Amikor otthon kopogtat a gólya

Az elmúlt években egyre több szó esik Szerbiában az otthon szülésről: tévéműsorok, újságcikkek foglalkoznak a témával, internetes fórumokon fejtik ki róla a véleményüket az emberek, két évvel ezelőtt Moć rađanja címmel egy könyv is megjelent a témában. Bár hivatalos statisztikák nincsenek, mindez arra enged következtetni, hogy egyre több nő szeretné az otthonában világra hozni a gyerekét annak ellenére is, hogy az intézményen kívüli szülést nem szabályozzák jogilag, és mind az egészségügyi szakemberek, mind a társadalom bizalmatlanul szemléli a jelenséget. Ez a tendencia Vajdaságban is láthatóan jelen van, és arra mutat rá, hogy többről van szó, mint romantikus álmok kergetéséről.

Kevés téma képes hevesebb indulatokat kiváltani az egészségügy területén, mint az otthon szülés kérdése. Míg számos szülész-nőgyógyász és szülésznő állítja, hogy az otthon szülés a baba veszélyeztetését jelenti az anya kényelme érdekében, addig egyre több anya, dúla, sőt szülésznő áll ki amellett, hogy a női test szülésre termett, és hogy a szülés otthon nemcsak szép és háborítatlan élmény, hanem biztonságos is az anya és a baba számára egyaránt.

Az otthon szülés azonban nem a helyszínről szól; a legfontosabb összetevője nem a jól ismert nappali vagy a kényelmes kanapé. Így véli Monika Kopunović, az első vajdasági dúlák egyike is, aki az első, kórházi szülése után a két kisebbik gyerekét az otthonuk falai között hozta világra. Szerinte a legfőbb különbség az érzelmi közegben rejlik:

– Otthon a kismama háborítatlan, szeretetteli körülmények között hozhatja világra a gyermekét. A szüléshez szükséges hormonok akkor termelődnek természetes módon és megfelelő mértékben, amikor a kismama biztonságban érzi magát. Erre az otthonában van a legnagyobb esély, ahol a szerettei biztatják a szülő nőt, és erőt adnak neki. Ha a kismama biztonságban érzi magát, ha azok az emberek veszik körül, akiket szeret, és akik támogatják őt, akkor a szülés szépen lezajlik magától. A bába jelenléte mellett ez teszi biztonságossá az otthon szülést.

Itt kell megemlíteni, hogy a szülésznőt otthon szülésekkor gyakran bábának nevezik, de ez a megkülönböztetés nem arra utal, hogy a szakértőként jelen lévő segítő vajákossággal és boszorkánysággal igyekszik biztonságossá varázsolni a kisbaba érkezését. A kulcs sokkal inkább a megközelítésben rejlik: míg a szülésznő a szülést vezeti, addig a bába kíséri, elismerve ezzel, hogy a saját testét, az abban zajló folyamatokat maga a szülő nő ismeri a legjobban.

A bábák munkáját gyakran egy vagy több dúla is segíti. A dúla asszonytársi segítőt jelent; olyan személyt, aki a várandósság, a vajúdás és a szülés során támogatja az anyát. Nem egészségügyi szakemberről van szó, mégsem mondhatjuk, hogy a dúla laikus lenne, hiszen a szülés testi és lelki folyamatait is átlátja.

– A dúla jelenléte már csak azért is fontos, mert a kismama általa első kézből szerezhet tudomást a releváns ismeretekről, információkról. Szerteágazó tudást osztunk meg a hozzánk fordulókkal kezdve a várandósság alatti testi és lelki változásoktól egészen a szülés fiziológiájáig – sorolja Móni. – Nagyon fontos a lelki támogatás is, főleg vajúdás közben. Mindegyik szülés egyedi, nincs olyan minta, amit egységesen követhetnénk. A dúla a bizonytalan pillanatokban is képes megnyugtatni a kismamát, biztatja őt, és megerősíti abban, hogy a teste tökéletesen világra tudja hozni a babáját. Ezenkívül különböző fájdalomcsillapító technikákat is alkalmazunk, és abban is segíthetünk, hogy a baba jól beilleszkedjen a szülőcsatornába, ezáltal könnyebben megszülethessen.

