Korrektorból újságíró, majd szerkesztő

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Nagy Klára kicsit több mint húsz évet dolgozott topolyai–kishegyesi tudósítóként lapunknál. Sorozatunk mai állomásán őt kérdezzük arról, hogyan lett újságíró, mi az, amire nyugdíjas éveiben is büszkeséggel emlékezik. Immár 15 éve nem munkahelyi kötelességből, hanem érdeklődésből Klári továbbra is jelen van a topolyai művelődési eseményeken, színházi előadásokon, kiállításmegnyitókon, emellett időnként lektorálást vállal, és, ha csak teheti, a nyomtatott újságból tájékozódik.

 Fiatalon kerültél a Magyar Szó újvidéki székházába, de kezdetben nem mint újságíró dolgoztál. Mesélj erről, hogyan történt, mit dolgoztál, kikkel, hogyan?

–A topolyai gimnázium után angol nyelvet szerettem volna tanulni az újvidéki egyetemen, de nem sikerült bejutnom, 31. voltam a listán és 30 hallgatót vettek fel. Mondták, hogy ha véletlenül valaki nem iratkozik be, vagy kijelentkezik, akkor még van esélyem, így ebben bízva, hogy ne veszítsek időt, beiratkoztam a Magyar Tanszékre. Aztán ott ragadtam két évig, de miután nem volt kedvem tovább tanulni, eldöntöttem, hogy dolgozni fogok. Azon a nyáron találtam a Magyar Szóban a pályázatot, mi szerint korrektort keresnek a Forum nyomdájába. Nem is tudtam, mi a korrektor, de az idegen szavak szótárából tájékozódtam, és gondoltam, ez éppen nekem való munkafeladat, hisz nem sokkal előbb vizsgáztam sikeresen Ágoston tanár úrnál helyesírásból, meg szerettem is.  Volt egy tudásfelmérő, ami sikerült és felvettek próbaidőre, aztán ott maradtam hat évig. Nagyon jó kollektíva volt, csupa nők, de egy lemezfal választott el bennünket a nyomdától, ahol meg csak férfiak dolgoztak. Velük is jó volt a munkakapcsolatunk, sokat vicceltek, mókáztak, ugratták egymást. A korrektorokhoz bejártak az újságírók, szerkesztők, lektorok, így ismertem a Magyar Szó szinte teljes szerkesztőségét, még a nyugdíjasokat is, mint Majtényi Mihály, aki naponta bejárt a feleségével ebédelni az étkezdébe. Hat év után, 1979-ben családi okok miatt hazaköltöztem Topolyára, de előtte munkát kerestem, ugyancsak a Magyar Szó pályázatait böngészve, és így találtam rá, hogy a Topolya és Környéke újságírót keres. Bár ilyen tapasztalatom nem volt, úgy gondoltam, hogy ha hat évig rendszeresen olvastam ezt a mellékletet is, hisz akkoriban a Forum nyomdájában készült, akkor talán ebben a munkakörben is megállom a helyem. Ugrattak is az ismerősök, hogy munka közben újságot olvasok. Jelentkeztem a pályázatra és felvettek.

 Mennyi idő után vált belőled topolyai tudósító? Kiktől tanultál, kik voltak a tanítómestereid? Számítógép és internet nélküli világban hogyan zajlott a tudósító napi munkája?

