Az algoritmus empátiája

Az elmúlt másfél év a mesterséges intelligencia térnyeréséről szólt. A mai gyerekek már szinte okostelefonnal a kezükben születtek, és olyan alapvető számukra az állandó internetes jelenlét, mint a szüleik számára a levegővétel. A digitális eszközök mindennapos használata a mesterséges intelligencia segítségével egészen új megvilágításba került: már nem kell böngészéssel tölteni az időt, hiszen van valaki – vagy valami –, aki – vagy ami – minden kérdésünkre válaszol. És nemcsak információt nyújt vagy fogalmazást ír, hanem a problémáinkat is meghallgatja. Mindig empatikus, mindig elérhető, mindig pozitívan áll hozzánk. De vajon betöltheti-e a mesterséges intelligencia egy megbízható felnőtt vagy szakember szerepét az őt segítségül hívó gyermekek számára, amikor a lelki jóllétről van szó, és mennyire bízhatunk meg egy gép tanácsaiban?

Szepesi Zoltán pszichológust, a magyarkanizsai Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskola igazgatóját kértük meg arra, hogy fejtse ki a véleményét ezekről a kérdésekről. Beszélgetésünk során szóba került a mai gyerekek mentális és érzelmi állapota, a generációk közötti különbségekből és a digitalizációból fakadó problémák, valamint az is, hogy milyen esetekben nyújthat a mesterséges intelligencia valódi segítséget a hozzá forduló gyermekeknek a lelki és érzelmi problémáik megoldásában.

Iskolaigazgatóként milyennek látod a gyermekek általános mentális állapotát?
– Egyrészt minden generáció határozottan elválasztható egymástól, másrészről pedig egyre kevésbé átjárhatóak a kommunikációs hasadékok a generációk között. Régebben mintha nem lettek volna ilyen nagy különbségek az egymást követő generációk között. A tanár–diák viszonyban legalább egy vagy kettő generáció különbség van, ami jelentős eltérést jelent. A mai gyermekeknek más körülmények között kell felnőniük, mint annak idején nekünk kellett. Elsősorban azért, mert nagyon sok minden megváltozott: a kommunikáció módja, a családok működésmechanizmusa, a társadalom viszonyulása a gyerekekhez, hogy milyen határokat szabnak a családok a gyerekeknek, hogy milyen határokat szabhat az iskola a gyerekeknek, stb. Az új generációknak olyan helyzetben kell feltalálniuk magukat, aminek nincs előzménye. A kommunikáció a digitális világba került át, ami teljesen más megközelítést igényel. Nem tudjuk, hogy ez hosszú távon milyen hatással van az emberi kapcsolatokra.

Hogy vannak a gyermekek ebben a helyzetben? Szoronganak, nagy rajtuk a nyomás?
– Úgy gondolom, hogy szoronganak, azt viszont nem látom, hogy nagyon nagy teljesítménykényszer lenne rajtuk. A szorongás inkább az őket körülvevő közegből fakad. Nemcsak a gyermekek élnek a digitális világban, hanem a szülők is. A társadalom máshogy tekint a fegyelmezésre, a gyereknevelésre, felgyorsult az élet. A szülők is szeretik használni a mobiltelefonjaikat, ők is szeretik a nyugalmat, és nyilván egyszerű leszedálni egy gyereket egy digitális eszközzel. De nehéz még megmondani, hogy ez a mostani közeg milyen embertípust szül. Amit mi az iskolában észreveszünk, az főleg a határokkal áll kapcsolatban, ami nem elsősorban a modern technikával vagy a digitalizációval függ össze, hanem inkább a gyereknevelési stílus változásával, vagyis azzal, hogy a szülők is megengedőbbek, és sokszor felveszik a harcot a gyermek helyett is. Annak is hatása van erre, hogy a modern társadalomban milyen szerepet tulajdonítunk a szülőknek: az számít jó szülőnek, aki harcol a gyermekeiért, aki megvívja helyettük a csatákat, aki kijárja, elmegy, elviszi, elhozza, megcsinálja. Ezért a gyermekeknek is máshogy kell teljesíteniük, mint korábban.

Az érzelmekkel hogy állnak a gyermekek?
– A családon belüli helyzet és a társadalmi helyzet megváltozása miatt is, meg a digitalizáció miatt is a gyermekek egyfajta instant ratifikációban élnek: azonnal megjutalmazzák őket, amit nyilvánvalóan értékelnek, és szükségük is van arra, hogy elismerjék őket. A kudarcot ellenben kicsit nehezebben dolgozzák fel, nehezebben élik meg, és a szülők is sok mindent megtesznek azért, hogy a gyermekeket ne érje kudarc. Kevés eszközt adunk a kezükbe ahhoz, hogy később sikeresen megbirkózhassanak az élet adta kihívásokkal és frusztrációkkal.