Sokan gondolják, hogy az otthon szülés a felelőtlen hippik hóbortja, vagy hogy csak azok választják, akik a kórházi szülésük során traumatikus élményeket szereztek. Pedig az otthonukban szülő nők nagyon is különböznek egymástól: van köztük falusi, tanyasi, kisvárosi és nagyvárosi, értelmiségi és kétkezi munkás, szerb és magyar anyanyelvű, sokgyerekes és egykét nevelő, boldog házasságban élő és elvált, olyan, aki kórházban is szült, és olyan, aki mindig is otthon szülésről ábrándozott, és már az első kisbabájával sem ment be a szülészetre. Egy a közös bennük: a legjobbat akarják a kisbabájuknak, és ezt a legjobbat a saját otthonukban látják biztosítottnak.

Az otthon szüléshez vezető út

Az otthon szülést választó nőket többnyire nem egy hirtelen ötlet vezérli. A döntés mögött meghúzódó okok sokfélék lehetnek, és minden család egyedi utat jár be: van, aki praktikus okokból marad otthon, más a kórházi körülményeket szeretné elkerülni, megint más meghitt és családias légkörre vágyik, vagy azt szeretné, ha az első napokat az egész család együtt tölthetné. Ami közös, az a szülés előtti alapos tájékozódás és felkészülés: a riportalanyok könyveket olvastak, szülésfelkészítőkre jártak, dúlával, bábával beszélgettek, szüléstörténeteket olvastak vagy hallgattak, ismereteket szereztek a háborítatlan szülés fiziológiájáról, jógáztak, tornáztak, sétáltak, spirituálisan kapcsolódtak a babájukhoz, szembenéztek a félelmeikkel, és a végtelenségig lehetne sorolni, hogy mi mindent tettek még a kilenc hónap alatt annak érdekében, hogy testileg-lelkileg felkészülten vághassanak neki a szülésnek.

Bogi és Zoli a világjárvány időszakában várták az első gyereküket, őt pedig hamarosan követte a második is. Bogi egy tanfolyamon ismerkedett meg egy dúlával, aki néhány évvel korábban otthon szülte meg a gyerekét. Tőle hallott először az otthon szülés lehetőségéről:

– Az elején még voltak kételyeim, de ahogy haladtunk előre a terhességben, úgy vált egyre erősebbé az érzés, hogy otthon szeretném világra hozni a gyerekemet. A kórházi szülés az izoláció és az egyedüllét miatt nem állt hozzám közel. Nyilván ott is lettek volna körülöttem emberek, de nem Zoli. Mi a nehéz helyzetekben is számíthatunk egymásra, márpedig a szülés egy szép, de nagyon nehéz helyzet. Nem szerettem volna, hogy bemegyek a kórházba, aztán öt napig nem lát sem engem, sem a gyerekét.

Bogihoz hasonlóan Marija is két gyereket szült, az elsőt a saját otthonában. Egész életében arra várt, hogy anya legyen, de eközben annyira rettegett a szüléstől, hogy először császármetszésen gondolkodott. A várandóssága alatt azonban rájött, hogy valójában nem a természetes szüléstől fél, hanem attól, ahogyan manapság szülnek a nők:

– Ekkor valahogy minden a helyére került. Elolvastam egy otthon szült anya szüléstörténetét, és kiderült, hogy itt él tőlem egy utcányira. Neki köszönhetően sok hasznos információval gazdagodtam, megismertem egy bábát, aki otthon szüléseket kísér Szerbiában. És ennyi volt. Tudtam, hogy csakis így szeretném világra hozni a gyermekemet – meséli, majd hozzáteszi, hogy még egy oka volt annak, hogy az otthon szülést választotta: pár évvel a terhessége előtt az édesapja abban a házban halt meg, ahol ő most szülni készült; így szeretett volna örömöt hozni a házba.

Tamara ezzel szemben mindig is arról álmodott, hogy ha gyereke születik, az az otthonában fog történni:

– A szülés nem orvosi eset, hanem egy élettani folyamat, beavatkozásra pedig nagyon ritkán van szükség, ha minden természetesen, háborítatlanul zajlik. Méltósággal, egy biztonságos és jól ismert környezetben szerettem volna világra hozni a gyerekemet, egy intim térben, az általam választott emberek jelenlétében – magyarázza, hozzátéve: a kisbabájának is a legjobbat akarta, amikor az otthon szülés mellett döntött:

– Nem akartam, hogy bárki elválassza őt tőlem akár egy pillanatra is. Szerettem volna, hogy az első perctől szeretet és melegség vegye körül, hogy megkapjuk az aranyórát, hogy ne vágják el idő előtt a köldökzsinórt, hogy egyikünkön se végezzenek fölösleges beavatkozást.

