Hogy ne merüljön feledésbe

Tari László helytörténész évtizedek óta megkerülhetetlen résztvevője Zenta kulturális életének. Sokéves pályafutása során számtalan kiadvány létrehozásában vett részt szerzőként, társszerzőként, illetve szerkesztőként. Számos Zentához kapcsolódó kiállítás összeállítása fűződik a nevéhez. Meghatározó szerepet tölt be Zenta múltjának feltárásában, eredményeit pedig szívesen megosztja a széles nyilvánossággal. Saját alkotói munkája mellett több egyéb kutatásban is részt vett. Tari László, mint a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Körének tagja, a kultúra területén végzett alázatos munkájáért Pro Urbe díjban részesült.

Néhány nappal a zentai városnapi díszülés után ültünk le Tari Lászlóval beszélgetni, akkor vette át ugyanis a rangos elismerést. A Magyar Szó zentai szerkesztőségében találkoztunk, és még mielőtt bármit kérdezhettem volna tőle, érdekességként elmesélte, hogy ő a város egyik olyan polgára, akit már nagyon fiatalon, tizenkét évesen kitüntetettek, csak akkor még a bábszínházi ténykedéséért jutalmazták.

– 1966-ban kaptam életem első kitüntetését Zenta városától. Akkor azért, mert tagja voltam a zentai Művelődési Ház bábjátszó együttesének, amely Nagykőrösön bemutatott egy bábjátékot. Itt a környéken is több felé bemutattuk, és mindenütt nagy sikert aratott, ezért mindannyian, akik tagjai voltunk a csoportnak, névre szóló elismerést kaptunk, én konkrétan bronzot, meg a bátyám is. Ezt az akkori városnap alkalmából adták át nekünk, amit október 8-án ünnepeltünk. Lehet, hogy én vagyok az, aki a várostól legfiatalabbként kapott ilyen jellegű elismerést. Most ismét a városnap alkalmából kaptam kitüntetést, csak most helytörténészként – mondja nevetve.

Arról kérdezem, miként kezdődött a kutatás iránti szenvedélye, volt-e esetleg olyan esemény a családja történetében, ami arra sarkallta, hogy kutakodjon Zenta múltjában, de azt mondja, ilyenre nem emlékszik, egyszerűen csak érdekelte a történelem és a földrajz, a többit aztán a sors akarta így.