Milyenek a társas kapcsolataik?
– Úgy látom, hogy még építenek társas kapcsolatokat. De ezen a területen is mindennek gyorsan kell történnie, és pozitív visszajelzéseket kell kapniuk. Igazság szerint nem is nagyon van lehetőségük arra, hogy barátságokat alakítsanak ki. Kocsival viszik őket mindenhova, be van osztva az összes szabadidejük, az utcára nem nagyon járnak ki, tehát elsősorban az iskolai meg a rokoni kapcsolatok válhatnak tartósabbakká és talán mélyebbekké is. Kevés lehetőségük van arra, hogy nem strukturált módon alakítsák ki a saját kapcsolati hálóikat, és ezzel együtt arra is, hogy a szociális képességeiket fejlesszék. Ebben a mai gyermekeknek egy kicsit nehezebb dolguk van. Az is ezt erősíti, hogy sokkal kevesebb a gyermek most, mint azelőtt, főleg itt, a mi vidékükön.

Mennyire gyakori, hogy a gyermekek az internethez vagy a technológiához fordulnak tanácsokért?
– Az ő kezükben mindig ott van valamilyen digitális eszköz, ami azonnali hozzáférést biztosít az internethez. Ez számukra nem idegen, ha valami érdekli őket, akkor megkeresik akár az információt, a videót, akár bármi mást, amire az adott pillanatban szükségük van. Ők az elsők, akik kipróbálják a mesterséges intelligenciát, képeket alkotnak, saját programokat írnak, prezentációkat készítenek a segítségével.

És ami az érzelmi kapcsolódást, a tanácskérést illeti?
– Tapasztalatom szerint nem a mesterséges intelligencia az elsődleges forrás, amelyhez fordulnak, mégis megeshet, hogy valaki ezt teszi. El tudok képzelni olyan helyzetet, ha például valakinek nincsenek barátai, nincs megbízható ember a közelében, felteszi a saját problémáival kapcsolatos kérdéseit ennek a gépnek. De tudjuk, hogy a mesterséges intelligencia válaszadása még nem tökéletes. Minden területen próbál megfelelni, nem az a célja, hogy egy témát alaposabban kiismerjen. Rengeteg olyan tartalmat dolgoz fel, amit korábban emberek hoztak létre, és ezekből generálja a válaszait. Érdekesség, hogy a ChatGPT empátiaindexe körülbelül azon a szinten van, mint az embereké. Tehát egészen emberi módon tud reagálni. Ezért az ilyen jellegű problémákra is tud valamilyen választ adni. A pszichológia területén is vannak hétköznapibb problémák és azokra adott válaszok, amik esetleg alkalmazhatóak adott szituációban. Gondolok itt például arra, hogy hogyan lehet könnyebben tanulni, vagy hogyan lehet elkerülni a kiégést, esetleg mik a depresszió tünetei. Ezekhez hasonló kérdésekben naprakész és elfogadható választ kaphatunk a mesterséges intelligenciától, viszont egy összetettebb probléma megoldására már nem biztos, hogy megbízható forrás lehet egy ilyen gép. Nagyon jó lenne, ha minden problémát meg lehetne úgy oldani, hogy valahova beírjuk, mi a baj, és megkapjuk rá a megoldást. A legtöbb esetben azonban szükség van a másik emberre, a beszélgetésre. A mesterséges intelligencia általános válaszokat ad. Bizonyos kérdésekben információt kaphatunk tőle arról, hogy milyen megoldások léteznek, és valakinek ez már elég lehet ahhoz, hogy elkezdjen foglalkozni a probléma megoldásával. De az összetettebb problémáknál szükség van arra, hogy valaki beavatkozzon. Szintén érdekesség, hogy van, ahol kiegészítő módszerként használják a mesterséges intelligenciát. Ha valaki tanácsadásra jár, akkor két foglalkozás között, amikor már jobban meg tudja fogalmazni a problémáját és az igényeit, a mesterséges intelligenciától is jobb válaszokat kaphat. Ha például egy adott helyzetben nem elérhető a pszichológus, akkor áthidaló megoldásnak jó lehet, de ilyenkor is rendkívül fontos az, hogy fenntartással kezeljük a tanácsait.

Van számottevő különbség aközött, hogy a mesterséges intelligenciához fordulunk egy személyes problémával, vagy az internetes fórumokon kérjük ki ismeretlen emberek véleményét?
– A mesterséges intelligencia mögött is emberek vannak, csak a választ nem ők maguk adják, hanem az általuk előállított tartalmakon átszűrődve hozza létre a mesterséges intelligencia. De nem olyan ember áll mögötte, aki vállalja a felelősséget azért, amit tesz és mond. Ha valaki lelki, érzelmi problémák megoldásával foglalkozik, akkor bizonyítania kell a rátermettségét meg az alkalmasságát, így lehet engedélyt szerezni erre a munkára. Ez lehet egy kurzus vagy egy egyetemi diploma, a fontos az, hogy valamilyen fórumon bizonyítania kell azt, hogy ő az adott területnek az ismerője, és valóban szakembernek számít. Ennek a másik oldala, hogy ezért számon is kérhetőek a szakemberek. Megvannak a szakmának a szabályai, hogy hogyan viselkedünk a másik emberrel, a szakmai titoktartás, hogy hogyan reagáljunk egy változó helyzetre. A másik kérdés, hogy mennyire fontos az empátia. Elég-e, ha csak empatikusnak látszik valami, vagy az embereknek tényleg szükségük van arra, hogy valaki megértse őket, átérezze a problémáikat? A terápiás helyzetben ezen múlik, hogy a terapeuta autentikusnak számít-e. Ha valakiről érezzük, hogy nem igazán ért meg minket, akkor egyszerűen nem tudunk benne megbízni, ekkor pedig nyilván nem is fogadjuk el tőle a javaslatait.