Hogy mindez miért különösen fontos az anyáknak, azt már Móni, a dúla fejti ki: a kisbabák számára már maga a születés is traumatikus esemény, hiszen nagyon sok ijesztő változással találkoznak közben. Nem elég, hogy át kell bújniuk az igencsak szűkös szülőcsatornán, de a sötét, halk, meleg anyaméhből, ami puhán körülöleli őket, hirtelen megérkeznek az erős fényekkel és hangokkal teli, hideg külvilágba:

– Ezért fontos, hogy ne válasszák el a csecsemőt rögtön szülés után, hanem azonnal kerüljön az anyukája hasára, mellére, legyen meg az aranyóra. Ez manapság a kórházakban nem nagyon lehetséges.

Móni maga is megtapasztalta a különbséget a kórházi és az otthon szülés között: az első gyerekét még kórházban szülte, és az akkor szerzett rossz tapasztalatok vezették el az otthon szülésig és a dúlaságig:

– Akkor még nem tudtam, hogyan kellene egy szülésnek kinéznie. Nagyon boldog voltam, hogy gyerekem van, hogy milyen csodálatos dolog szülni, de rögtön éreztem, hogy a szülésnek nem ilyennek kellene lennie. Már másnap elkezdtem ezen gondolkodni, és rögtön tudtam, hogy a következő szülésem nem kórházban fog történni.

Erre pedig alaposan fel is készült, és mire várandós lett, már annyira belemerült a témába, hogy félelmek és kétségek nélkül várta a kislánya érkezését.

Mónihoz hasonló utat járt be Lena is, akiben már az első várandóssága alatt felötlött a gondolat, hogy jó lenne az otthonában megszülni a babát, pedig akkor még nem hallott arról, hogy ez egy létező jelenség. Akkoriban azonban viharos időszakát élte az életének, a sok változás közepette ez a gondolat szertefoszlott. Így az első gyereke kórházban született:

– Gátmetszést végeztek, természetesen mindenféle előzetes bejelentés vagy velem való konzultáció nélkül. Bár minden más rendben zajlott, ma már tudom, hogy sok minden nem stimmelt, és biztos vagyok benne, hogy nem volt szükség arra a gátmetszésre. Elég nehezen fogadtam el, hogy mégis megtörtént, és természetesen a felépülésemet is lassította.

Mindezeknek köszönhetően másodjára már nem volt kérdés számára, hogy a kórházi szülés nem az ő kenyere. Bár a második, ezúttal az otthonában történő szülése saját bevallása szerint csodálatosan alakult, mégsem érezte, hogy ő lenne a főszereplő – ez motiválta arra, hogy harmadszorra teljesen szabadon, bába és dúla jelenléte nélkül adjon életet a babájának.

Csoda a nappaliban

Otthon szülni a riportalanyok egybehangzó véleménye szerint meghitt, erőt adó, felszabadító érzés. Ha a szülésükre gondolnak, nem a fájdalom jut először eszükbe, hanem pozitív érzések árasztják őket el.

– Szép volt, jó volt otthon megszülni a gyerekeimet – mondja Móni. – Amikor a harmadik gyerekem megszületett, akkor jöttem rá, hogy valóban minden szülés más, otthon szülés és otthon szülés között is van különbség. Amikor a kislányom született, egyedül voltam a bábával. Nagyon jól éreztem magam: sötét volt, szólt a zene, jólesett, hogy nincs ott más rajtunk kívül. Három évvel később, a második otthon szülésemnél ellenben ott volt a párom és az anyukám, sőt a két nagyobb gyerekem is. Szerettem volna, ha látják, hogy a szülés szép is lehet, és főleg azt, hogy a kislányomnak kellemes emlékei legyenek erről, ne gondolja, hogy szülni veszélyes és traumatikus. Ez a szülés így, együtt volt tökéletes.

Bogi azt mondja, nagy bizalommal indult neki az otthon szülésnek:

– Végig azt éreztem, hogy minden rendben van, és hogy a szülés egy természetes folyamat. Magát a szülést mindkétszer felszabadítónak éltem meg. Emlékszem, ahogy vajúdok a meleg vízben, meg ahogy a dúlám öntözgeti a derekamra a forró vizet.

– Az első szülésnél vödörrel vittem fel a vizet az emeletre egy meredek csigalépcsőn, ráadásul mindkét gyerekünk télen született, hamar elhűlt a víz, gyakran kellett cserélni – szúrja közbe Zoli.