–A Topolya és Környékénél dolgoztam hat évet, de az újságírás mellett a lektori, fordítói feladatokat is rám bízták, és rádióműsort is kellett készítenem, amit nagyon nem szerettem. Mivel előtte nyomdában dolgoztam, gyakran a lap nyomtatásánál is nekem kellett besegíteni, ahol éppen nyomták az újságot, hol Keresztúron, hol Újvidéken a Dnevnik nyomdájában, ahol persze nem tudtak magyarul. Már túl sok feladat hárult rám, gondoltam, váltani kell. Ugyancsak a Magyar Szóban láttam meg a pályázatot, hogy újságírót keresnek a szabadkai szerkesztőségbe, jelentkeztem, rész vettem egy egész napos képességfelmérésen, melyen, úgy éreztem, jól teljesítettem, de jött az értesítés, hogy mást vettek fel. Néhány hét múlva azonban telefonon hívott Habram Károly szerkesztő, hogy Topolyára kéne egy tudósító, volna-e kedvem vállalni. Hát persze, erre vártam. Így lettem topolyai tudósító, néha másodmagammal, de leginkább egyedül, és önszorgalomból elvállaltam a kishegyesi községet is, ahol akkor nem volt újságíró. Könnyű volt beilleszkedni az új munkakörnyezetbe, hisz, mint már említettem, mindenkit ismertem és sokat segítettek a munkatársak, szerkesztők, lektorok, gépírónők. A cikkeket ugyanis írógépen írtuk és telefonon diktáltuk a gépírónőknek, vagy pedig borítékba csomagolva busszal küldtük Újvidékre. Előfordult, hogy a jegykezelő elfelejtette leadni, vagy nem várta senki, és néha elvitték Belgrádba, majd napok múlva került a címzetthez. Eleinte maradtam a Topolya és Környéke szerkesztőségében, hisz otthon akkor még telefonom se volt, de ha délután, vagy este kellett valamit leadni, amikor nem tudtam bemenni, akkor ismerősökhöz mentem diktálni. Persze autóm se volt, így sokat kerékpároztam, távolabbra, ha éppen nem volt busz, akkor stoppoltam, de mindig eljutottam, ahova kellett. A férjem száguldó riporternek hívott. Olykor eljöttek értem, és hazahoztak, ha egy gyárban sztrájk volt, miután a harmadik váltás befejezte a munkát, este 10-kor. Olyan is előfordult, hogy munkabeszüntetéskor az igazgató utasítására nem engedtek be a gyárba, de a munkások megszavaztatták, hogy részt vehessen a sajtó képviselője, vagy a kerítésen keresztül beszélgetve elmondták sérelmeiket. Ültem már traktoron, tűzoltó- és rendőrautóban, akik láttak, azt hitték, hogy a rendőrségre visznek, holott csak Feketicsre mentem temetésre, busz nem volt, és az ottani vezetők kérték meg a rendőröket, hogy vigyenek oda.  Később a Magyar Szó támogatásával lett telefonom, akkor már tudtam otthonról dolgozni. Többször előfordult, hogy Csubela Feri bácsi este hívott – akkoriban még volt hajnali kiadás – hogy erőszakos mozgósítás volt Moravicán, amit azonnal megírtam, lediktáltam, másnap reggel pedig a Kossuth Rádióban hallottam.   

 Milyen jó és rossz élményeid vannak?

–Nagyon szerettem a munkámat, hogy változatos, minden nap más történik, nem egyhangú, szerettem az embereket, akik a bizalmukba fogadtak, sokszor olyasmit is elmeséltek, amit talán másoknak nem. Sok neves emberrel volt alkalmam beszélgetni, színészekkel, énekesekkel, művészekkel. Ezek szép idők voltak, nem úgy, mint a későbbiek, amikor lehallgatták a telefonomat, hallatszott a magnó kattogása, háború volt, bombázás, infláció, kilátástalanság, amikor egy havi fizetésem nem volt elég egy ebédhez való húsra. Még ennél is szívszorítóbb volt a tartalékos katonák sortűzzel kísért temetése, miközben repülők süvítettek a fejünk fölött. Borzasztó volt látni az értelmetlen háborúba hajszolt szeretteiket sirató hozzátartozókat. Még ma is elszorul a torkom, ha rágondolok.   

 A helyi tudósítók hogyan illeszkedtek a szerkesztőség egészébe? A szerkesztőkkel hogyan tartottad a kapcsolatot, a mindenkori főszerkesztő odafigyelt-e egy-egy területi munkatársra? Kik voltak a munkatársaid?

–Úgy éreztem, hogy szerves részei voltunk a szerkesztőségnek, napi szinten értekeztünk, tudtak rólunk sok mindent. A szabadkai, sőt zentai kollégákkal is nagyon jó volt a kapcsoltatunk, és a főszerkesztők is többé-kevésbé odafigyeltek ránk. Különösen jellemző volt ez Kubát Jánosra, aki azt mondta, hogy mindenkiről mindent tudni akar, ha elhagyta mind a hat szeretője, azt is, hogy tudja, kinek miben tud segíteni. Meg is tette, amit tudott, kaptunk néha dugipénzt, túlélőcsomagot is, úgyhogy átvészeltük valahogy a nehéz időket. Aztán a 2000-es évek elején kaptam vállalati autót, fényképezőgépet, névjegykártyát, mobiltelefont. Mint említettem, legtöbbször egyedül voltam, de dolgoztam együtt Roncsák Alexszel, Szabó Józseffel, Dankó Lászlóval egy irodában, később, amikor nőtt a topolyai szerkesztőség Papp Imrével, Lakatos Jánossal, Szabó Anikóval és veled.

 Topolya és Környéke melléklet megléte, különválása, megszűnése a te munkádat hogyan érintette?

–Néha felkértek a kollégák, hogy nekik is írjak, de különösebben nem érintette a munkámat. Jó volt, míg létezett, hisz ebből értesültek legtöbben a helybeliek az őket érintő témákról, nem jelent meg minden ilyen a Magyar Szóban, hisz akkoriban nem volt külön oldal, meg a helyi lapot többen is olvasták, attól függetlenül, hogy önálló lapként jelent meg. Sajnáltam, hogy megszűnt, hisz sokéves hagyománya volt, megszokták az olvasók. Volt utána néhány próbálkozás helyi lap újraindítására, de sajnos, nem nagy sikerrel.

