat érte a repülőteret. A nap folyamán a koszovói székvárosban több ízben is megszólaltak a légiriadót jelző szirénák. Belgrádban este nyolc óra körül jeleztek légiriadót, szemtanúk szerint becsapódások hallatszottak és a külvárosi negyedekből vörös lángnyelvek csaptak fel. Meg nem erősített jelentések szerint három rakéta csapódott be az Avala hegy térségében, négy robbanás pedig a batajnicai katonai repülőtér felől hallatszott, és találat érte a rakovicai légvédelmi radarberendezéseket is. Hírek szerint találat érte a podgoricai repülőteret is. A Jugoszláv Katonaság vezérkara közölte: a NATO agressziót hajtott végre Jugoszlávia ellen. A közlemény szerint 20 célpontot támadtak, de a katonai objektumokat nem érte jelentős károsodás.”
– Hát megkezdődött – mondta még előző este Szeli Miklós főszerkesztő-helyettes, amikor az első robbanás rázta meg Újvidéket.
Ebben a lapszámban még egy írás jelent meg, ami nem kötődik ugyan a légicsapások megkezdéséhez, de sokat mond az akkori szerkesztőség bátor kiállásáról, véleményéről a sajtószabadságról. A Magyar Szó szakszervezete Kasza József, a VMSZ elnökének azon bírálatára, ami sajtótájékoztatón hangzott el, miszerint a szerkesztőség sztrájkja ugyan indokolt volt, de a sztrájkot be kellett volna szüntetni egy héttel korábban. „Semmi sem indokolja azt, hogy a magyarság legnagyobb ünnepén, március 15-én napilapja nélkül maradt a vajdasági magyarság” – mondta Kasza. A lapban megjelent válasz a következő volt:
„A Magyar Szó szakszervezete a fentiekkel kapcsolatban fontosnak tartja megjegyezni, hogy a szerkesztőség már egy évtizeddel ezelőtt, a Forum jelenlegi szerveződési formának előrevetítésekor tiltakozott a kiadóház és a szerkesztőség helyzetét aláásó változások bevezetése ellen. Utóbb bebizonyosodott, hogy félelmünk nem volt alaptalan, s tavaly májusban benyújtottuk a jelenlegiekhez hasonló követeléseket. Mindenkinek köszönjük a támogatást, de nem méltányolhatjuk az elmarasztalást azzal kapcsolatban, hogy hogyan és mikor vívjuk harcunkat egyéni és kollektív jogaink érvényesítéséért. Az ugyanis már több mint öntudat, hogy egy szerkesztőség akkor is dolgozik, amikor a vállalat 4–5 havi bérrel tartozik dolgozóinak, holott a szerkesztőség betervezte és meg is kereste a szerény fizetést. Március 15-e pedig annál szentebb ünnep, mint hogy a szerkesztőség sztrájkjogának a megkérdőjelezésére használja bárki. Március 15-én, amelynek követelései a sajtószabadságra is kiterjedtek, a padlón volt a vajdasági magyarság egyetlen napilapja, s legfeljebb ilyen kontextusban lett volna ildomos összefüggésbe hozni a sztrájkot és az ünnepet. Azt pedig a szerkesztőség dönti el, hogy a pillanatnyi helyzet alapján mikor és meddig sztrájkol, ha a Magyar Szóért, és azon túlmenően a magyar szóért küzd, s hogy az olvasó holnap is kezébe vehesse a lapot. Az pedig nem lehet közérdek, hogy az egyébként is közérdekű újságot ingyen készítse a szerkesztőség.
Nyilvánvaló, hogy a vajdasági magyarság kollektív jogai gyenge lábakon állnak, ami a tájékoztatást illeti, azt intézményesen kell megoldani. Az érdekszervezetek ennek érdekében tehetnek legtöbbet, s nem a Magyar Szó sztrájkjának a bírálatával.”
A Magyar Szó megmaradt, de az ilyen és ehhez hasonló hangok lassan kikoptak belőle. De lassan kikoptak azok az emberek is, akik ilyen körülmények között mertek megszólalni, szembeszegülni annak a nyomásnak, amely kívülről és belülről is érkezett.
És mindezek mellett potyogni kezdtek ránk a bombák.
Valaki közülünk azt mondta, nem tarthat sokáig.
Tévedett.
(Folytatjuk.)
Nyitókép: Füstfelhő Újvidék felett (Dávid Csilla felvétele)
