Falun és városban, közösségeinkben halottainkra emlékezünk. Rendbe tesszük a sírokat, feldíszítjük virágokkal, és mécsest, gyertyát gyújtunk. A puritán kegyességi gyakorlatot követve ezt mi, reformátusok, általában kihagyjuk. Hálát adunk elhunyt szeretteinkért, megköszönjük munkájukat, ápoljuk emléküket. A feltámadás hitében élő ember könnyebben néz szembe a halállal. A hívők számára bizonyosság, hogy a testi halálból elköltöznek ők egy másik világba, és újra találkozunk velük a mennyek országában.
A temetők, az ünnep színhelyei, nemcsak végső nyughelyként szolgálnak, hanem olyan csöndes kertek, ahol elmélkedni, emlékezni is lehet, s ez megadatik hívőnek és nem hívőnek egyaránt.
A falu temetői, ahova mi járunk, egészen kicsikék, és a legtöbb sírra a ház körüli kertből szednek virágot a még ott élő hozzátartozók. A katolikus nagyszülőknél kicsi gyerekkorom óta gyertyát gyújtunk, református felmenők sírját rendbe tesszük, csokorral díszítjük, de nem gyújtunk gyertyát.
Találkozás helye is ezekben az őszi napokban a temető, sok rokonnal, régi ismerőssel ilyenkor futunk össze, váltunk pár szót. S érezzük, az eltávozott szülők, nagyszülők kötnek össze, a gyerekeink már szinte nem ismerik egymást.
A városi sírkertek körül feltűnően nagy a tömeg, sok a kereskedő, a virág, a koszorú és a halottak napi kellék. Olyan érzés keríti hatalmába az embert, hogy nem is az elhunytakról szól az ünnep, inkább az élőkről. A rohanásból, a gondterhelt arcokból látni, nem is annyira emlékezni mennek a sírkertbe, hanem a lelkiismeretük miatt. Már egy héttel korábban, munkából hazafelé sorolják a feladatokat, az eltávozott felmenőket, a kötelező kiadásokat: minden sírra kell legalább két szál krizantém, mécsesek, gyertyák, előtte a legközelebbiek sírjának rendbe tételét is meg kell valahogyan oldani.
Bosszankodunk, ha eltűnik a csokor, nem érkezünk mindent a terv szerint elvégezni, hiszen az időnk mind kevesebb, halottaink pedig többen vannak... Aztán, amikor már rendezgetjük a virágot, jobb esetben megszólítjuk az ott nyugvókat, megidézzük az éveket, évtizedeket, amelyeket együtt töltöttünk, s amelyek nélkülük múltak el e földi létben, s érezzük, bólintanak, vagy a fejüket csóválják. Pontosan tudjuk, mit mondanának, ha látnák, hol tartunk...
Halottak napján, ha van rá mód, a gyerekekkel indul a család a sírkertbe, sül a gesztenye a temetőkapunál, és egy nyugodt emlékezős, beszélgetős séta is lehet(ne) a gyertyagyújtás az esti szürkületben. Egy kicsit álldogálhatunk egymásba kapaszkodva, ha szerencsések vagyunk, még van kit átölelni, van kinek a kezét fogni, vagy van, ki nekünk tart támaszt. Majd végigjárjuk a jól ismert utat, itt-ott lassítunk pár percre, súlyos kőtömbökbe vésett ismerős neveket olvasgatunk, idézzük a szép emlékeket: kacagást, ölelést, mozdulatot. Felejtjük a drága virágot, a rohanást, az apró bosszúságokat. Békével tölti el a szívünket, hogy van néhány pont, ahova évről évre visszatérhetünk, elcsendesedhetünk, és töretlen szeretettel idézzük fel azokat, akik előttünk jártak.
A Wikipédia összefoglalója szerint az elhunytakról való megemlékezés napja, mint ünnep a 11. században terjedt el széles körben, s a 14. században vált hivatalossá. A halottak napján mondott imádság a halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére. Az elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatórium, tisztítótűzbeli szenvedéseik enyhítésére katolikus hittételen alapul. Vigasztalást nyújt a hátramaradottaknak, hogy így tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével.