– Nekem akkor a vécén ülve volt a legkényelmesebb a fájások alatt. Ott repedt el a magzatburok is, akkor mentünk át az ágyra, és végül a kisfiunk az apukája ölébe született bele. Másodjára pedig a medencében történt minden.

Marija szülésénél a férje és a bába mellett az édesanyja is ott volt:

– A férjem társaságot csinált nekem, masszírozta a hátamat, segített a medencével – meséli.

Az édesanyját megijesztette a hosszú, kifejezetten fájdalmas és kimerítő vajúdás, mert az ő szülései gyorsak és könnyűek voltak. Marija számára mégis sokat jelentett a jelenléte, még akkor is, amikor kettesben maradt a bábával.

– A bábám a vajúdás és a szülés alatt teljes mértékben jelen volt. Nem beszélt sokat, és nekem akkor éppen ez kellett. Mintha pontosan tudta volna, mire van szükségem: hogy vizet adjon, nyomja a derekamat, megszorítsa a kezemet, mondjon pár szót. Mélyen bíztam benne, még azokban a pillanatokban is, amikor magamban nem tudtam hinni – foglalja össze Marija, hogy mit jelentett számára a bába jelenléte és támogatása.

Lena is csodálatos élményként emlékszik vissza az első otthon szülésére, amit a bábája, a dúlája, a partnere és a kislánya társaságában vitt véghez:

– A szülés igazán szép volt, körülbelül 4 órán át tartott, amiből sok időt töltöttem a kádban, bár maga a szülés a hálószoba padlóján történt. Jól éreztem magam, mert otthon voltam, nem kellett elválnom a lányomtól és a partneremtől. Minden a legnagyobb rendben zajlott, gátrepedés nélkül.

Az élmény hatására egyre jobban elmélyült az otthon szülés témájában. A következő, immáron szabad szüléséről pedig ezt meséli:

– Csodálatos szülés volt! Teljesen szabad, a partnerem fogadta a babát. És minden 45 perc alatt befejeződött. Még a kádig sem jutottam el. Repedés sem volt. Nem volt szükség arra sem, hogy nyomjak, amikor jöttek a tolófájások, mindent a testem vitt véghez. Én csak átadtam magam ennek az érzésnek és a babának.

Nem ő az egyetlen, aki nevetve mondja: nem tervez ugyan több gyereket, de ha a szülésére gondol, kedve támad újból átélni azt.

Tamara is nagyon pozitív élményként gondol vissza a szülésére, ő úgy fogalmaz, istennőnek érezte magát közben.

– A bába leginkább azzal támogatott, hogy önbizalmat öntött belém, elhittem, hogy minden erő bennem és a babámban lakozik. A dúlám pedig mindig ott volt, akármire volt szükségem: beszélgetésre, csöndre, meleg, támogató szavakra – mondja. – Ők ketten anyafiguraként voltak jelen a szülésen. De a legnagyobb támogatást a párom nyújtotta, fizikailag, érzelmileg és lelkileg is. Mindenben rendelkezésemre állt: megetetett, fogta a kezem, csendben vagy szavakkal bátorított, segített a dúlának feltölteni vízzel a medencét.

Nem pusztán ott volt, hanem valódi résztvevőként volt jelen. Rengeteg szeretetet és tiszteletet kaptam tőle, és mélyen hitt bennem és a testemben.

A rendkívül felemelő élmények ellenére azt senki sem tagadja, hogy gyereket szülni otthon is nehéz, kimerítő és fájdalmas, a riportalanyok mégsem bánták meg a döntésüket, és többségüknek a következő gyereke sem kórházban született. Marija így mesél arról, hogy mit jelentett számára az otthonában világra hozni a gyerekét:

– Az első szülésem volt a legnehezebb dolog, amit életemben véghezvittem, mégis semmit, egyáltalán semmit nem csinálnék másképp. Napról napra jobban bánom, hogy a második gyerekem nem otthon született, pedig egy csodálatos doktornő volt mellettem, aki mindenben támogatott, így a fiamat is úgy szülhettem meg, ahogy szerettem volna. De a kisördög a fejemben újra és újra megkérdezi, hogy vajon mégis otthon maradhattam volna-e.

