Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
Ugyan már évtizedek óta nem dolgozik a Magyar Szóban, ma is szívesen emlékszik vissza az ott töltött időszakra Glišić Keszég Valéria, lapunk egykori főszerkesztő-helyettese, aki ösztöndíjasként került a Magyar Szóhoz, majd gazdasági újságíróként, belgrádi tudósítóként is tevékenykedett, azt követően pedig főszerkesztő-helyettes lett, miközben maga az írás egyre inkább háttérbe szorult az életében, ugyanis helyét átvették a pénzügyekkel kapcsolatos nehézségek kiküszöbölése érdekében kifejtett erőfeszítések. Pénzügyi tapasztalatait 2002 óta a tartományi szerveknél hasznosítja, ahonnan tavaly vonult nyugállományba, ám még most is szívesen segíti a fiatalok munkáját.
Hogyan került a Magyar Szóhoz?
– A kapcsolatom a Magyar Szóval a 70-es évek végén kezdődött. Vidéki lány vagyok, Csókán nőttem fel. Az újvidéki Egyetem Jogi Karán működött egy szakirány, amelyen ügyviteli jogászokat képeztek, oda jelentkeztem. Másodéves voltam, amikor a szüleim a Magyar Szót olvasva észrevettek egy felhívást, miszerint fiatal ösztöndíjasokat keresnek a szerkesztőségbe nyári munkára. Javasolták, hogy jelentkezzem, és ezt meg is tettem. Átadtam a papírjaimat és vártam, de nem reménykedtem semmiben. Egy bizonyos idő elteltével értesítést kaptam, hogy elfogadták a jelentkezésemet, és jöhetek aláírni a szerződést. Ez arra kötelezett, hogy a nyári hónapokban, amíg a tanulmányaim tartanak, be kell járnom a szerkesztőségbe. Tehát 1979-ben jelentem meg először a szerkesztőségben. Mivel nyár volt, sokan szabadságon voltak, így jól jött a segítség. 1982-ben megszereztem az oklevelemet. Hogy ezt megünnepeljem, lementünk a barátokkal nyaralni az Adriára, és a szüleim hívtak, hogy rögtön jöjjek vissza, mivel a Magyar Szóból üzentek, hogy be kell jönnöm dolgozni. Nyaralás után, július végén jelentkeztem.
A szerkesztőségben mindig jó hangulat uralkodott
Milyenek voltak a kezdetek?
– Siflis Lajos, az akkori főszerkesztő-helyettes mondta, hogy mivel közgazdasági végzettségem van, jó lenne, ha gazdasági témákkal foglalkoznék. Újságíróból nagy hiány volt, és kellettek a jogászok, a közgazdászok, akik értettek a szakmai dolgokhoz. Mint mindenki más, én is az újvidéki rovaton kezdtem, Bozsóki Ernő volt akkor a rovatvezető. Róla nagyon szép emlékeim maradtak, mivel az elméleti és a gyakorlati tudást is tőle kaptam, nagy nyugalommal és türelemmel foglalkozott a fiatalokkal. Szívesen emlékszem vissza azokra az időkre. Az újvidéki rovaton általában mindent kell csinálni, én főleg a gazdasági témákkal foglalkoztam, azonnal be is osztottak, hogy kísérjem a városi képviselő-testület munkáját. Összeismerkedtem a sajtószolgálat munkatársaival, akiktől megtudtam, hogy náluk is éppen fiatalokat keresnek, s mondták, hogy lenne lehetőségem ott is elhelyezkedni. Jelentkeztem a pályázatukra, és fel is vettek, viszont hosszas gondolkozás után végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy nem szívesen hagynám el a Magyar Szót. Tehát maradtam egy ideig az újvidéki rovaton, azután mivel látták, hogy komolyabb gazdasági témákkal is foglalkozom, áttettek a belpolitikai rovatra. Fehér István és Habram Károly voltak a szerkesztők, sok volt a munka, abban az időben nagyon sok társadalmi-politikai szervezet létezett. Mindenhol gazdasági témák kerültek napirendre, ezeket a feladatokat láttam el. Tudósításokat, elemző cikkeket készítettünk. Próbáltuk azokat a témákat feldolgozni, amelyekről azt feltételeztük, hogy a magyar olvasókat is érdekelhetik. Fehér Istvánt kedveltem, mint rovatvezetőt, mivel mindig tudta, hogy mit akar. Mindig megmondta, hogy mit hogyan kell csinálni, mi a téma, milyen terjedelmű legyen, ez egyfajta biztonságot, irányvonalat adott számomra. Később sokszor megtörtént az is, hogy azt mondták, írjak valamit, ezért az embernek mindig kellett, hogy legyen a tarsolyában valamilyen izgalmas téma.