– A történelmet és a földrajzot nagyon szerettem. Nyolcadikos koromban a községi történelem-versenyen harmadik lettem, de akkor nem annyi versenyző volt, mint manapság szokás az ilyen megmérettetéseken, hanem nagyon sokan. A történelem és a földrajz iránti érdeklődésem mindig megmaradt, egy helytörténet-kutató esetében ez a kettő kéz a kézben jár, mindkettő nélkülözhetetlen. Aki nem tudja az egyiket, az nem igazán igazodik el a másikban sem. Helyhez kötődik minden, a földrajz tehát nagyon sok mindent meghatároz a helytörténetben. Hogy válaszoljak a kérdésre, harminc évvel ezelőtt, 1994-ben Fodor István, a levéltár akkori igazgatója arra kért fel, hogy készítsek monográfiát a zentai villanyvilágítás bevezetésének százéves évfordulójára. Egy évvel később volt az évforduló, és ezt rám bízta. A malomnak elég sok iratanyaga volt és megcsináltam. Az első komoly munkám volt, és nagyon jól sikerült, ma sem írnám meg jobban. Ezt követően Dobos János levéltáros megkért, hogy kutassam fel Zenta címerét, ugyanis arról akart írni tanulmányt, így 1997-ben meg is jelent a Zenta pecsétje és címere című kiadvány. Nem sokkal ezután Juhász Attilától, Zenta akkori polgármesterétől olyan felkérést kaptam, hogy írjam meg a zentai polgármesterek történetét. Ez a munkám 2001-ben látott napvilágot. Közben az egészségügynek is voltak komolyabb évfordulói, 1999-ben 165 éves volt a kórház és dr. Milorad Čurčić, a kórház akkori igazgatója óriási energiával kezdett hozzá a zentai egészségügy összegzéséhez és ebbe a munkába engem is bevont. Létezett már egy összefoglaló Víg doktor tollából az 1966-ig tartó időszakról, mi azt meghagytuk, ám alaposan kibővítettük. A kórház előtti egészségügyi időszakot főleg én csináltam, és 1998-ig feldolgoztuk a történetét. Addig úgy tudták, hogy 1834-ben alakult a kórház, dokumentumok nem nagyon voltak, és dr. Víg arra volt büszke, hogy az 1860-as években már oltották a gyerekeket a fekete himlő ellen. Amikor beleástam magam a témába, a régi adókönyvekbe, megtaláltam, hogy már 1871-ben volt városi felcser, vagyis seborvos, mert a lovának kiutaltak szénát. Mária Terézia 1770-ben elrendelte, hogy minden mezővárosnak kell, hogy legyen orvosa, gyógyszerésze és seborvosa. Így a kutatásaimnak köszönhetően az egészségügyet időben jócskán hátratoltam, mert az addig fehér folt volt. Amikor elkezdtem keresgélni, megtaláltam, hogy 1814-ben és 1915-ben nálunk már propagálták a himlőoltást, és 1817-től már rendszeresek voltak Zentán a himlőoltások. A levéltárban 1797-ből származó ószláv nyelvű röplapot őriznek arról, hogy a szülők vigyék a gyerekeket oltani. Magyarországon ezt csak az 1880-as években tették kötelezővé. Amikor az ember ilyeneket fedez fel, az aztán nagy lendületet ad a munkájához.1998-ban meglett a kórháztörténet, kiadtuk magyarul és szerbül is. Kiállítást is készítettünk, a kiállítási terembe még az első lovas mentőkocsit is becipelték, meg az első röntgengépről kiadott számlát is megtaláltam, és azt is kiállítottuk, szóval nagyon sok mindent kiderítettünk. Dr. Čurčić meg Szloboda rengeteg mindent összeszedett. Dr. Čurčić minden szálat megmozgatott, rengeteget dolgoztunk és el is készültünk A zentai kórház történetével, amelyben minden orvos, aki akár egyetlen napot is dolgozott ott, név szerint és fényképpel szerepel. Szóval nagyon nagy munka volt, amelyhez dr. Čurčić a kórház minden dolgozóját mozgósította. 2002-ben elővettük a zentai gyógyszertárakat, szintén Čurčić doktor úrral, akkor azzal foglalkoztam. Ezt korábban Huszák Nándor patikus írta meg, de röviden, úgyhogy aztán mi kibővítettük. 2004-ben jelent meg a magyar változata. Közben 2004 áprilisában megjelent a kórházon kívüli egészségügyi szolgálatot feldolgozó kiadvány. 1999-től publikáltam a Bácsországba, oda is mindig kértek tőlem írást, úgyhogy folyton dolgoztam. 2017-ben a polgármester kérésére megírtam a Kis Szent Teréz-kápolna és az új templom történetét, aztán a Jézus Szíve-templom monográfiáját is. Szabad kezet kaptam, bejárhattam a plébánia irattárába, rengeteg régi iratot, tervrajzot átnéztem, és 2021 végén meglett a 125 éves a Jézus Szentséges Szíve templom című monográfia. Szóval mindig jött egy újabb felkérés, egy újabb kutatni való terület, úgyhogy ez a múltban való keresés, nyomozás, felderítés a mindennapjaim meghatározó részévé vált. Négy éve mentem nyugdíjba a zentai közigazgatási hivatalból, de azóta talán még többet kutatok, mint előtte – magyarázza.

Ahogy mondja, sosem tétlenkedik, úgyhogy arra is kíváncsi vagyok, vajon most milyen témában ténykedik és elmondja, hogy úgy érkezett meg a találkozónkra, hogy előtte a Jézus Szíve-plébánián Rácz Szabó István koordinátorral abban egyeztek meg, hogy a temetőkről fog írni.