 A Topolya–Kishegyes regionális oldal bevezetése után a szerkesztés feladatával hogyan birkóztál meg?

–Egy alkalommal szerkesztőségi ülést tartottunk immár új helyen, a helyi rádió- és tévéállomás szerkesztőségében, ahol kaptunk egy irodát, és akkor tudtuk meg, hogy külön oldala lesz Topolya és Kishegyes községnek, sőt azt is, hogy én leszek a szerkesztője. Hirtelen szóhoz sem jutottam, megijedtem, hisz életemben nem szerkesztettem. Kezdetben nehéz volt, de sokat segítettek a műszaki szerkesztők, aztán idővel belejöttem.

 Milyen témák álltak hozzád legközelebb? Mi jelentett kihívást?

–Legjobban szerettem a kulturális élet képviselőivel, ismert emberekkel beszélgetni, de az egyszerű, hétköznapi emberekkel is, akiknek nagy tapasztalatuk volt életük során, életre szóló bölcsességük. Kihívásnak számított kezdetben a mezőgazdaság, amihez egyáltalán nem értettem, hisz a családban senki sem foglalkozott ezzel, meg a sport, amit nem szerettem, de helyi tudósítónak mindenhez érteni kellett, és időnként segítségre szorultam. Idővel megtanultam a gabona-, műtrágyafajtákat, átlaghozamokat. Kihívásnak számított, amikor olyan témáról kellett írni, amihez halvány fogalmam se volt. Egyszer a Magyar Országos Meteorológiai Intézet vezetői látogattak községünkbe, velük kellett beszélgetnem, és látták rajtam, hogy kínos helyzetben vagyok, megvigasztaltak és később elküldték nekem szakfolyóiratuk néhány számát, hogy tájékozódjak a munkájukról. Ugyancsak kihívás volt, amikor egy gyilkosságról kellett úgy tudósítani, hogy a rendőrség nem adott ki információt. De azt is megoldottam a helyszínre sietve, ahol persze rendőrök őrködtek, nem beszélhettek velem, de az utca sarkán ott lakó idős nénik tárgyalták az esetet, hallottak ezt-azt, és a tőlük hallottak alapján,  anélkül, hogy tudták volna, írtam meg nem hivatalos információként. Azzal köszöntek el tőlem, hogy aranyoskám, mi sem tudunk többet, de holnap majd benne lesz az újságban….

 Melyek voltak a legszebb évek?

–Talán a kezdeti évek, bármilyen furcsán is hangzik, amikor még kerékpárral jártam be a környező falvakat Zentagunarastól Pacsérig. Talán azért, mert fiatal voltam, és az emberek is mások voltak, az újság is nagy tekintélynek örvendett. Valahogy meghittebbek voltak az emberek közötti kapcsolatok, segítőkészebbek voltak, szorosabb szálak fűzték őket egymáshoz, mint évek múltán, amikor elidegenedtek egymástól, nem foglalkoztak másokkal, csak önös érdekeket néztek.   

 Amikor évekig együtt dolgoztunk, említetted, hogy a Magyar Szó a családodban mindennapos vendég volt már gyermekkorodban. Akkor volt ilyen elképzelésed, hogy esetleg újságíró leszel, és ha újrakezdhetnéd, ezt a pályát választanád?

 – Apám előfizetett minden magyar lapra, nem csak a vajdaságiakra, de még az Eszéken megjelenő Magyar Képes Újságra is, mondván, támogatni kell a vajdasági magyar kultúrát, sajtót, de színházba is szeretett járni, könyveket, főleg lexikonokat, enciklopédiákat, szótárakat vásárolt. Gyerekkoromban még nem volt elképzelésem arról, mi szeretnék lenni, később kiváló tanáraimnak köszönve nagyon megszerettem az angol nyelvet, és fordító vagy tolmács szerettem volna lenni. Ennek ellenére, ha újrakezdhetném, ugyanígy csinálnám.

 A nyolcvan évből így több mint hatvan éve olvasod a lapot, mit jelent a vajdasági magyarság számára?

–Szerintem sokat jelent, ha nem is veszik annyian, mint az elmúlt években, de sokszor hallom, hogy ha egy valaki veszi az utcában, akkor minden szomszéd átnézi. Hiába az internet, okostelefon, az újság papír alapon az igazi. Mai napig, nyugdíjasként kedvezménnyel, de előfizetője vagyok a Magyar Szónak. Régebben nemcsak a magyarok, de a szerb ajkúak is vették a Sportvilág miatt, hisz innen értesültek legkorábban az eredményekről.