A citera elkötelezettje

A citeramuzsika varázslatos világa tárul elénk Lele József népzenész történetében, aki kilencévesen fedezte fel ezt a hangszert Magyarcsernyén. Azóta a citera hű társává vált, ami nemcsak a saját, hanem a tanítványai életét is gazdagítja. Évtizedek óta ápolja és tanítja a citerazenét, egyebek között olyan rangos elismerések birtokosa, mint a Népművészet Mestere cím (2018), a Bodor Anikó-díj (2013) vagy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díja (2010).

A közelmúltban Zentán, A népzeneoktatás útjai című szakmai konferencián mutatkozott be, ahol szakmai előadások és műhelyfoglalkozások keretében tárgyalták a magyar népzeneoktatás lehetőségeit, kihívásait és útjait. Ebből az alkalomból arról kérdeztük, hogy hogyan vált a citera életének központi elemévé, miként látja a citera helyét a magyar népművészetben, és miért tartja fontosnak a hagyományok ápolását, a citerazene továbbadását.

Hogyan ismerkedett meg a citerával?
– Harmadik osztályba jártam, kilencéves lehettem. A faluban, Magyarcsernyén, ahol születtem, szokássá vált kis bálok rendezése, ahol a gyermekeket tanították az idősebbek, főleg a csárdásra, mert az az igazi magyar tánc. A szomszéd ember muzsikált, mi, gyermekek, azt jártuk. Akkoriban a szobák még földesek voltak, szőnyeg sem volt. Olyan port csaptak, hogy elaludt a lámpa. Így mulattak. Akkor kiszellőztetek, és kezdődött elölről. Egyszer ez az ember, aki később a tanítóm lett, kiment a teremből, ott hagyta a citerát, én meg odamentem, mert annyira tetszett a hangja, hogy nem bírtam ki, hogy ne próbáljam meg. Ahogy odamentem, mindjárt elkezdtem muzsikálni, próbáltam erről-arról, jobbról-balról. Tetszett, szép volt a hangja neki. Ennyi volt. Abban az időben még csak nyomóval játszottam, mert ő is úgy játszott. A nyomó közönséges cirokszár volt, a verő pedig a tehén szarvából készült. Levágták a tehén szarvát, aztán ki kellett főzni, mert másképp pattogott, nem hallatszott szépen. Így indult az első citerázásom.

Mitől különleges a citera a többi népzenei hangszerhez képest?
– Nekem nagyon megtetszett a hangja akkor, és valahogy ott is maradtam vele. Közben játszottam még sok mindenen. A hegedűvel is ismerkedtem egy kicsit, de akkor jött egy olyan időszak, hogy el kellett állnunk tanulni. Én cipész szakmát tanultam, aztán már nem volt időm majdnem hogy még citerára se, mert abban az időben az inas reggel hattól este hétig dolgozott a mesternél. Sokáig volt ez így. Próbálgattam, csinálgattam kicsit, ám valahogy mégis elhanyagoltam, mert annyira el voltam foglalva, hogy nem jutott időm citerázgatni. Csernyén abban az időben nem ápolták a népdalokat. Amikor megnősültem,  Muzslyára kerültünk, a szomszédságban volt három jószomszéd, hasonló korosztály, mint én. Télen összeültünk, kártyáztunk, én meg citeráztam. Tudtam, hogy van citerazenekar Muzslyán, de nem akartam csatlakozni, röstelltem. Féltem tőlük, mondom, úgyse kellek hozzájuk. Na, volt köztük egy úgynevezett katona bácsi, aki meghallotta, hogy én citerázok, és aztán ő hívott engemet, hogy csatlakozzak. Mentem, játszottam, de az idős emberek nem szívesen fogadtak. Mondtam a katona bácsinak, hát látja, hogy rám se néznek, nem kellek én ide… Abba is hagytam egy évre. Aztán meg ők hívtak engem, hogy menjek, mert kell a segítség. Akkor már kezdtek fogyni, mert csak idősek voltak, én meg mentem, és ott is maradtam.

Hogyan jött létre a muzslyai citerazenekar, és önnek mi a szerepe a zenekarban?
– Az eredeti citerazenekar a hetvenes években jött létre, én éppen 1980-ban kerültem oda. Aztán a zenekar széthullott, mert a tagok közül sokan már eléggé idősek voltak. Szerencsére voltak a faluban még olyanok, akik tudtak citerázni, őket toboroztuk, úgyhogy három-négyen még összegyűltek. Velük csináltuk aztán tovább, elég sokáig. De ők is mind idősebbek voltak, mint én, úgyhogy később ők is elmaradtak. Akkor kezdtem el a fiatalokat tanítani. Jöttek is közénk, mostanában azonban már megint inkább magam vagyok, mert a gyerekeket lefoglalja az iskola, nem mindig bírnak jönni a próbákra. Nagyon sokat magam muzsikálok a kórusnak.

Hogyan tanított a kezdetekben?
– Nem ismertem a kottát, semmit, de jöttek a gyerekek, akiket valahogy meg kellett tanítani citerázni. Megfogtam az ujjukat, és a citerán húzgáltam mindig arra a hangra, ami éppen kellett. Így segítettem egyesével az összesnek, húzogattam az ujjukat erre-arra, hogy megtanulják. Aki ügyesebb volt, az gyorsan belejött.

Nehéz hangszer a citera?
– Kell hozzá a jó hallás, meg a képesség arra, hogy tudjunk az ujjunkkal játszani. Amikor én tanultam, akkor még nyomót használtunk, de ma már ujjal nyomjuk le a húrokat. Ujjal könnyebb citerázni, többfelé lehet vele kapkodni, több ujjal lehet egyszerre játszani. Mégis, ha valaki szereti a citerát, ha érdekli a citerázás, akkor nem nehéz megtanulnia játszani rajta.