– Itt az újabb munka. Nem is kell keresnem a témát, mindig megtalál, én meg szívesen csinálom. Mindegyik temetőt sorra veszem, nem csak a katolikust, és úgy írom meg, hogy kiderüljön a zentaiak számára, hol milyen híres zentai van eltemetve, hogy ha akarják, megkereshessék a sírjaikat. Sok községi határozatban ott van, hogy a védett sírokat nyilván kell tartani, de igazából senki nem tartja őket nyilván, azt sem tudják, mi a védett sír. Szabályzatba tehát lefektették, névsor azonban soha nem készült arról, melyek a védett sírok. Szárics Géza volt leghosszabb ideig Zenta polgármestere (1906–1919-ig), az ő síremléke megvolt, most viszont nem találom, pedig tudom a helyét, fénykép igazolja, ám valószínűleg eladhatták a sírhelyet. Megvan Boromisza János polgármester sírja, őt Felsőhegyen temették el. Az ő ideje alatt vezették be a villanyáramot Zentán, ő 1894-től volt polgármester. Sok közéleti személyiséget temettek el a Felsővárosi Köztemetőben a főutak mentén. Nagyon kevesen tudják például, hogy a kálvária körül plébánosokat temettek el, vagy azt, hogy Benedek Elek, a zentai óvodák alapítója is ott van a környékben, a kálvária falában egy emléktábla jelzi, hogy ott nyugszik Kolonics László, a kórház alapítója. Tehát úgy megyünk el mellettük, hogy nem is tudunk róluk, és ezen szeretnénk változtatni ezzel a kiadvánnyal – magyarázza Tari László, majd rátér arra, hogy a tűzoltóság, vagyis a Zentai Önkéntes Tűzoltótestület 150 évét feldolgozó kiadvány már teljesen kész, nyomtatásra vár.

– Az 150 éves évfordulóra szervezett ünnepséget még májusban megtartották. Sajnos arra nem készült el a kiadvány, de már csak hetek kérdése és bárki kézbe veheti. Szerbül és magyarul is megjelenik. 1974-ben, amikor a századik évfordulót ünnepelték, akkor kiadtak egy monográfiát, de az nem volt olvasmányos, mert csak kimásolták a parancsnoki jegyzőkönyveket, így 1999-ben felkérték Kalmár Károly levéltárost, aki azóta már elhunyt, hogy írjon egy áttekinthetőbbet. Meg is csinálta, ez egy 56 oldalas albumszerűség lett, és minden fontos dolog belekerült. Aztán tavaly engem kértek fel, hogy gyűjtsem össze 1999-től az utolsó 25 év történéseit és elvállaltam. A tűzoltó-laktanya archívumában rengeteg dokumentumot és fényképet őriznek, úgyhogy tavaly ősszel kikutattam, majd a télen feldolgoztam, de nem tudtuk időben megjelentetni, most viszont pótoljuk, már csak az a kérdés, mikor kerül nyomdába – mondja Tari László olyan lelkesedéssel, mintha az első kiadványáról beszélne.

Mintegy fél órán át sorolta, hogy kiktől kapott megbízást az elmúlt harminc évben, hogyan jöttek egymás után a felkérések, így arra is meg akarom kapni a választ, hogy mi hajtja belülről ezeknek a felkéréseknek az elvállalására.

