Göröngyös úton, a csillagokig

Nagybecskereken, mikor elhangzik az a szó, hogy „tanárnő”, akkor nagyon sokan Đurić Varga Annára, a helybeli gimnázium egykori földrajztanárnőjére gondolnak. Bár 1988 óta nyugdíjas, a mai napig nehéz elképzelni bármilyen magyar vonatkozású rendezvényt, eseményt a városban, hogy azon a tanárnő ne legyen jelen. Évei és egészségi problémái ellenére mindmáig igyekszik ott lenni minden közösségi eseményen, kezdve a történelmi megemlékezésektől, a református istentiszteleteken és a katolikus szentmiséken át az osztálytalálkozókig. Szeptemberben például 66 éves érettségi találkozót tartottak Becskereken, ami már önmagában kuriózum volt. Hát még az, hogy 95 éves tanárnőjük is ott volt köztük! Viszontagságos életútja ma is példaként szolgálhat mindenkinek.

– Nehéz esztendőben születtem, 1929. február 24-én, Hertelendyfalván. Akkor volt a tetőfokán a nagy gazdasági válság. Abban az esztendőben változtatta meg Sándor király a Szerb–Horvát–Szlovén királyság nevét, amelyet azután Jugoszláv királyságra „keresztelt”. És abban az esztendőben volt az egyik leghidegebb tél. Nagyszüleim a bukovinai Andrásfalváról, gyerekként érkeztek Bánátba. Nagyapámat nem ismertem, mert 1914-ben meghalt. Amikor az apám 1917-ben betöltötte a 18. életévét besorozták, majd Észak-Olaszországban, Lombardiában katonáskodott. Szerencséje volt, visszajött. Mesélte, hogy gyengén táplálták őket, de a harc előtt kaptak konyakot és egy kis túrót, kukacos sajtot. A katonák többsége nem is nyúlt ahhoz hozzá. Ő behunyta a szemét és megette. Az volt a szerencse, hogy visszajött, és akkor esküdtek meg az anyámmal. Húszévesek voltak. Elég sokáig vártak a gyerekre, anyám már harmincéves volt, amikor engem szült, és az öcsémet 31. életévében hozta világra, meséli a kezdetekről a tanárnő.

 Milyen volt a gyermekkora Hertelendyfalván?
– Édesapám Pancsovára járt dolgozni egy nagykereskedésbe, mert földünk nem volt. Szép volt a gyerekkorom, anyánk velünk volt otthon. Később apám munkaadójától kapott egy lakást és beköltöztünk a városba. Ott éltem akkor is, amikor Sándor királyunkat megölték. Az utcákon a villanykörték a gyász jeléül be voltak feketítve. Amikor esténként néha kisétáltunk megnézni a kirakatokat, akkor az anyám mondta, hogy ne beszéljünk hangosan magyarul. Mert akkor azt gondolták, hogy magyarok voltak azok, akik a merényletet elkövették. Akkor éreztem meg először, hogy a magyarság nincs elfogadva és a magyarságért nagyon meg kellett küzdeni. Ebben sokat jelentett a református imaház Hertelendyfalván, illetve Baksa Árpád tiszteletes munkája. Kezdeményezésére az imaház tornyot, harangot és színházépületet is kapott. Itt előadásokat tartottak, népdalokat tanultak. Hittanórák után pedig egy magyar írót ismertetett, verseket olvasott. Különösen Adyt. Tizenéves koromban a magyar írókról, költőkről tőle hallottam először.
 

 Hogyan indult az iskoláztatása?
– A szerb óvoda után magyar nyelven kezdtem az iskolát. Pancsován akkor négy elemi volt magyarul. Egy tanítónő volt, Tomics Rózsa, és egy tanító bácsi, Varga Antal. A tanító néninél fejeztem be az elsőt és a harmadikat, a tanító bácsinál a másodikat és a negyediket. Ezután 1940-ben beiratkoztam a polgárira szerb nyelven, mert a gimnáziumba nem sikerült bejutnom. A fölvételit nem ismerték el. Valószínűleg azért, mert magyar bizonyítványom volt. De a polgáriba fölvettek, és szerbül kezdtem végezni a középiskola első osztályát. 1941-ben kitört a háború, jött a német katonaság, és leállt a tanítás is. Viszont a kis érettségim megvolt – magyar nyelven. Egészen 1941 tavaszáig, amíg Bánátba be nem jött a német katonaság, addig jártam a polgáriba.
 

 Milyen volt a magyarok élete a „német időben”?
– Annak ellenére, hogy Horthy Miklósra nem mindenki gondol hálával, az én generációm valóban hálával gondolhat, mert akkor Nagybecskereken és Nagykikindán nyolcosztályos magyar gimnázium nyílt, Pancsován, Versecen pedig a kis érettségiig négy magyar osztály. Így sikerült nekem a 2. 3. és 4. osztályt magyarul befejeznem. Magyarországról tanárok is jöttek. Akire nagyon emlékezem, az Fűti István volt. Gyönyörűen adta elő a latint és a magyar nyelvet. És még mit köszönhetünk az akkori Magyarországnak? Tulajdonképpen felöltöztettek bennünket abban a háborús időkben. A fiúk posztóból, sötét posztóból készült öltönyt kaptak, és természetesen sapkákat. A lányok pedig rakott fekete szoknyát és kabátkákat, kis kalapkákkal. A lábunkra pedig – igaz műbőrből és fatalppal – cipőt is kaptunk. Ugyanakkor különböző füzeteket, meg valójában mindent, amire szükség volt az iskolában, azt mind Magyarországról kaptuk. Ha elmarad a segítség, talán nem is sikerült volna, hogy akkor annyi magyar tanuló bekerüljön az iskolákba. Itt tanultak a leendő magyar orvosok, a magyar ügyvédek, az akkori iskolázott növendékek mind ezekből az iskolákból kerültek ki. Sajnos ez nem sokáig tartott. A háború után csak a nagybecskereki nyolcosztályos gimnázium maradt meg.
 