A naphoz kötődő szokások széles körben élnek a nem katolikusok között is. A régi magyar népnyelvben „lölkök napja” (lelkeknek emlékezete) elnevezése volt. A protestánsok régebben nem gyújtottak gyertyát, csak a reformáció emléknapján, október 31-én mentek ki a temetőbe, mindenszentekkor vagy halottak napján nem. Mára az ünnepkör a protestáns magyar közösségeknél is bővült, és november elsején és/vagy másodikán is kimennek a sírkertbe. Sokan gyertyát is gyújtanak. Ma mindenki szabadideje és belátása szerint dönt arról, hogy melyik napon és mennyi ideig emlékezik meg elhunyt hozzátartozóiról.
Hosszú évszázadokon át elkülönült a protestáns temetők látványa a katolikus és az ortodox vallásúak temetkezési helyeitől. A szokások azonban megváltoztak és napjainkban is folyamatosan változnak. A halottak napja ma már inkább népszokás, mint egyházi ünnep.
Mindenszentek, halottak napja, a reformáció ünnepe mellett a fiatalabbakat sajnos ezekben a napokban egy új divathóbort izgatja leginkább. Mióta az elmúlt évtizedekben beszivárgott vidékünkre is a halloween, figyelem, hogyan osztja meg évről évre az embereket az új divat. Sokan vannak, akiket zavar a tökös-csontvázas bolondozás, ami idegen szokás, és a befelé forduló, megemlékező napok helyett ijesztgetős bulizásra hív. Úgy érzem, a változások és egymásra hatások folyamatosak, szokások és divatok jönnek-mennek, mindig vannak ellenzők és támogatók, de érdekes figyelni, tanulmányozni is akár, mi épül be az új generációk életébe. A halloween előtt például ott találunk egy kelta ünnepet, aminek ahhoz is köze lehet, miért pont ekkor tartja a katolikus egyház a mindenszenteket és a halottak napját, írják a témával foglalkozók, s kiemelik, amikor átlépünk az év sötét felébe, elvékonyodik a határ a világok között. A halloween lényegében ott dobog az az ősi emberi igény, hogy ahogy egyre mélyül a sötétség, nevetéssel űzzük el a félelmeinket, és megszelídítsük, ami ijesztő. De dédapáink korában, a magyar néphagyományban sem volt ismeretlen a tökfaragás, a töklámpás…
Ebben az esztendőben is elindulunk a temetőkbe szeretteink sírjához, és ha van rá mód, a gyerekeket se zárjuk ki ebből az útból. Ahogy minden temetőkertbe vezető út nehéz, úgy az október végi, november eleji kilátogatás sem könnyű, még akkor sem, hogy rég nem látott ismerősök, rokonok, barátok is ott vannak. A gyászolók számára félő, hogy a be nem gyógyult sebek elevenednek meg, és fájdalmas érzés, sírás tör a felszínre. Igen, vannak évek, amikor fájdalmas ez az ünnep, de valójában minden ünnep nehéz a gyász évében. A veszteség átélése kapcsán találkozunk a mulandósággal, szembesülünk saját halandóságunkkal is. Ez ugyanakkor rákényszerít bennünket, hogy az élet fontos kérdéseivel foglalkozzunk. A gyásszal, a halállal szembesülés során valójában az életről tanulunk. Ezért nemcsak a virágokat, hanem a lelkünket is készíteni kell az ünnepre. Szükségünk van rá, hogy átéljük, felidézzük a múltat. Az emlékezés jó alkalom arra is, hogy befejezzünk egykor félbe maradt mondatokat, amelyeket nem mondtunk ki kedvesünknek, apánknak, anyánknak, nagyszüleinknek. Lélekgyógyító is lehet egy-egy ilyen november eleji séta, gondolat. Szalay László Pál lelkipásztor szavaival élve: „Megállni a sírhalomnál, támasztékot keresni a kőben, a fában és az égre függeszteni a tekintetet. Mert akik vagyunk, az a lent és a fent egyenletéből bontakozhat ki.”
Jómagam folyamatosan megbizonyosodom róla, hogy elmúlik tíz-húsz és még több év, minden változik, de „A szeretet soha el nem fogy.”
Nyitókép: Ótos András felvétele
