„Az otthon ott van, ahol a családdal együtt letesszük a bőröndöt”

Dr. Bimbó Mihály számos rangos elismerésben részesült a közelmúltban, 2021-ben vehette át a Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetést, 2023-ban Magyarkanizsa helyi közössége ismerte el több évtizedes tevékenységét, idén pedig október huszadikán, Magyarkanizsa község napján a város legrangosabb kitüntetését, a Pro Urbe Érdemérmet vehette át Fejsztámer Róberttől, Magyarkanizsa község jelenlegi polgármesterétől. Azért hangsúlyozandó, hogy jelenlegi, mert dr. Bimbó Mihály maga is Magyarkanizsa polgármestere volt egykor, 2014-től kezdve két éven át, azt megelőzően pedig alpolgármester. A vészterhes időkben ült a polgármesteri székbe, ami azonban csak egy volt a sok tevékenysége közül, amelyet az eddig megélt 79 éve alatt megvalósított.

Közvetlensége és udvariassága minden alkalommal megmutatkozott, amikor nyilatkozatot kértünk tőle, most pedig az otthonában fogadott, ahol a hosszúra nyúlt beszélgetésünk alkalmával szót ejtettünk a gyermekkorától napjainkig minden fontos állomásról, miközben életfelfogása is szépen kirajzolódott.

– Keresztény, jobboldali konzervatív embernek tartom magamat. Azt a nézetet vallom, hogy az embernek kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Aki ez alól kihúzza magát, elárulja a népét. Én ehhez tartottam magam mindig, egész pályafutásom alatt, és igyekeztem eszerint végezni a tevékenységemet. Napjainkban is ezt az elvet vallom. Ha valakinek nem tudtam segíteni, ártani nem ártottam.

Hogyan értesült róla, hogy megkapja a Pro Urbe Érdemérmet? Ki jelölte és hogyan fogadta az elismerést?

– A Pro Urbe díjra a Magyarkanizsai Nyugdíjasok Egyesülete és a Magyarkanizsai Asztaliteniszklub jelölt, amelynek gyerekkorom óta tagja vagyok. Elég tűrhetően asztaliteniszeztem, és a mai napig is bejárok a klubba, figyelemmel kísérem a tevékenységüket. Az unokáim is nagyon jól sportoltak, a második ligában játszottak a kanizsai női csapatban, csak már tanulmányaik elszólították őket innen, és aki nem a sportnak szenteli az életpályáját, annak emiatt megszakad az ebbéli karriere. A Pro Urbe Érdemérem elnyerése nagy megtiszteltetés számomra, őszintén szólva, vártam, hogy egyszer majd rám kerül a sor, mert ez volt az az elismerés, amire a legjobban vágytam. Ez az, ami egy ember életpályájának az elismerése, amit a saját közösségében folytat. Én 1956-tól itt nőttem fel, bár egyetemi tanulmányaim elszólítottak Szarajevóba, majd Zágrábba, de aztán hazajöttem, akármennyire is marasztaltak ott. Hazaszólított minden, ami Kanizsa: a család, az édesanyám, az akkor jövendőbelim, a barátok és a Tisza. A honvágy és a lokálpatriotizmus mindig is ott élt bennem Magyarkanizsával kapcsolatban. Ha összehasonlítottam a fizetéseket, akkor az alapján Szarajevó mellett kellett volna letennem a voksomat, én azonban sosem voltam anyagias. A mai napig nem tudnám megmondani, hogy mennyi a nyugdíjam.

Úgy fogalmazott, hogy ide került és itt maradt a szíve. Honnan került ide, és mennyire meghatározó az ön számára az, hogy hol született és aztán hol élt?