Mit javasol azoknak, akik most ismerkednek a hangszerrel?
– Ha valaki vonzódik a citerához, akkor mindenképpen próbálja meg. Talán többen azért is hagyják abba a citerázást, mert ujjal kell nyomni, és az fáj. De hát a kezdés nehéz. Kell hozzá kitartás is jócskán. Ha valakinek van hozzá keze, akkor nem kell abbahagyni!

Szereti az oktatást?
– Szeretem. Lassan nyolcvanéves vagyok, úgy gondoltam, abba kéne hagyni, de annyira szeretem a citerát, hogy nem bírom megtenni. Ezért amíg élek, amíg bírom csinálni, addig csinálom.

Mit szeret jobban? A fellépést, a gyakorlást, a tanítást?
– A fellépésnél az ember elmuzsikálja, amit kell, és kész. A gyakorlásnál hosszabb ideig ott kell ülni. Egy jó órahossza untig elég, nem kell túlzásba vinni, mert akkor a gyerekek ráunnak. Egy bő félóra muzsikálás is már valami. Én úgy szoktam csinálni, hogy mikor kijövök a cipészműhelyből, akkor előveszem a citerát, eljátszok egy pár dalt, olyat, amit tanultunk is, hogy jobban menjen, mert a kórusnak is kell citerázni.

Miért tartja fontosnak átadni ezt a tudást?
– Egy népnek a hagyományápolása nagyon fontos, mert csak így tud létezni a nemzet, ha ápolja a saját hagyományait. Bármilyen zenét is tanul valaki, azt szeretni kell. Én a cipészműhelyben is hallgatom a rádiót. Ha megüti a fülemet egy-egy népdal, ami tetszik, akkor bemegyek a kis műhelyembe, ahol a citerák meg a kitüntetések vannak, és ott gyorsan eljátszom az új dallamot, lekottázok belőle csak egy sort, és énnekem az már benne marad a fejemben. Így ápolom tovább a népdalokat.

A gyerekei zenélnek?
– Nem, egyik sem. Az unokám csinálta egészen nyolcadik osztályig, de aztán ráunt, abbahagyta. Pedig kár érte, mert nagyon jó feje volt neki hozzá, meg gyorsan is tanult. De hát, ha nem akar, akkor nem akar, nincs mit tenni.

2018-ban kiérdemelte a Népművészet Mestere címet. Hogyan élte ezt meg?
– Nem érzem annak magamat. Én egy egyszerű citerás vagyok, egyszerű ember vagyok. Amikor megláttam, miket írt Borsi Ferenc A muzslai falu végén szól a muzsika című könyvében, sírva fakadtam, hogy ez én vagyok? Nem akartam elhinni.

Mi volt a legnagyobb elismerés a zenei pályafutása alatt?
– A Népművészet Mestere cím az egyik, és itt van azután ez a könyv. Részemről ez egy nagyon nagy dolog, hogy más hogyan tekint rá, azt nem tudom. Még most is azt mondom, hogy nem érzem magamat a népművészet mesterének, nem tudom elhinni, hogy az lennék. De más, úgy látszik, nagyon értékeli a munkámat. Kanizsán voltam könyvbemutatón, odajött két kisgyerek, hogy meg akarják tanulni a sánta ütést. Ott is maradtam velük egy óra hosszát, mutattam, mit és hogyan csináljanak. Ehhez idő kell meg tehetség. Úgy látszik, énbennem megvan az a képesség, hogy attól a citerástól ezt átvettem, megtanultam.

Mi ez a sánta ütés?                                 

– A sánta ütés arra hasonlít, amikor valakinek az egyik lába rövidebb, és járja a csárdást. Ahogy biceg. Nehéz ezt szóban elmondani, látni kell, hogyan is néz ki. Borsi Ferenc szépen leírja a könyvben, hogy mire hasonlítanak az ütéseim, hogy mi az, amit rajtam kívül senki nem csinál.

Mennyire látja népszerűnek a citerazenét? Vannak olyan citerások, akiket különösen sokra tart?
– Nálunk itt van a Flaman–Hézső kettős vagy Micsik Béla. Úgy látom, hogy Bácskában talán felkapottabb a citera, mint nálunk. Micsik is jár tanítani, Hézső is, Flaman is. Muzslyán nagyon megcsappant a tanulók száma, nem tudom, miért. Tavaly is elkezdtem egy csoporttal dolgozni. Hét-nyolc gyerek volt, és mindössze egy kislány maradt közülük. Kérdeztem tőlük, hogy mi az oka. Azt mondták, könnyebb énekelni, mint citerázni. Jött utána még egy kisfiú, most kettejükkel citerázunk. 2003-ban, amikor elkezdtem tanítani, vagy tízen voltak a csoportban. Persze ebből aztán elmaradoztak, de heten-nyolcan megmaradtak, és nagyon szép eredményeket értünk el velük. A tavalyi év nagyon rosszul indult, majdnem úgy is voltam vele, hogy abbahagyom az oktatást, ám végül mégis úgy döntöttem, csinálom, amíg bírom.

Biztosan nagyon sok citerán játszott már élete során. Van-e közülük kedvence?
– Jelenleg, ami legjobban tetszik, az egy mély hangú citera. Annak olyan szép hangja van... Leginkább azzal szeretek fellépni. Olyan hangja van neki, hogy szinte sír a kezem alatt.