Milyen témákkal foglalkozott leginkább?
– Főként gazdasági témákkal foglalkoztam, írtam jegyzeteket, készítettem riportokat, interjúkat. Újvidéken és Vajdaságban akkoriban számos jól működő vállalat üzemelt. Újvidéken szinte mindegyiket körüljártam, kezdve a kábelgyártól, amelyben akkoriban tízezer ember dolgozott, egészen a legkülönfélébb vállalatokig. Interjúkat készítettem vállaltvezetőkkel, tartományi politikusokkal bankigazgatókkal, sőt 1991-ben az utolsó jugoszláv bankkormányzóval is. Az egyetemi tanárok közül kiemelném a Szecsei Mihállyal készült interjúmat. Ezenkívül olyan tartományi politikusokkal is beszélgettem, akik elsősorban gazdasági témákkal foglalkoztak. Olyan cikkeket írtam, amelyek a lakosságot is érintették, például amikor készült az új adótörvény-csomag, akkor azt részletekbe menően elemeztem. Írtam továbbá a takarékossági feltételekről, a kamatokról és sok egyéb éppen aktuális kérdésről is, amelyek az olvasókat is érintették és érdekelték. Emlékszem, a Magyar Szónak 1985-ben nem volt tudósítója Belgrádban, és megkérdezték, hogy vállalnám-e ezt a munkát. Elfogadtam, mert már korábban is sokat utaztam Belgrádba. Ott élve azonban valamilyen oknál fogva nem szerettem meg a fővárost. Szerencsére azonban Újvidékről mindennap ment autó Belgrádba, vitte az újságírókat a különböző eseményekre, így nekem is lehetőségem nyílt arra, hogy naponta utazzak a fővárosba és vissza.
Mit szeretett legjobban a munkájában, milyen élményeket idéz fel a legszívesebben?
– A munkámban azt szerettem a leginkább, amikor terepre járhattam és egyszerű emberekkel beszélgethettem. Nagyobb falvakba is gyakran ellátogattunk, és ott is mindig voltak aktuális gazdasági témák, beleértve például az ott élő munkások, földművesek egyszerű gondjait, bajait is. Szerettem a terepi munkát, szerintem ez volt a legizgalmasabb. Azután sajnos a mi generációnk szemtanúja és egyben részese is volt azoknak a történelmi eseményeknek, amelyek az ország széthullásához vezettek. Akkoriban az írott sajtónak nagyobb volt a jelentősége. Nekem, mint belgrádi tudósítónak sajnos részem volt abban, hogy láthassam és hallhassam azt, hogy hogyan zajlott le az ország szétrombolása. Hogyan alakultak ki a viszályok, ez mondjuk, olyan dolog volt, amire az ember nem számított, de az élet velejárója volt. Belpolitikai újságíróként nem nagyon utaztam, abban az időben, amíg Jugoszlávia létezett, más köztársaságokba mentünk Szlovéniába, Horvátországba. Szép utazási élmény volt azonban az, amikor 1984-ben Lengyelországba mehettem. Az akkori lengyel Egyesült Munkáspártnak a vendégei voltunk, az egy szép kirándulás volt, ugyanakkor tanulságos is volt látni, hogy a keleti blokkban hogyan élnek az emberek. A lakosság nagyon szegényesen élt, össze sem lehetett hasonlítani az ottani viszonyokat a jugoszláviaiakkal.
A Magyar Szóban eltöltött évekre ma is szívesen emlékszik vissza
Hogyan emlékszik, milyen hangulat uralkodott a szerkesztőségben?
