Korán jött életek

Minden évben november 17-én tartják meg a koraszülöttek világnapját. A világnapot először 2008-ban ünnepelték az Európai Alapítvány az Újszülöttek Gondozásáért (EFCNI) kezdeményezésére abból a célból, hogy felhívják a figyelmet a koraszüléssel járó kihívásokra, valamint a koraszülötteket és családjaikat érintő egészségügyi, társadalmi és érzelmi kérdésekre. Bár a koraszülöttek utógondozása sok szempontból még gyerekcipőben jár, mindenképpen bizakodásra ad okot, hogy a szegedi Koramentorháznak köszönhetően több vajdasági édesanya is elvégezte a koramentorképzést, hogy sorstársaik segítőivé váljanak.

Az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint azok a kisbabák számítanak koraszülöttnek, akik a terhesség betöltött 37. hete előtt jönnek a világra. Világszerte minden tizedik kisbaba számít bizonyos mértékben koraszülöttnek. A világ országai között természetesen nagy a különbség a koraszülött-ellátás tekintetében is. Szerbiában évente mintegy négyezer koraszülött kisbaba jön a világra.

Az is fontos, hogy hányadik hétre született a kisbaba: a 28. hét előtt extrém koraszülöttekről beszélünk, ők igénylik a legkörültekintőbb gondoskodást, míg a betöltött 32. hét után születetteknek van a legtöbb esélyük a teljes életre. Ma azonban már az orvostudomány fejlődésének köszönhetően a 28. terhességi hét körül született kisbabáknak is jók a túlélési esélyei, különösen akkor, ha a születési súlyuk eléri az egy kilót.

Megdöbbentő első alkalommal szembesülni ezzel a súlyhatárral: egy kiló nagyjából egy csomag liszt, egy liter tej vagy 2-3 regény súlyával egyenlő. A kézitáskánk, a ruházatunk nehezebb azoknál a kisbabáknál, akik valami oknál fogva túl kevés időt töltöttek az anyaméh melegében. Érintettként még szívbemarkolóbb szembesülni a koraszülöttek törékenységével.

– Hirtelen fellépő terhességi toxémia miatt kellett megszületnie a 29. héten. Nehéz volt, hogy először is nem is tudtam, mi történik körülöttem, miért rohannak velem Újvidékre, nem mondtak semmit. Újvidéken annyit mondtak, hogy ki kell venni a babát, mert az életünk forog kockán, a toxémáról szó sem esett. Amikor a műtét után felébredtem, kaotikus volt minden. Akkor tudatosult bennem, hogy a baba az inkubátorban van, nagyon kicsi, mindössze 770 gramm. Ekkor mondták, hogy terhességi toxémiám volt. Nagyon féltünk, minden percben és minden órában a Jóistenhez imádkoztunk. Azt mondták, hogy az első 24–48 óra a legkritikusabb, amikor bármi megtörténhet, utána pedig bízzunk minden egyes napban, hogy ne történjen semmi a babával: ne kapjon mérgezést, agyvérzést, ne lépjen fel semmi probléma – meséli Hajdú Edina, akinek kisfia jövőre már az első osztályt kezdi meg.

Czegle Tekla viselkedéselemző, coach, a szegedi Koramentorház munkatársaként koraszülő édesanyákkal dolgozik. Saját tapasztalata is van, hiszen nemcsak koraszülő édesanya, hanem ő maga is koraszülöttként jött a világra. Mint mondja, a koraszülött kisbaba születése mindenképpen egy nem várt élethelyzet a szülők számára.

