Az újságírás egy alkotómunka

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Újságíró, szerkesztő, író, pszichológus. Friedrich Anna számos területen bizonyította tehetségét. A Magyar Szóban a „belföld” rovat újságírója és szerkesztője volt. Rengeteg riportot és interjút készített, számtalan alkalommal bízták meg vezércikkek megírásával. Jelenleg Budapesten él, de rendszeresen jár haza Bezdánba és Újvidékre is. Örömmel emlékszik vissza a Magyar Szóban eltöltött éveire, amelyek kapcsán szívesen mesélt mind az örömteli élményekről, mind a nehezebb időszakokról is.

Hogyan ismerkedett meg az újságírással?
– Engem úgymond megtalált az újságírás. Amikor 1972-ben végzős gimnazista voltam a zombori gimnáziumban, Zámbó Illés és Polyvás József riportot készítettek a magyar végzősökkel. Polyvás József már ismert engem, mivel az előző évben aranymikrofont nyertem a rádió riporteri vetélkedőjén. Azt mondta, hogy június elsejétől jöjjek dolgozni az újonnan alakult Dunatáj szerkesztőségébe. Véget ért a tanítás, elsején elmentem a szerkesztőségbe, ahol gimnáziumi végzettséggel kezdtem el dolgozni. Nagyon szerettem volna viszont pszichológiát tanulni, ezért 1972-ben Belgrádban beiratkoztam az egyetemre. A szerkesztőségben rábeszéltek, hogy a tanulmányaim mellett dolgozzak is. Az újságírói szakmát magam tanultam meg, a munkatársak bedobtak a mély vízbe. Az egyetem is nagy kihívást jelentett, szerb nyelven tanulni, utazni a vizsgákra. Közben megalakult a zombori rádió, és oda is kerestek munkatársakat. Éltem a lehetőséggel, mivel a zombori rádió csak Zombor község híreit közölte, ebből a szempontból könnyített a munkámon. Kihívást jelentett a rádió, de nagyon szerettem.

Hogyan került a Magyar Szóba?

– A zombori rádióban dolgozva rádöbbentem arra, hogy így nehezen fogom befejezni az egyetemet. Valami az súgta nekem, hogy legyek a Magyar Szó belgrádi tudósítója. Egy rádióműsor kapcsán kaptam egy díjat, és Újvidéken volt a díjkiosztó. Korábban megérkeztem, és elmentem a Magyar Szóba. Erdélyi Károly akkori főszerkesztő éppen foglalt volt, de a díjkiosztó után visszamentem, és akkor már fogadott engem. Mondtam neki, hogy miért szeretnék Belgrádban dolgozni, és ha egy nap lesz erre lehetőség, akkor gondoljon rám is. Ekkor elkezdett nevetni, azt mondta, hogy a Vadóc Karcsi, a Magyar Szó belgrádi tudósítója éppen nősül a hétvégén, és nagyon szeretne visszajönni Újvidékre. Helyette pedig senki sem akar Belgrádba menni a szerkesztőségből. Így kerültem Belgrádba, ahol tudósítóként dolgoztam.

Milyenek voltak az első tapasztalatai kezdő újságíróként?
– A munka nem okozott nehézséget, mivel már volt némi újságírói tapasztalatom. Amikor 1982-ben Belgrádba kerültem, elsősorban a Jugoszláv Kommunista Szövetség Központi Bizottsága és a Szövetségi Képviselőház üléseire jártam, továbbá különböző bizottsági ülésekre, sajtótájékoztatókra. Ezek kezdtek fontos eseményekké válni, mivel a belpolitikai problémák már akkor fokozódtak. Megismerkedtem a többi újságíró kollégával, együtt dolgoztunk. A Szövetségi Képviselőházban volt a tudósítóknak egy szerkesztősége, mindenkinek megvolt a saját írógépe, nekem a saját magyar írógépem. Ez mindenképpen szép időszak volt az életemben, hiszen ahova csak mentem, mindenhol nyitott ajtó fogadott. A munkámban a belgrádi tudósítást szerettem a legjobban, mivel általa megnyílt előttem egy óriási lehetőség, és ezért nagyon hálás vagyok. Ez az időszak két évig tartott, akkor áthívtak Újvidékre, a belpolitikai rovatra, és ott ragadtam, nem mentem vissza Zomborba. Közben pedig sikerült lediplomáznom.