Ha például egy kiskamaszt a társai kiközösítenek, nincsenek barátai, rosszul érzi magát az iskolai közösségben, és az ezzel kapcsolatos érzéseit megbeszéli a mesterséges intelligenciával, az sülhet el jól?
– Sülhet el jól, de sülhet el rosszul is. Ez az esetlegesség az, ami okot ad arra, hogy ne bízzunk meg teljesen a mesterséges intelligenciában. A példánál maradva, egy ilyen helyzetben a megoldáshoz szükség van a többiek bekapcsolására is. Mindenkinek, aki részt vett ebben a szituációban, valamilyen módon felelősséget kell vállalnia. A mesterséges intelligencia nyilvánvalóan senkit nem fog leültetni és megkérdezni, hogy ki mit csinált, ki hogy érezte magát, mi lehetne a megoldás. De egy olyan extrém helyzetben, amikor nincs senki más, akihez a gyermek fordulhatna, akkor az is jelent valamit, ha segítséget kap az érzései feldolgozásához.

Kinek a felelőssége megtanítani a gyermekeket arra, hogy kihez fordulhatnak, hogy hogyan kezeljék a problémáikat, vagy akár azt, hogy fenntartásokkal kezeljék a mesterséges intelligencia válaszait?
– Ezt a kérdés a modern társadalom még nem tisztázta teljesen, nincs pontosan meghatározva, hogy mi a család szerepe, mi a szülő szerepe, mi az iskola szerepe. A szülők elvárhatják, hogy az iskola szocializálja a gyermeket, hogy felkészítse a társas életre, vagy, hogy megtanítsa az empátiára meg az önállóságra, a másik oldalról nézve viszont azelőtt ez a szélesebb család feladata volt, különösen akkor, amikor még több generáció élt egy fedél alatt a háztartásokban. A gyermeknevelésben a szélesebb család is részt vett, és ennek köszönhetően sokkal több interakció volt a családon belül. Mindenkinek a saját tisztje eldönteni, hogy az államra meg az alulfizetett tanárokra bízza-e azt, hogy a gyermekét felkészítsék az életre meg a különféle nehézségekre, vagy megpróbálja ő maga betölteni ezt a felkészítő szerepet. A legfontosabb az lenne, hogy legyen egy társadalmi párbeszéd arról, hogy mit várunk az iskolától. Szerintem azon múlik, hogy egy gyermek sikeres lesz-e az életben, hogy mennyire tud célokat kitűzni maga elé. A rossz iskolában is vannak olyan gyermekek, akik tudnak célokat kitűzni, akik megtalálják a helyüket és sikeresek lesznek. Egy jó rendszerben pedig sokkal több gyermeknek tud az iskola segíteni abban, hogy megfelelő célokat tudjon kitűzni maga elé, és azokat végig is kövesse. Nagyon sokszor az iskolára szocializáljuk a gyermekeket. Ha megvan a házid, ha megtanulod az anyagot, akkor jó jegyet kapsz. De aztán kikerülnek az életbe, ott pedig nincsenek ilyen kész receptek. Ezért néha a jó tanulók nem lesznek olyan sikeresek az életben, a közepes tanulók viszont igen. Ez szerintem azzal függ össze, hogy vannak-e céljaik vagy nincsenek.

Mi a legfontosabb, amit észben kell tartanunk, ha a mesterséges intelligenciához fordulunk a problémáinkkal?
– Az, hogy nem megbízható, tehát, kritikusan kell hozzáállni ehhez is, mint bármi máshoz az életben, főleg ilyen témákban, amik a legbelsőbb működésünket érintik. Ha valakinek problémája van, és adott helyzetben épp nincs más megoldás, akkor a mesterséges intelligencia jobb a semminél. Ha öngyilkos gondolatokról, a drogok kipróbálásáról vagy bármi olyasmiről beszélünk, amik potenciálisan akár életveszélyesek is lehetnek, akkor szerencsésebb a mesterséges intelligenciára támaszkodni, mint sehova sem fordulni segítségért. Tehát ha valaki súlyos bajban van, akkor gyors megoldásként, sebtapaszként működhet a dolog, tartós megoldást azonban nem nyújthat.