Bajsától a Himalájáig

Hogy hol húzódnak az emberi természet, azaz a pszichikum és a fizikum határai, arra már sokan, sokféleképpen keresték a választ, ám csak kevesen találták meg. A legtöbb embertársunkat az életfolyama tetszőleges irányba sodorja, közben hatalmas próbákat kell kiállnia. Mások viszont önként keresik és jelölik ki a sorsuk kihívásait. Mint például a bajsai származású, feleségével és gyermekeivel Szegeden élő Jakab Győző, aki hatalmas utat tett meg, amikor a közelmúltban elhatározta, hogy bebocsájtást kér a világ majdnem legmagasabb szikláitól a Himalája hegységen, amit sikerült is megvalósítania, és a tizennégy napos utazása rendkívül sok pozitív energiával töltötte fel nemcsak őt, hanem az egész családját is.

„Ha a céljaid nem ijesztenek meg, akkor nem elég nagyok” – olvasható a balesetben elhunyt Csomolungma-, azaz Mount Everest-mászók emlékének szentelt emlékművön, aminek az igazságát jól tudják azok, akiknek sikerült valamilyen lehetetlennek hitt küldetést végrehajtaniuk. De mielőtt Jakab Győző elmesélné, milyen ösvények vezették őt eredetileg tériszonyosként bolygónk legtöbb kihívást tartogató hegységének az irányába, megtudtuk, hogy Bajsán végzett általános iskolai évei után a topolyai Dositej Obradović Gimnáziumban érettségizett, majd határon túlról származó bölcsész egyetemistaként belecsöppent a ’90-es évek Magyarországának bugyraiba. Ezután viszont egy irodaépületben találta magát, mint értékesítő, és a Balkán-félszigetet is megcélzó multinacionális cégek világába, valamint a vegyiparba pottyant bele szerb nyelvtudásának is köszönhetően.
– Tizenöt éve dolgozom a munkahelyemen, és mára már kialakítottam magam körül egy pozitív és eredményes közeget, illetve légkört, és ezt a főnökeim is értékelik. Feleségemmel, Tündével huszonegy éve vagyunk együtt, idén ünnepeljük a 20. házassági évfordulónkat, leányunk, Eszter 20, fiunk, Dávid 17 éves. Párom is határon túli magyar, csak ő a Partiumból, Nagyszalontáról származik. Nem kevés kihívást jelentett számunkra a határon túliság két évtizeddel ezelőtt, amikor még letelepedési engedélyünk sem volt. Például amikor megszületett a leányunk, a születési anyakönyvében az szerepelt, hogy édesanyja román, édesapja szerb-montenegrói állampolgár, a gyermek állampolgársága pedig ismeretlen. Ez most így utólag viccesen hangzik, akkor azonban egyáltalán nem volt az. Mára persze rendeződtek körülöttünk ezek a kérdések, és a gyerekek is felnőttek. Egyébként mind a szűkebb, mind a tágabb családom teljes mellszélességgel támogat az elképzeléseimben, igaz, azért elmondják a félelmeiket is. Édesanyám, Ágnes Bajsán, öcsém pedig Topolyán szurkol és aggódik értem a családjával – kezdtük a beszélgetést Győzővel, majd előkerültek a túrázás szeretetét megalapozó gyermekkori élmények is.
– Életemben először néhai apukámmal és öcsémmel voltam túrázni a Topolyai-tó körül. Kicsi voltam még, sokan sétáltak velünk, borzasztóan hosszúnak tűnt az egész, és igazából akkor még nem is tudatosult bennem a túrázás fogalma, ám jutalmul kaptam jelvényt és az nagyon tetszett. Büszkélkedtem is vele. Aztán következett egy igazán hosszú szünet, majd 2017-ben estem át Szegeden életem első teljesítménytúráján, aminek Ember a gáton volt a neve. Mindszenttől kellett legyalogolni a Tisza-töltésen Szegedig, az esti-éjszakai órákban. Ehhez a kihíváshoz azóta is ragaszkodom, és évről évre igyekszem megtenni, igaz, már ennél komolyabb kihívásokon is részt vettem a 30-tól a 100 km-es távig. Két évvel ezelőtt egy ilyen túrázás alkalmával jött egy sugallat, hogy engem is vár az El Camino, azaz a Szent Jakab-út, hiszen magam is Jakab vagyok – mondta nevetve Győző, hozzátéve, nem vallási meggyőződésből indult el a zarándoklatra, inkább azért, mert volt néhány megválaszolatlan kérdése az „univerzumhoz”.