Több évig volt a belpolitikai rovat újságírója és szerkesztője, mesélne erről az időszakról, az élményeiről?
– A belpolitikai rovatot személy szerint szerettem, talán azért, mert izgalmas volt, egy nehéz és válságos időszakban dolgoztam ott, hiszen végigkísérhettem egy ország szétesését. Láttuk, hogyan indul el egy óriási válság, hogyan romlik meg a viszony a horvátok, a szerbek és a bosnyákok között. A 80-as évek végén is sokat lejártam tudósítani Belgrádba. Egymás között az újságírók sem ápoltak már olyan jó viszonyt, mint korábban, amikor még mindenki tisztelte egymást. Ezt az időszakot tehát nagymértékben meghatározta a válság, a háború. Emberéletek forogtak kockán. 1991 után elkezdődött a háború, érkeztek a behívók. Emlékszem, éppen ügyeletes szerkesztő voltam szombaton, és folyamatosan csörögtek a telefonok, férfiak hívták a Magyar Szót, hogy megkapták a behívót, most mihez kezdjenek, talán a Magyar Szó többet tud, mint ők. Ez jól szemlélteti, hogy milyen súlya volt akkor a Magyar Szónak.

Munkája során számos vezércikket írt, riportokat és interjúkat készített, ki tudna emelni néhányat ezek közül?
– Amikor Újvidékre kerültem, nagyon sokan nem ismertek engem, csodálkoztak is, hogy ilyen fiatalon, 31-32 évesen ilyen komoly témákkal foglalkozom. Nem tudták, honnan jöttem, azt hitték, hogy a komoly politikai cikkeket nem is én írom. Egy ezzel kapcsolatos élményemet külön kiemelném. A sportrovaton akkor Varga Tibi volt a szerkesztő, aki Szántó Zolit helyettesítette. A szerkesztők ülésén megbeszéltük, hogy másnap mi legyen a Magyar Szóban a vezércikk. Engem bíztak meg a feladattal. Két-két és fél óra alatt megírtam a cikket, és leadtam a szerkesztőnek. Másnap bejöttem, leültem a helyemre. Jött a Varga Tibi, aki hozott egy kávét meg egy pálinkát. Azt mondta: Ez a tied! Bocsánatot akart kérni tőlem, mivel azt hitte, hogy ezeket a komoly cikkeket valakivel megbeszélem, és úgy írom meg, Elmondta, hogy előző nap egész délután figyelte, ahogy írom a szöveget, és utána elolvasta a kéziratot, így megbizonyosodott róla, hogy én írtam. Nagyon jólesett ez a dicséret. Akkoriban valóban nem volt megszokott, hogy egy fiatal nő belpolitikai témákkal foglalkozzon. Ami az élményeket illeti, volt egy esemény, amelyre különösen emlékszem, azt hiszem, 1989-ben történt. Vacsora volt a klubhelyiségben, az egész szerkesztőség jelen volt. Éppen leültünk vacsorázni, amikor odajött hozzám a Csorba Zoli, hogy kellene írni egy vezércikket, mivel bányaszerencsétlenség történt Aleksinacon, kilencven ember rekedt a bányában. Mondtam, hogy megírom, mivel nemrég voltam egy bányában riportot készíteni. Az nem semmi élmény volt! Levittek lifttel több száz méter mélyre, kaptam egy csizmát, és vízben gázolva, folyosóról folyosóra mentem. Nagyon szép riport született belőle, a bányászok örültek, hogy jött egy fiatal nő. Mielőtt lementem, mindent elszedtek tőlem, a nyakamba akasztottak egy bilétát, azzal jelezték, hogy a bányába lemenni élet-halál kérdése, és ha valami történik velem, arról fognak megismerni. Megírtam a vezércikket, addigra azonban már véget ért az ünnepség. Ez egy jó példa arra, hogy egy újságíró soha nem engedheti el magát.