– A szerkesztőségben mindig jó volt hangulat, azért is maradtam a Magyar Szóban. Az igaz, hogy sokat úton voltam, kevés időt töltöttem bent. Azt a keveset viszont nagyon élveztem. Mindig tele volt a deszk, nyüzsgés volt, kiválóan együtt tudtunk működni a munkatársakkal. Fontos azonban elmondanom, hogy jómagam nem nagyon tudtam zajban dolgozni. Szerettem elvonulni a könyvtárba, és ott dolgozni, vagy otthon elkészíteni az anyagot. Mindenesetre úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy egy kellemes hangulat uralkodott. Ami különösen szép volt, az az első karácsony a szerkesztőségben, amit itt ünnepeltem, rengetegen voltunk, a vidéki tudósítók is eljöttek, írók, költők, művészek is. Az nagyon szép emlékként maradt meg bennem.
Pénzügyi főszerkesztő-helyettes is volt tíz éven át. Mesélne erről az időszakról?
– 1992-ig dolgoztam újságíróként, tehát körülbelül 10 éven át. Piszár József volt a pénzügyekkel megbízott főszerkesztő-helyettes, és amikor nyugdíjba vonult, megkértek, hogy vállaljam el ezt a pozíciót, hiszen mivel korábban is gazdasági meg pénzügyi témákkal foglalkoztam, nagyobb betekintésem volt az ilyen folyamatokba, mint másoknak, én pedig gyanútlanul elvállaltam. A kinevezésemre 1992 végén került sor, 1993-ban pedig elindult a lavina az országban. Jött a hiperinfláció, a gazdasági és politikai feltételek olyanok voltak, hogy a Magyar Szó megmaradása is kérdésessé vált. Nem igazán volt időm arra, hogy az újságba írjak, olyan problémákkal kellett foglalkozni, hogy van-e papír, van-e festék, stb. Folyamatosan tartani kellett a kapcsolatot a nyomdával, a terjesztőosztállyal, nagyon sok gond volt, nem volt üzemanyag, problémát okozott a lapnak a terjesztése, ezeregy olyan nehézség merült fel, amelyeknek a megoldása felemésztette az ember energiáját. A Magyar Szónak azonban szerencsére sikerült átvészelnie ezt a nehéz periódust, és később stabilizálódott a helyzete.
Tavaly ment nyugdíjba, ám továbbra is dolgozik…
– Két mandátumban voltam főszerkesztő-helyettes, egy rövid ideig dolgoztam a nyomdában, szintén pénzügyesként, majd érkezett egy felkérés a tartományból, ahol éppen át akarták szervezni a titkárságokat, és mivel az oktatási titkárság elég nagy hatásköröket kapott, hiszen akkor kezdték meg a vajdasági iskolák és a különböző oktatási programok finanszírozását, szükségük volt egy tapasztalt munkatársra. 2002-ben kerültem oda, és a mai napig a tartományban dolgozom. Tavaly valóban nyugdíjba mentem, ám még most is dolgozatok egy kicsit, igyekszem besegíteni a fiataloknak. 42 éve vagyok munkaviszonyban, gyorsan elrepült ez az idő, mivel rengeteg esemény, megannyi élmény töltötte ki. Még egy kicsit dolgozom, azután pedig az unokáimnak fogom szentelni az időmet. Gyakrabban járok falura, vissza Csókára, kicsit lezserebb tempót szeretnék felvenni, hogy kihasználjam a nyugdíjas éveket. Szeretnék időt szakítani mindazokra a dolgokra, amiket nem sikerült megcsinálnom. Mindig szerettem olvasni, az utóbbi időben azonban nem nagyon volt időm rá. A pihenést tulajdonképpen az olvasás jelenti számomra. Ezenkívül szívesen nézek régi magyar filmeket is, ugyanis azok is kikapcsolnak. Szeretem azt, ahogyan a magyar nyelvet használják, mivel azt veszem észre, hogy manapság a fiatalok az írásban nem egészen a magyar nyelv szellemében kommunikálnak. A fiataloknak azt tudnám üzenni, hogy azt a témát, amiről írnak, alaposan meg kell ismerniük, hogy véletlenül se legyen benne semmiféle tárgyi tévedés. Másrészt pedig azt, hogy fontos lenne, hogy a tudósítások, riportok a magyar nyelv szellemében íródjanak. Remélem, hogy valamiképpen a magyarság érdekében tevékenykedtem, és azt is, hogy hozzájárultam ahhoz, hogy előmozdítsam a magyarságot!
Nyitókép: Glišić Keszég Valéria (Ótos András felvétele)