– Az elhatározás pillanatában még nem voltam biztos benne, hogy tudom-e teljesíteni. Az egy dolog, hogy volt előzetes tapasztalatom a teljesítménytúrákról, azok azonban csak egy vagy két napig tartottak, ez pedig jóval hosszabb táv. Ezért is céloztam meg előtte a „magyar” Camino-távot, azaz a Budapesttől Lébényig, az Árpád-kori Szent Jakab-templomig tartó távot. Miután kiderült, hogy bírom a tempót, kiutaztam Franciaországba, és augusztus 1-jén nekiindultam a távnak a Pireneusok francia oldaláról, Saint-Jean-Pied-de-Port városából. Aztán 28 nap alatt elgyalogoltam Santiagóig, majd az óceánig. Négy hét alatt 900 km-t tettem meg. A Camino-út hagyománya, hogy ha lejutsz az óceánpartra, akkor meg kell benne fürödni, illetve egy ruhadarabodat el kell égetni. Én a hűséges, ám már viharvert cipőmet áldoztam fel – hallhattuk Győzőtől, akitől ezután az iránt érdeklődtünk, hogy vajon megkapta-e a válaszokat az út előtt feltett kérdéseire. 
– Érdekes, az eredeti kérdéseimre nem érkezett sugallat, rengeteg más kérdésre azonban, amiket meg sem fogalmaztam magamnak, kaptam választ. Nagyon különleges megtapasztalás volt, hogy minden napnak megvolt a maga kihívása, kérdése, és ha volt erőm koncentrálni, akkor a válasza is. Ezeket a Facebookon közzétett naplómban dokumentáltam. Nagyjából a 3. napon jöttem rá, hogy minden 24 órának van egy „tematikája”, azaz jelentése és tanulsága, illetve arra is rádöbbentem, hogy minden nap leckével, üzenettel szolgál. Csupán négy napon át volt olyan társam, aki velem együtt gyalogolt. Röviden persze kommunikáltam az utcán az emberekkel, hosszan azonban nem. Nagyon érdekes volt, amikor egy-egy idegenben ráismertem valaki jellemvonásaira a környezetemből, a családomból. Ezeket a tapasztalatokat is mind felém küldött üzenetnek érzékeltem – mesélte Győző, aki azon tapasztalatát is megosztotta velünk, amelyeket akkor szerzett, amikor több napon át betegen gyalogolt. De valamennyi megpróbáltatáson sikerült átlendülnie.

– Engem utólag változtatott meg a Camino. Menet közben körülbelül 4 kg-ot fogytam, ami a megélt izgalmakhoz képest elég kevés. Abból a négyhétnyi zarándokvilágból nem volt egyszerű visszacsöppenni a mi valóságunkba, és sajnos az ezt követő időszakban a stresszt evéssel igyekeztem kompenzálni, ezért a leadott kilók visszajöttek, sőt némi felesleg is összegyűlt – emlékezett vissza, hozzáfűzve, ezután nem sokkal következett egy hirtelen fordulat, aminek következtében módosította az étkezési szokásait és elkezdett keményen edzeni, sőt a légzésére is odafigyelt. Ahogy egyre jobb formába került, előre kapott az önbizalma, és kezdte szövögetni az újabb álmokat az életében. Az elmúlt év novemberében, 47 évesen teljesítette élete első félmaratonját, és körülbelül ugyanebben az időszakban kezdte el bombázni a közösségi média is az egyik facebookos ismerőse által szervezett Himalája-túrák hirdetéseivel. Hatásosan. Eredetileg párjával közösen vágtak volna neki az alapszintnek, három hónapig igyekeztek tájékozódni, ráhangolódni, edzeni, tudatosan legyőzni Győző tériszonyát. Tünde viszont végül úgy érezte, nem tudott megfelelően felkészülni, ezért inkább Győzőt küldte előre, hogy járjon a végére ennek a nepáli magashegyi túrának, és ha tényleg olyan jó, amilyennek mindenhol írják, akkor jövőre együtt vágnak majd bele. A bátor családapa így hát egyedül vetette bele magát a kalandba. Aztán Dubajban kifogta az utóbbi idők egyik legnagyobb és leglátványosabb esőzését, amikor a reptér inkább vízi kikötőre hasonlított, mint légire. A gép késett, a csomagok elvesztek. Nepálba érve már innen-onnan beszerezte a hiányzó alapfelszerelését, öt napra rá viszont a poggyásza is megkerült.
– Nepálban az egyik legnépszerűbb a Mount Everest alaptáborba vezető útvonal, ahova Magyarországról is többen szerveznek túrákat. Én is egy ilyen, Európa több szegletében élő magyar ajkú csapathoz csatlakoztam. Katmanduból egy kis propelleres géppel viszik fel az embereket egy kis hegyi faluba, Luklába. Ezt a helyet nevezik a világ legveszélyesebb repülőterének is, mert nagyon rövid a kifutópálya, és ha a pilóta nem állítja meg időben a gépet, akkor a szikla teszi meg helyette. Ha jó az idő, akkor repülnek ezek a kis gépek, amikor elromlik, helikopterek járják a távot – mesélte Győző a világ tetejére vezető kalandját, majd elmondta azt is, hogy a túrát eredetileg az 5644 m magasságon lévő Kala Patthar csúcsán tervezte befejezni, később azonban újabb kalandra szánta el magát.