– Ötvenhat szeptemberében kerültem ide. Pest megyei születésű vagyok, üllői. Ott voltam tizenegy éves koromig. Az, hogy átkerültünk ide és nem mentünk vissza, az édesanyám és a nagyszüleim döntése volt. Édesapám megpróbált átjönni, ám ő valamikor katonatiszt volt, és a határon való átkeléskor Recskre vitték. Onnan kikerülve még útlevelet sem kaphatott, úgyhogy édesanyámat hívta vissza, aki viszont itt maradt, így elváltak, de sosem szakadt meg a kapcsolat a szüleim között. A nagyapánk taníttatott ki. Emlékszem azonban az ottani életre is, amit ide jőve tudtam csak összehasonlítani. Csokoládét, déli gyümölcsöt nem láttunk, húst is csak hébe-hóba, egy könyöradományban laktunk, édesapám egyik barátjának a házában éltünk, mert minket abban az időben a rendszer ellenségnek tekintett. Nagyapám főispán volt egy papi birtokon, édesapám pedig horthysta katonatiszt, ezért államellenségnek számítottunk, és ki is lakoltattak bennünket, semmik nem volt, sőt munkát se kaphattak.

Magyarkanizsát tekinti az otthonának? 

– A nagyszüleim mindig azt mondták, hogy az otthon ott van, ahol a családdal együtt letesszük a bőröndöt, kipakolunk és együtt vagyunk. Kezdetben nehezen viseltem a környezetváltozást, aztán megszoktam és megszerettem. A November 29-től kaptunk ösztöndíjat, majd engem az oromhegyesi, akkor Ekonomiának hívott birtok kivásárolt és oda kerültem dolgozni. Ez volt az első munkahelyem állatorvosként.

Rögtön munkába állt, milyen évek voltak azok állatorvosként?

– Az állami birtok állatorvosa voltam Boros Imrével együtt, ahol kétszáz fejőstehén és háromezer birka volt. Ott kezdtem el dolgozni, majd amikor itt megüresedett egy hely, engem áthelyeztek ide, az állami birtokról a terepre kerültem. A terepi állatorvosi szolgálatot nagyon szerettem, mert barátkozó természetű ember vagyok, és mindenkivel szóba tudok elegyedni. Házról házra jártam, kevés olyan ház volt Magyarkanizsán, ahol ne jártam volna. Adorjánon nincs egy sem, de Tóthfaluban és Oromhegyesen sem. A község déli részén dolgoztam végig.

Biztos rengeteg érdekes történetet is tudna mesélni! A falusi emberek életében az állatorvos nagyon fontos ember.

– Sokat. Abban az időben a jobb tejhozam és jobb borjak érdekében majdnem kötelezővé tették a mesterséges megtermékenyítést. Akkor már a politikai pályán működtem és sokat átjártam Adorjánra, ahol doktor úrként messziről üdvözöltek, bár ezt a megszólítást sose vártam el. Behívtak, hogy nézzem meg a teheneket, amik valóban nagyon szépek voltak. Dicsértem is, mire a Kávai bácsi válasza az volt, hogy: Maga csinálta, hát nem emlékszik rá? Ezen a mai napig nagyon mosolygok. A faluban kihez járnak tanácsért? A plébánoshoz, az orvoshoz, ha van, és az állatorvoshoz. Hozzám is jöttek, akár családi problémákkal is. Amikor tudtam, adtam tanácsot, de olyat nem lehet adni, amiben az ember tévedhet. Tari plébános is egy nagyon közvetlen, rendes, becsületes ember volt. Ő a Fradinak szurkolt, én a Vasasnak, ezen jókat tudtunk diskurálni. Ő mesélte nekem, hogy elment hozzá egy fiatalember kölcsönkérni, akitől megkérdezte, hogy mire költené el a pénzt. A fiatalember elmesélte, hogy disznót hizlalt, de vesztesége lett, és újra kellene malacokat vennie, mire a plébános feltette neki a kérdést, hogy ha már veszteséges volt, miért csinálná továbbra is ezt? A válasz pedig a következő volt: Ha én a pénzem elvesztem Adorján és Zenta között, akkor nem Adorján és Kanizsa között keresem!

Fontos és érdekes állomás ez, ugyanakkor nem hagyhatjuk ki azt sem, hogy bekerült a politikai életbe is. Hogyan történt mindez?