Ön hogyan emlékszik, milyen volt akkoriban a hangulat a Magyar Szóban?
– Mint már előttem több egykori munkatárs is elmondta, akkoriban nyüzsgött a szerkesztőség. Ez nagyon jó érzés volt, de én mindig tudtam izolálni magam, amikor dolgoztam. Amikor leültem írni valamit, akkor arra tudtam koncentrálni, és kizártam mindent, ami körülöttem történt. Ez azonban nem mindig jó, néha erre is oda kell figyelni. Szerintem irodában nem lehet újságírással foglalkozni, kell az alkotó légkör, kellenek a beszélgetések. Meg kell említenem Fehér István, Habram Károly és Siflis Lajos nevét, akikkel rengeteget beszélgettünk az aktuális történésekről és arról, hogy ők hogyan látják a dolgokat. Tehát stimuláltuk egymást a szerkesztőségben.

Ma hogyan él, mivel tölti nyugdíjas napjait?
– A Magyar Szóban összesen 20 évet töltöttem, beleszámítva a Dunatájat is, ugyanis az is a Magyar Szón belüli munkaviszony volt. Ezután átmentem a Családi Körbe, ahol sok riportot készítettem. Amikor elmentem nyugdíjba, kitaláltam magamnak, hogy valamit kell dolgozni, mert ha nincs állandóság, akkor az ember leépül. Sebestyén Imrétől kérdeztem, kell-e nekik egy jegyzetíró, és mivel azt mondta, hogy kell, már több mint tíz éve van egy állandó kis rovatom a Vajdaság Ma hírportálon. 2018-ban eldöntöttem, hogy kiélvezem a bezdáni falusi életet, ám Csorba Zoli hívott, hogy kell fordító, sajtófelelős Budapesten a nagykövetségre három hónapra. Elvállaltam a munkát, és azóta ott ragadtam.

Hogyan tekint az újságírásra, ön szerint mi kell ahhoz, hogy valaki jó újságíró legyen?
– Megpróbáltam összekötni a pszichológiát és az újságírást, választ keresve arra, hogy mi vezérel bennünket az újságírásban, mit kell szem előtt tartanunk. A Ki?, Mit?, Hol?, Miért?, Mikor? kérdések képezik az újságírás alapját. Ezenkívül az emberi kapcsolataim és a lelki egészségem is ezektől a kérdésektől függnek. Az újságíró, aki ezeket számításba veszi, nyugodt lehet, mert abban minden benne van. Nagyon fontosak az emberi kapcsolatok, nem úgy gondolom, hogy van egy olvasó és vagyunk mi, hanem vagyunk mi, emberek, akik alkotunk egy közösséget, amiben én újságot írok, és az újságban visszaadom azt, hogy a másik ember hogyan él, a közösségben mi történik. Ha jó újságíró vagyok, akkor ezt jól meg tudom örökíteni. Rengeteg riportot és interjút készítettem és úgy éreztem, hogy mindig kaptam valamit az emberektől, mindig gazdagabb és gazdagabb lettem. Egy írást, legyen az riport vagy interjú, a legnehezebb elkezdeni, mivel abban benne van, amit mondani akarok, benne van a lényeg. Az újságírás egy alkotómunka.

Mit tanácsolna a fiatal pályakezdőknek?
– Fontos a tapasztalat, ne várjanak maguktól mindjárt csodákat, szépen építsék fel a karrierjüket, a saját stílusukat, a dolgokhoz való hozzáállásukat, a meglátásaikat. Ha az említett öt kérdést megválaszolják minden írásban, akkor nem tévedhetnek.