A szülés és az apák

A fentiekből is kitűnik, hogy sok nőnek jelentős érzelmi támaszt nyújt, ha jelen van a párja a közös gyerekük születésekor. A szülés azonban egy bensőséges, intim élmény, ahol a társadalmunkban férfiasnak tartott erények, mint a gyorsaság, határozottság, tettrekészség, nem viszik előre a folyamatot. Egy férfi számára kihívás lehet, hogy aktív részvétel helyett a párjára hangolódva támogassa őt, és elfogadja, hogy a jelenléténél többre nincs szükség.

Zoli szerint nehéz volt megélni a tétlen pillanatokat:

– Nehéz elfogadni, hogy maximálisan is csak segítő jobbot tudok nyújtani, és hogy nincs meg a férfi számára az a lehetőség, hogy majd én megoldom. Bíznunk kellett egymásban, a természetben, a gondviselésben.

Móni úgy látja, hogy gyakran az apáknak is szükségük van támogatásra, mert tőlük a szülés témája távolabb áll, mint egy nőtől.

– Ha az apa megijed szülés közben, ha fél valamitől, az negatívan hat a szülés folyamatára – magyarázza, miért érdemes az otthon szülésre apaként is felkészülni.

Đorđe Lena mellett két gyermeke otthonszületésénél volt jelen. Maga a szülés már korábban ismerős volt számára, hiszen előző házasságából két gyereke született. Bár a kórházi szülésre is szép emlékként tekint, mégis azt mondja, az otthon szülés hihetetlen élményt jelentett számára:

– Egyszerűen csak tudod, hogy a szülésnek ilyennek kell lennie, és már nem is érted, hogy miért kellene máshol történnie.

A bába jelenléte nélküli szülésről beszélve azt is hozzáteszi, hogy apaként annyi a dolga, hogy kövesse az anyát, aki a szülést irányítja.

Szerinte elképesztő összhangra van szükség az anya és az apa között, meleg otthonra, szerető családra, otthonosságra.

Zoli azt mondja, ő maga nem szereti az otthon szülést, de bízik Bogiban, az ő meglátásaiban és megérzéseiben, és fontosnak tartja azokat:

– Mivel pedig Bogi szeretett volna otthon szülni, így is történt. Az én beleszólásom egyébként sem 50 százaléknyi, hiszen a szülés oroszlánrésze mégiscsak az övé.

Így van ezzel Róbert is, aki szintén két otthon született kisgyerek édesapja. Az ő számára sem volt kérdés, hogy a felesége dönt a szülésről:

– Nekem ezzel csak annyi dolgom volt, hogy támogassam őt, és mellette legyek a terhessége alatt, a vajúdás és a szülés közben, meg akkor is, amikor a kötelező vizsgálatokra vittük a babát, és találkozni kellett az orvosokkal, akik közül nem mindenki tudott megértő és támogató maradni, amikor kiderült, hogy nem a kórházban történt a szülés.

A járványhelyzet miatt sem Zoli, sem Róbert nem lehetett volna jelen egyik gyerekük születésekor sem a kórházban, és nem is látogathatták volna meg a családjukat. Otthon azonban támogathatták a párjukat az elhúzódó vajúdás alatt, mindketten a biztos pontot jelentették a bizonytalanságban. A szülés után pedig, amíg az újdonsült anyát ellátta a szülést kísérő bába, addig az újszülött kisbaba az apa mellkasán feküdt. Ez az első találkozás mindkét családban megalapozta az apa és gyermeke közti kapcsolatot. Zoli azt is hozzáteszi, hogy nem tud olyan kórházi közeget elképzelni, ahol ez a bensőséges kapcsolódás megvalósulhatna.

A jogi szabályozás hiánya

A jogi szabályozás hiánya azt jelenti, hogy nincs törvény vagy más jogszabály, ami tiltaná az anyáknak, hogy otthonukban hozzák világra a gyereküket, ugyanakkor semmi nem szabályozza, hogy milyen feltételek mellett tehetik ezt meg, vagy hogy milyen végzettséggel és tapasztalattal kell rendelkeznie egy otthoni szüléskísérést vállaló bábának, ahogy az sem egyértelmű, hogy hogyan zajlik egy tervezetten otthon született gyermek anyakönyvezése.

Lena szerint ez utóbbi jelenti a nagyobb problémát:

– Hivatalosan is el kellene ismerni, hogy vannak nők, akik az otthonukban szülnek, és kevesebb teret kellene engedni az ügyintézőknek, hogy meghatározzák, mi szükséges egy újszülött anyakönyvezéséhez.