– Eltüntetni egy fehér foltot, ez a legnagyobb dolog. Amikor az ember kutakodik, mindig talál valamit, amit tisztázni akar, amiről meg akar bizonyosodni, amit le akar ellenőrizni, vagy lát valamit, ami gyanús neki, és akkor elkezdi több oldalról felderíteni. Ez egy olyan belső késztetés, ami előre viszi az embert. Addig kell a dolgoknak utánajárni, míg van hol keresni és van kitől kérdezni, mert néhány évtized alatt annyira eltűnnek az információk, hogy aztán már soha nem bukkanhatunk a nyomukra. Mindig nagy öröm számomra egy újabb földerítetlen részt földeríteni Zenta történetében, múltjában. Én olyan dolgokra figyelek fel, amelyek mellett az átlagember elmegy, de ha nem kapaszkodunk bele egy-egy apróságba a múltból, akkor azok örökre elvesznek. Szegényebb lesz a várostörténet, ha erről sem tudunk, meg arról sem. Kihal egy generáció, majd még egy, és már senki nem emlékszik semmire. Ennek kell elejét venni. Ha az ember nem lép időben és nem használja, nem kutatja át a még meglévő forrásokat, akkor egy idő után tényleg elveszik, és nagy kár, mert minden egyes dolog, amit megtalálunk, amire rájövünk, egy mozaikkocka, és a sok kockából aztán sok mindent ki lehet rakni. Ha kapok egy felkérést és fantáziát látok benne, akkor belekapaszkodok és hajtom. Büszke vagyok pl. arra, hogy tisztáztam, mikor állt meg Mátyás Király Zentán, merthogy mindenki rossz évszámot tudott. Úgy tartották, és mindenhol úgy volt leírva, hogy 1463-ban járt Zentán, pedig nem így történt. Amikor 2018-ban éppen 560 éve volt, hogy trónra került Mátyás király, akkor Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár felhívta a környező országokat, hogy vegyenek részt a Mátyás király programban. Az év elején el is hoztak egy kiállítást ide a múzeumba Kolozsvárról, úgyhogy gondoltam, utánanézek ennek a dátumnak. Májusban Pesten az Országos Széchényi Könyvtárban előszedtem Mátyás király élete című kiadványt (1890 Fraknói Vilmos akadémikus tollából), amelyben szépen leírja, hogy Mátyás, királlyá választásának évében, 1458 augusztusának végén a déli végekre indult, hogy visszatartsa és elűzze a török hódítókat országa déli határáról. Ezen útja során Zentán időzött szeptember 11-én, amiről egy itt kiadott okleveléből értesülhetünk. Mátyás király nem véletlenül állt meg Zentánál, illetve tartózkodott itt rövid ideig. A város már akkor jelentős település volt a Tisza mellett, s minden bizonnyal ennek ismeretében döntött úgy a király, hogy útját itt kis időre megszakítja, uralkodói feladatainak ellátása végett. Ennek köszönhetjük rövid zentai tartózkodását. Ennek az útnak a célját, a zentai tartózkodását és az itt kiadott oklevele tartalmának vizsgálatát vállaltuk Almási Tibor szegedi levéltári szakértővel, és 2018-ban meg is született a Mátyás király Zentán című kiadvány – meséli büszkén a helytörténész.

A kutatás menetére térek rá, azt szeretném megtudni tőle, hogy hol és hogyan keresgél, és mit ajánl azoknak, akik ilyesmire adják a fejüket.

– A levéltárban rengeteg az anyag, 1766-os a legrégebbi, de nagyon fontos, hogy az ember tudja, mit keres valójában. A levéltáros csak akkor tud neki segíteni, ha konkrétumokkal áll elő, szóval céltudatosan kell keresni. Én azért vagyok jó helyzetben, mert 4–5 évig szerződéses munkaviszonyban a levéltárban dolgoztam, és akkor megtanultam, mi hol van, szóval jól tudok keresni. Azt is tudni kell, hogy egy téma, egy eseménysor több helyen is fellelhető, úgyhogy egy alapos kutatás fél évig is eltart. Egy néhány oldalas tanulmányhoz, mondjuk, egy hét is elég, ha tudjuk, hol keresgéljünk – magyarázza.

Arra a kérdésemre, hogy mit jelent számára a Pro Urbe díj, többszöri rákérdezésre kapok csak választ, mert jó kutatóként soha nem a kitüntetések hajtják, hanem sokkal inkább a kíváncsiság, így valahogy mindig a kutatásnál lyukadunk ki. Szóval nagy nehezen csak elmondja, hogy nagyon jólesik neki az elismerés, és azt is, hogy azért keresgél mindig a múltban, hogy gyarapítsa a város történetét, hogy egy újabb szeletet tárjon fel belőle. Szerényen hozzáteszi, hogy kiadatlan kézirata is van bőven, mert a felkéréseken túl is mindig dolgozik valamin, ami nem meglepő, hiszen – ahogyan fogalmaz – egy belső motor hatja a feltárás irányába.