– Kismamaként olvashatunk, hallhatunk a koraszülésről, akár az orvosaink is adhatnak róla információt, de az érzelmi megpróbáltatásokra nem lehet felkészülni. A koraszülés szinte kivétel nélkül traumatikus élmény, ami rendkívül sok aggodalommal, feszültséggel és érzelmi megterheléssel jár. Először is megjelenik az édesanyákban egyfajta gyászfolyamat, hiszen a várandósságuk hirtelen véget ért, nem valósult meg sem az elképzelt várandósság, sem az elképzelt szülés. Ráadásul azonnal megjelenik a folyamatos aggódás is a kisbabáért. Tovább nehezíti a helyzetet a szeparáció, hiszen az édesanyát és a kisbabát gyakran elszakítják egymástól, aminek következtében az anya sokszor bűntudatot érez, lelkiismeret-furdalása van. Mindez az anya-gyerek kapcsolat indulását is megpecsételi – magyarázza, hozzátéve, az anyák helyzetét tovább nehezíti az is, hogy ebben a krízishelyzetben nagyon sok figyelem irányul a babára, az édesanyákra azonban kevesebb, holott nekik is szükségük lenne arra, hogy meghallgassák őket, figyeljenek rájuk. De még ők maguk is a kisbabával foglalkoznak, nem szánnak elegendő figyelmet és időt önmagukra.

– A család is leginkább a kisbabára fókuszál, hiszen érte aggódnak, az ő életben maradásáért, fejlődéséért, egészségéért. Ezért is érezheti úgy az édesanya, hogy egyedül van, és éppen emiatt nagyon fontos a társas támogatás. Szerencsés helyzet, ha ezt a párjától, családjától megkapja az édesanya, de van, akinek szüksége lehet arra, hogy egy sorstárssal, szakemberrel megoszthassa az érzéseit – fejti ki a viselkedéselemző.

Szarka Mándity Krisztina kislánya nagyon hirtelen, a 29. hétre született meg, ami teljesen váratlanul érte az egész családot. Akkoriban éppen a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés segítő szakirányú továbbképzésén tanult Szabadkán.

– Már a képzés vége felé jártam, és mindez a Covid-időszak alatt történt. Az újvidéki kórházban voltunk a lányommal, onnan online kapcsolódtam be az oktatásba. Nyolcvan napot töltöttünk a kórházban, és ez a képzés volt a legerősebb külső mankó ebben az időszakban. Időközben sikerült elsajátítanom azt is, hogy belső kapaszkodókat biztosítsak a magunk számára. Nekem tulajdonképpen egyszerre formálódott a koraszülő identitásom és a segítő identitásom – emlékszik vissza Krisztina, aki akkoriban, saját érintettségéből kifolyólag ismerkedett meg a szegedi Koramentorházzal és annak egyik munkatársával, Rudics Judittal.

– Vele már a kórházból felvettem a kapcsolatot, mert nagyon erősen éreztem, hogy nem jó helyen vagyunk. A perinatális intenzív centrumokról olvasva ugyanis az a kép formálódott bennem, hogy ez egy családbarát ellátás, ahol például a kenguruzás (amikor az anya a mellkasára veszi a koraszülött babáját) egy magától értetődő dolog. Az volt az elképzelésem, hogy a koramentorházban koraszülött babákat látnak el életük első napjaitól, és feltételeztem, hogy ott jobb körülmények között lehetne a kislányom. Hamar kiderült, hogy egyrészt egy koraszülött baba nem is nagyon szállítható, másrészt ők a koraszülöttek utógondozását végzik – hangsúlyozza Krisztina.

ZENTÁN ÉS HAJDÚJÁRÁSON IS SZERVEZTEK KORAMENTORKÉPZÉST

Az egészségügyi gondoskodás mellett másféle segítség is elkél a koraszülött gyerekek mellett. A Magyarországon bejegyzett Korábban Érkeztem Alapítvány szegedi, kecskeméti és gyulai mentorházaiban például komplex munka, a koraszülött gyerekek utógondozása zajlik különféle szakemberek bevonásával, a mentorképzésükön pedig érintett szülők vehetnek részt, hogy maguk is hatékony segítőikké válhassanak sorstársaiknak. A 2017 óta létező mentorképzést idén Vajdaságba is elhozták, ahol két helyszínen összesen öt édesanya végezte el a 30 órás tanfolyamot. A Czegle Tekla vezetésével megvalósult képzéseken az édesanyák feldolgozhatták a saját koraszülésükkel kapcsolatos traumájukat, valamint elméleti és gyakorlati képzést kaptak a sorstárssegítésről.