Jelenleg ugyanis önkormányzatonként változik, hogy hogyan kell bejelenteni a baba születését az anyakönyvi hivatalban: van, ahol elég egy nyilatkozat és egy gyerekorvos által kiadott igazolás az újszülött vizsgálatáról, máshol egy nőgyógyász igazolása is szükséges arról, hogy az anya valóban szült; van, ahol megelégednek a magánorvosi vizsgálattal, máshol az állami ellátásba küldik az anyát és a gyerekét. Ez a kiszámíthatatlan ügyintézés pedig fölösleges stresszt okoz az egész családnak.

Ráadásul az otthon szült nőkkel való bánásmód is gyakran hagy maga után kívánnivalót mind az egészségügyi szakemberek, mind a hivatalos szervek részéről. Sokan tapasztalnak közülük feszült légkört, méltatlan hangvételt vagy durva bánásmódot, amikor kiderül, hogy az otthonukban hozták világra a gyermeküket. Lena szerint a jogi szabályozás abban is segítene, hogy ez a negatív viszonyulás enyhüljön.

– Ugyanakkor nehéz lenne egy ilyen csodálatos, természetes dolgot törvényi keretek közé szorítani anélkül, hogy az valamiféleképpen ne sérülne. Hiszen a szülés a természet törvényeinek, a hitnek, valamint a női test és a baba erejének engedelmeskedik – foglalja össze Lena egy esetleges törvényi szabályozás nehézségeit.

Zoli szerint a jelenleginél többen szülnének otthon, ha erre törvény által szabályozott lehetőségük lenne, és ő is úgy gondolja, hogy így az otthon szülés intézménye is elfogadottabbá válna:

– Szerintem az orvosi kamara is jobban elfogadná, hogy vannak emberek, akik nem szeretnék steril kórházi körülmények között megszülni a gyerekeiket, hanem családias légkörben, háborítatlanul hoznák őket a világra, ahol nem kell egymást követő beavatkozásokat elvégezni szülés közben csak azért, mert a nagykönyv ezt írja. Hiszen a szülés egy meglehetősen természetes folyamat. A nők már akkor is szültek, amikor orvosok még sehol sem voltak. Sokkal kevesebb eszközzel, sokkal kevesebb információval, de sokkal nagyobb tapasztalattal és sokkal természetközelibb módon tudtak otthon szülni. Úgy gondolom, hogy az elmúlt száz évben alakult ki a ma tapasztalható negatív megítélése az otthon szülésnek. Azelőtt ez volt a normális. Nem fedeztünk mi fel semmi újat.

Róbert is úgy gondolja, hogy az otthon szülést választó családokkal sokszor elutasítóak az egészségügyi szakemberek:

– Ha az otthon szülés jogilag is választható lenne, akkor ez az előítéletesség előbb-utóbb biztosan csökkenne. Ez pedig nagyon jó lenne, hiszen a konfliktusok és az eltérő nézetek ellenére mindkét fél számára az újszülött jólléte az első és legfontosabb szempont.

(Írásunkat Ótos Annabella újvidéki fotóművésznek az otthon szülés pillanatait megörökítő alkotásaival illusztráltuk, amelyekkel a közelmúltban első díjat nyert a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett Magyar szemmel című fotópályázaton.)

A padéi a Takáts Rafael Magyar Kultúrkör idén már huszonötödik alkalommal hirdette meg a Közegellenállás riportpályázatot, amelyre az érdeklődők ezúttal is magyar nyelven írt, másutt még nem megjelent riportokkal küldhettek be. A Balázs Andrea újságíró, a tavalyi pályázat nyertese, Máriás Endre, a Magyar Szó főszerkesztő-helyettese, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnöke és Tóth Lívia, a Hét Nap főszerkesztője, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete alelnöke alkotta zsűri döntése értelmében az első helyezést Bíró Tímea „Legelem az életet”, a másodikat Gruik Zsuzsa Amikor otthon kopogtat a gólya – Meghitt és felszabadító otthon szülések Vajdaságban, a harmadikat pedig Kállai Göblös Nikoletta Sziklák az úton – A párválasztás nehézségei és kihívásai napjainkban című riportja érdemelte ki. A bírálóbizottság ezenkívül két különdíjat is kiosztott, amelyek közül az egyiket Harmat Csongor KMV = Kezdődjön Már Valami!, a másikat pedig Dobó Engi Florinda „…De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” című írásért ítélte oda. Az idei pályázat díjazott alkotásai közül ezúttal a második díjas riportot közöljük.