 Miért döntött úgy, hogy tanári pályát választ?
– Egyrészt a családban már volt tanár és tanító is. Másrészt, azt tapasztaltam, hogy az a legszebb foglalkozás egy nőnek. Mindenképpen akartam valamit befejezni és dolgozni, mert nagyon sokszor láttam a családomban is, meg a rokonaim közt is, hogy valahogy a férjek azok mindig úgy viselkedtek a feleségekkel, mint aki semmit nem hoz a konyhára. Pedig a gyerekeket is nevelték, mostak, főztek, állatokat tenyésztettek. De mert nem ment munkára, így nem nagy tiszteletben tartották a családanyát. Amikor Pancsovára is megjött a „béke”, akkor megnyíltak a szerb osztályok, a szerb gimnáziumok. Egy olyan igazgató volt ott a szerb iskolában, aki minket is bevett, függetlenül, hogy hol fejeztük be a kis érettségit. Úgyhogy az ötödikben már ismét szerbül folytattam és 1948-ban érettségiztem is. Beiratkoztam a belgrádi egyetemre. Akkorra már ismét felújult a vasút, ami összekötötte Pancsovát Belgráddal, úgyhogy naponta vonattal utazva folytathattam az egyetemet, és tanulhattam (szerb nyelven) földrajz szakon.
 

 Hogyan került Nagybecskerekre?
–1952-ben diplomáztam és akkor jelent meg egy hirdetés, hogy Nagybecskereken a magyar gimnázium földrajz- és történelemtanárt keres. Ez egy szerencsés fordulat volt az életemben, mert amint lediplomáztam, éppen itt, Nagybecskereken, a magyar gimnáziumban kaptam munkát. Történelmet is tanítottam, mert a történelemtanár akkor épen katonának ment egy évre. Továbbá szerb nyelvet is tanítottam, kézimunkaórákat is tartottam. A felsősök magázták a tanárokat, tisztelték őket. A szerb gyerekeknél nem volt ilyen nagy béke, de ott se volt problémám. Ha valami gond volt, akkor megtárgyaltam velük. Ezek nem voltak könnyű évek, de minden feladatot elfogadtam. Titkár is voltam az iskolában. Egyetemista koromban Új-Belgrádban pedig betonozási segédmunkásként dolgoztam. Ennek köszönhetően később építési technikát tanítottam. De egy nagy bánat a szívemben örökre megmarad: amikor megszűnt a nyolcéves magyar gimnázium, a szerb osztályokkal együtt indult a magyar osztály is. Többé teljes magyar gimnázium már nem volt Becskereken.
 

 Milyen volt a Béga menti város azokban az években?
– Amikor a vonatról leszállva a központ felé indultam, mintha hazamentem volna. A főtér az gyönyörű volt: csupa virág. Két irányból ment be az út, egyesült a főutcával. A Nepomuki Szent Jánosnak a fából készült gyönyörű szobra mellett haladtunk el, amely később eltűnt. Gyönyörű volt ez a város – el voltam vele ragadtatva. A kisvonat már nem ment a városon keresztül, de a város körül igen. Egészen 1960-ig. Magyarittabéről pedig reggel 8 körül jött a kishajó a Bégán, és délután háromkor ment vissza. Húsz erős gyára volt a virágzó, szép, nagy városnak. Ma viszont a haldoklást látom. Megszüntették az iparágakat, a fiatalok, ha lediplomáznak, külföldre költöznek. Különösen a magyar gyerekek vándorolnak el sokan. A szerb fiatalok is sokan elköltöznek, csak az nem olyan feltűnő, mert szerb a többség. Lassan eltűnnek a magyar vagy német származású nagyszerű családok. Semmi reményt nem látok arra, hogy ennek a városnak megmaradjon a magyarsága, hogy ez a város erős lesz, hogy ez a város Bánátnak a központja marad.
 

 Szerencsénkre az anyaország mellénk állt.
– Ilyen kormány kellett volna legyen az első világháborúban is. Az mindig fájt, hogy miért nem engedelmeskedtek annak a Tisza Istvánnak, aki semmiképpen nem akart belépni a császár oldalán a háborúba. Mert a magyarokat nem bántotta senki, nem kellett volna, hogy annyi magyar ember meghaljon. Az én családomból is ketten ott vesztek az első világháború csataterén. Soha nem tudtuk meg azt, hogy hol és mikor, csak egyszerűen jött az értesítés, hogy nincsenek, meghaltak. Szép kis ország ez a mi Magyarországunk itt a szomszédban. Minden este kívánom a békét, hogy ez a kis Magyarország maradjon meg, és ne érje semmi veszély. Hiszen egy évezreden keresztül csak harcolni, halni kellett a magyarságnak – mondta.
Đurić Varga Anna sok nehéz pillanatot élt meg. Édesapja a második világháború alatt Magyarországra szökött, ahonnan soha nem jött vissza. Két gyerekét a tanárnő is egyedül nevelte fel. Miután elütötte egy személygépkocsi, törött lábbal három napig eszméletlen volt. Látása gyengül, és mint mondja, ködben látja már a világot. De a mosolya, közvetlensége, kedvessége most is olyan, mint amilyennek egykori diákjai emlékezetében megmaradt. Mint vallja, minden egyes új napnak örül, hiszen a lánya és a fia zenetanárok, van két unokája. Van miért élni