– Bizonyos magasság felett akármilyen kondícióban is van a szervezeted, egyszerűen öngyilkosság a gyors mozgás. Mert az embert, ha nem vigyáz, utoléri az úgynevezett hegyi betegség. Ezt a csapatom kb. 80%-a már a túra feléhez érve megtapasztalta. Ennek az az oka, hogy sokkal alacsonyabb a légnyomás, oxigénhiány lép fel, és teljesen másként viselkedik ilyenkor a test. Nagyon sok vizet kell inni, sós étkeket kell fogyasztani. Jómagam vegetáriánus vagyok, ám ha valaki nem az, akkor tudnia kell, hogy 3000 méter felett már nem tanácsos húst enni, a zsíros ételeket pedig egyenesen kerülni kell, mert az emésztés is lelassul. Nekem szerencsére nem volt semmilyen tünetem, jól bírtam a testi-lelki kihívásokat. A Kala Pattharon szervezett túrát Nepálban mindenféle speciális felszerelés nélkül, túrabakancsban, egy csomó bátorsággal a hátizsákodban teljesíteni lehet. Majdnem nehezebb olyan biztosító céget találni, ami 6500 m-es magasságig hajlandó megfelelő, helikopteres mentést is magában foglaló szerződést kötni veled. Ezért is határoztam el, hogy ha már ott vagyok, nem rohanok haza, teszek még egy lépést az ég felé, bevállalok egy 6000 méternél magasabb csúcsot is – magyarázta Győző, akinek az elhatározását gyors újratervezés követte, kapott maga mellé egy személyes „teherhordó” serpát és megindult meghódítani a 6189 méteres Island Peakot (Imja Tse).
– Az alaptáborhoz délután érkeztem meg, és körülbelül fél napot eltöltöttem ott. Kaptam egy saját lakósátrat, alapképzésen vettem részt arra vonatkozóan, hogyan kell viselkedni a hegyen, hogyan kell mászni a köteleken, stb. Kaptam magam mellé egy olyan nagy tapasztalattal rendelkező serpát, aki felsőfokon beszélte az angol nyelvet és végig csak rám figyelt, mutatta az utat. Áthaladtunk a kavicsos-földes részen, majd sziklák következtek. Aztán 5800 méternél az addig használt bakancsomat le kellett cserélnem az általuk kölcsönzött speciális hegymászó lábbelire, azaz keménytalpú bakancsra, amire még rákerült egy hágóvas is, majd gleccsereken, hasadékokon kellett átkelnünk. Éjjel egy órakor indultunk, hiszen még az előtt át kellett jutnunk a kritikus szakaszon, mielőtt nappal elkezdett volna olvadni. Túravezetőm rátermetten és pontosan mutatta, hova kell lépni, hogy ne szakadjak be. És akkor következett volna az a bizonyos 80 fokos hófal, amit a túrázók a különböző videókban bemutatnak. Csakhogy, mint kiderült, idén nem volt havazás azon a hegyen, így 80 %-ban sziklán és „csonttá fagyott” jégen másztam fel a gerincig, azon a napon másodikként a 30 tagot számláló csoportból. Tettem ezt úgy, hogy még azoknak sem egyszerű feladat, akik nem küzdenek tériszonnyal – hallhattuk Győzőtől, aki a csúcson készült fotó felmutatásával vehette át a túra teljesítését bizonyító oklevelet, ami igazolja a küzdelmeit. 
Habár nem kevés látszólag lehetetlen kihívással járt Jakab Győző majdnem a világ tetejét célzó 14 napos utazása, mégis sikerrel járt, és ez nagyon sok pozitív energiával töltötte fel nemcsak őt, hanem az egész családját is. Az utazása részleteiről a Facebookon, a The Lone Wolf of the Way /Az Út Magányos Farkasa blogon lehet szemezgetni további képeket, videófelvételeket.

Hogy Győző mennyire aktív életet él, és hogy milyen a hozzáállása az életéhez, azt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a hazatérését követően, a lapunknak adott interjú után, mire az írás megszületett, már túl is volt egy újabb teljesítménytúrán, a 100 km-es Kinizsi Százason. Az Út Magányos Farkasa azonban nem elégszik meg ennyivel, újra hívja magához a Himalája, ezúttal feleségével, Tündével együtt. A Jakab házaspár elhatározta, hogy az egyébként igen borsos túraköltségek fedezéséhez legközelebb igyekszik majd támogatókat is szerezni. Így ha valaki szeretne a világ tetején készült személyes jellegű fotót készíttetni, akkor annak érdemes minél hamarabb egyeztetnie Jakabékkal.