– A sorstársi segítségnyújtás abban különbözik a szaksegítségtől, hogy a sorstárs édesanya a saját tapasztalatát adja át. Nem kapott szakmai felkészítést, de saját tapasztalata van. Az édesanyákban ösztönös empátia van a sorstársaik iránt. Ők egy cipőben járnak, egy csónakban eveznek, tehát megértik egymást – emeli ki a szakértő, aki rendkívüli szeretetet és nyitottságot tapasztalt a vajdasági édesanyák részéről.

– Úgy látom, hogy mivel a koraszülött kisbabákat sokszor Újvidéken ápolják, a szülők pedig nem feltétlenül ott élnek, a távolság miatt még kevesebbet tudnak együtt lenni, ezért még nagyobb az anyák érzelmi megterhelése. Emellett a betegutak sincsenek még teljesen kijárva, vagyis nincs meg az a háttér, az a hálózat, ami abban segítené a családokat, hogy mikor, hova, melyik szakemberhez forduljanak. A sorstárs édesanyák a koraszülő édesanya mellett állhatnak, és egyfajta betegutat mutathatnak neki, emellett példával szolgálhatnak a nehézségekkel való megküzdésben, és érzelmi támogatást nyújthatnak – hívja fel a figyelmet Czegle Tekla.

Ha van kihez fordulni, az megkönnyíti a nehéz helyzeteket. Edina korábban nem ismert koraszülő anyát, ezért nem volt kitől tanácsot kérnie. Éppen ez motiválta őt arra, hogy harmadmagával elvégezze a Zentán megszervezett mentorképzést.

– Szívügyemnek tartom, hogy mindazok, akiknek korábban születik a babája, legalább néhány segítő szót kapjanak. Lehet, hogy neki ez az egyetlen kapaszkodója ebben az ijesztő helyzetben, hogy van kit megkérdeznie a tapasztalatairól. Szerencsére a szegedi Koramentorház egyre ismertebb Vajdaságban is, és koramentorként ezt szeretnénk tovább erősíteni. Fontos, hogy beszéljünk a koraszülő anyák és családok problémáiról – szögezi le, hozzáfűzve, koramentorként a feldolgozásban, az elfogadásban is tudnak segíteni.

– Minden apró kérdésre válaszolunk, és nemcsak akkor, amikor megszületik a baba, hanem később is. A korababákat fejleszteni kell legalább két-hároméves korukig, ilyenkor a szülők folyamatosan a kórházat, a gyógytornászt, a pszichológust látogatják. Mi ekkor is állunk az anyák rendelkezésére, akár információval, hogy mi hova mentünk, melyik orvost ajánljuk, nekünk mi segített. És persze az embernek az is sokat számít, ha olyasvalakivel beszélheti meg az élményeit, aki maga is érintett a koraszülésben – részletezi Edina.

Horváth Mária zentai édesanya a 33. hétre szülte meg a hármasikreit Újvidéken. Az ő számára is sokat jelentett a koramentorképzés.

– Általa úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Mikor hazamentünk a három gyerekkel, be voltam zárva a négy fal közé, az etetés, a pelenkázás és a gyerekek körüli dolgok töltötték ki a napjaimat. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, és hogy kicsit ki tudtam szabadulni otthonról. Rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, sőt arra is, hogy tudok másoknak segíteni, akik ugyanebben a cipőben járnak. Ők sincsenek egyedül, senki nincs ezzel egyedül. Sajnos itt Vajdaságban kevesen beszélnek a koraszülöttségről, pedig fontos lenne, hogy minden érintett szülőhöz eljussanak az információk – nyomatékosítja, hozzáfűzve, előfordul, hogy az érintett anyák önmagukba fordulnak, és számukra valódi segítséget jelenthet akár egy beszélgetés, vagy hogy valaki játszik a gyerekekkel, amíg ők valami mással foglalkozhatnak.