– 1996-ban kerültem be a helyi közösség tanácsába, mint tag. Megkértek rá, igaz, akkor nem nagyon akartam ebbe belebonyolódni, mert tudtam, ha valamibe belevágok, azt rendesen akarom csinálni, és ez időigényes. Elvállaltam, és a mai napig ott vagyok. 2000-ben jöttek a választások, és a harmadik kerületben szintén rábeszéltek, hogy jelentkezzem. Elvállaltam és megnyertem, úgy kerültem be a képviselő-testületbe. Akkor még végrehajtó bizottság volt, nem olyan formában volt megszervezve, mint napjainkban. 2002-ben pedig beléptem a VMSZ-be, ahol a helyi, majd a községi szervezet elnöke lettem, később bekerültem a párt tanácsába, a központi bizottságába, és – Pásztor elnök úr, Isten nyugtassa, ő jelölt engem – a VMSZ alelnöke is voltam egy mandátumon át. Az önkormányzatban pedig tanácstagként kezdtem a pályafutásom, utána voltam képviselő-testületi elnökhelyettes, képviselő-testületi elnök, alpolgármester és 2016-ban polgármesterként mentem el nyugdíjba.

Mik azok a dolgok, amikre a legbüszkébb azok közül, amiket a városért, illetve a községért tudott tenni?

– Sok mindent megcsináltunk, csak azokat említem, amiket személyes sikerként éltem meg. Az egyik ilyen a Tóparti közök kibetonozása, amit Kanyó Zolival együtt vittünk végbe, a másik pedig a játszótér, ami kizárólag az én nevemhez fűződik, polgári kezdeményezésre indítottuk el. Fel lehetne sorolni a sokéves tevékenységek közül sok minden mást is, de ezekre vagyok a legbüszkébb. Örülök annak, hogy a jelenlegi önkormányzati vezetés nagyon szépen karbantartja és fejleszti ezeket. Mindig jóleső érzéssel tölt el, amikor elautózok itt, és látom, hogy sokan vannak, a gyerekek pedig önfeledten játszanak.

A migránshelyzet is a polgármesteri mandátuma kellős közepén érte.

– Az igen nehéz helyzet volt. 2014-ben Nyilas Mihály a tartományban kapott pozíciót, helyére pedig engem jelölt a VMSZ, és én vettem át a polgármesteri tisztséget. Nagy megtiszteltetés volt, ám annyira váratlanul ért, hogy szinte szóhoz sem jutottam. Két órám volt, hogy gondolkodjak. 2008-ban, amikor megnyertük a választásokat, 19 mandátumot szereztünk, akkor alpolgármester lettem. Kezdetben nehezebb volt, mert én nem szoktam konfrontálódni. Mindenkitől megkérdeztem, hogy tudnak-e lojálisak lenni. Én sosem parancsolgattam, hanem a megbeszélés híve voltam. Az embernek közös nevezőre kell jutnia, és aztán minden rendjén megy, ha mindenki tartja magát a megbeszéltekhez. Ha valakinek parancsba adnak valamit, amihez nincs kedve, az olyan munkát is végez… Ha odafigyelünk és alkotni akarunk, akkor annak muszáj sikerülnie.

Jelenleg hogyan telnek a napjai, mennyire érdekli a napi politika? Egyáltalán mi az, amit még eddig nem sikerült megvalósítania?

– A gerincsérülésem miatt megoperáltak, ami sajnos ellehetetleníti számomra a gyaloglást. A politika még mindig érdekel, persze. Az amerikai választások például nagyon idegessé tettek, de most már le vagyok nyugodva. A helyi szervezet üléseire eljárok, aktívan azonban most már nem politizálok. Hogy mit szeretnék még elérni? Ezen még nem gondolkodtam. Eszembe sem jutott. Ha az ember komolyabban elgondolkodna, biztosan sok mindent szeretett volna elérni, amit nem tudott. Úgy érzem, amit eltökéltem, azért mindaddig dolgoztam, amíg nem sikerült megvalósítanom.