– Pedig a koraszülöttség nem olyasmi, amit szégyellni kellene. Érdemes segítséget kérni, mert úgy könnyebben feldolgozhatók az érzelmek. A koraszülöttséggel veszélyeztetett várandós nőket is nagyon szívesen meghallgatom. Nekem is van ebben tapasztalatom, a hármasiker-terhesség miatt én is veszélyeztetett terhes voltam. Próbáltam pozitívan hozzáállni a mindennapokhoz, és bíztam a legjobbakban. Persze előjönnek a kételyek is, de ha ezek túl hangsúlyossá válnak, akkor érdemes szakemberhez fordulni. Akár mi is szívesen segítünk, de a koramentorházat is bátran felkereshetik az érintett anyukák – magyarázza, nem tagadva, hogy szerinte azok, akik maguk is érintettek a koraszülésben, jobban átérzik a segítséget kérők helyzetét, hiszen ugyanazokat a tapasztalatokat élték át, ugyanazon mentek keresztül, mint most valaki más.

Az, hogy a vajdasági érintett édesanyáknak helyben is lehetőségük volt elvégezni a mentorképzést, az alapítvány mellett leginkább Szarka Mándity Krisztinának köszönhető, aki szívügyének tekinti a sorstársai segítését.

– Kétéves volt a kislányom, amikor Farkas Attila pszichológus vezetésével és Rudics Judit mentorálásával elvégeztem a koramentorképzést, akkor még Szegedre kellett járnom miatta. Szerettem volna még jobban elmélyíteni a ráhangolódást, a sorstársi közösség érzését, illetve azt, hogy a meghatottságon túl is képes legyek együttérzést tanúsítani a sorstársaim felé, valódi támaszt nyújtani számukra. Van az anyákban egyfajta ösztönös segíteni akarás is, amit az újvidéki kórházban is megtapasztaltam, de a kérés nélküli segíteni akarással nagyon óvatosnak kell lenni. Egyrészt ebben segített nekem a mentorképzés, másrészt abban is, hogy jobban megértsem, hogy az anya másfajta nehézségeken megy át, mint az édesapa és a többiek. Amikor a képzésen megosztottam, hogy milyen nehéz volt nekem ennyire sebezhetőnek és törékenynek látni a kislányomat, miközben az édesapja később egy egészséges gyermeket kapott haza, akkor a pszichológus megkérdezte, hogy milyen feleséget kapott haza a férjem. Nagyon fájt szembesülni ezzel a kérdéssel, mégis hálás vagyok érte, mert ráirányította a figyelmem arra, hogy a koraszülött baba érkezése egy merőben új élethelyzetet teremt, amiben a család minden egyes tagjának meg kell találnia a helyét – fejti ki Krisztina, hozzátéve, hogy Vajdaságban a koraszülöttek utógondozása még gyerekcipőben jár, ezért szerette volna, hogy a koramentorház szolgáltatásai itt is elérhetőek legyenek. A mentorképzés megszervezése mellett az alapítvány különböző munkatársai is elhozták Zentára a szolgáltatásaikat, így az elmúlt bő egy évben járt nálunk többek között gyógytornász és fejlesztőpedagógus is.

– Sajnos jelenleg nincs konkrét helyszínünk. Mostanában az Alkotóházban találkozunk, de eleinte a Zentai Baba-mama Klub adott nekünk otthont. Nagy álmunk, hogy legyen egy állandó helyszínünk – fogalmaz Krisztina, akinek kezdeményezésére és vezetésével a koraszülöttek világnapja alkalmából idén már negyedik éve szerveznek fa-, illetve virágültetést a zentai népkertben. Most vasárnap 10 órakor kavicsfestéssel kezdenek az Alkotóházban, amit zenés foglalkozás követ, délben pedig együtt lesétálnak a Népkertbe, a koraszülöttek fájához, ahol elültetik a lila virágokat és elhelyezik a lilára festett, pozitív üzenetekkel feliratozott kavicsokat. A koraszülöttek világnapjának jellemző szimbóluma ugyanis a lila szín, ami a koraszülött kisbabák törékenységét és különlegességét érzékelteti, illetve azt a reményt és érzékeny törődést jeleníti meg szemmel látható formában, amelyre ezeknek a gyerekeknek, édesanyáknak és családoknak szükségük van.