Az újságíró-gyakornoktól a vezérigazgatóig

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

A Magyar Szó történetében Bordás Győző az egyetlen személy, aki végigjárta a szamárlétra minden fokát. Újságíróként kezdte a művelődési rovaton, ahol neves személyekkel dolgozott együtt, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgató-főszerkesztőjeként rengeteg könyvet szerkesztett, számtalan kötetet jelentetett meg, majd a Forum Ház vezérigazgatójának is kinevezték, méghozzá a legválságosabb időszakban.

Irodalmi tevékenysége külön figyelmet érdemel. Számos regény, novelláskötet, esszé fűződik a nevéhez, valamint hosszú éveken át szerkesztette a Híd folyóiratot is. Írói pályafutása alatt számtalan elismerésben részesült, ezek közül talán legjelentősebb a Márai Sándor-díj, a Pro Cultura Hungarica díj, ugyanakkor 2021-ben Magyar Arany Érdemkereszttel is kitüntették. Bennünket most elsősorban a Magyar Szóhoz köthető tevékenységei érdekeltek.

 Hogyan került a Magyar Szóba?

– 1971. június elsején megjelent egy pályázat, több fiatal újságírót vettek fel. Gimnazista koromban verbászi tudósítóként már bedolgoztam a Magyar Szónak, írtam a Képes Ifjúságba, az Ifjú Műhely rovatba írtam, amelyet akkoriban Gobby Fehér Gyula szerkesztett. Tehát nem volt kérdéses, hogy felvesznek-e. A művelődési rovatra kerültem, emlékszem nyár lévén sokan szabadságra mentek, ezért szükség volt az utánpótlásra. Öt évig voltam a művelődési rovat újságírója, ezután a sors úgy hozta, hogy átkerültem a kiadóba, ahol a Híd folyóiratot szerkesztettem, majd harminc éven át a Fórum Könyvkiadó Intézet igazgató-főszerkesztője voltam, és végül negyvenegy év után a Magyar Szó Kft. igazgatójaként vonultam nyugdíjba. A Forum Házban tehát az újságíró-gyakornoktól a vezérigazgatóig a szamárlétra minden fokát végigjártam. Azért van hat pecsét, bélyegző a munkakönyvemben, mert annyiszor változott a vállalatnak a neve. Ha figyelembe vesszük, hogy már gimnazista koromban tudósítója voltam a lapnak, és a mai napig is írok a Kilátóba, akkor az azt jelenti, hogy hatvan éve kapcsolatban állok a Magyar Szóval.

 Öt éven át volt a művelődési rovat újságírója, milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

– Szép emlékeim vannak erről az időszakról, akkoriban erős volt a művelődési rovat, amelyet Burány Nándor, majd Vukovics Géza szerkesztett. A rovaton dolgozott többek között Fehér Ferenc költő, Gerold László színkritikus, Ládi István filmkritikus, Szűcs Imre költő, Ács József képzőművészeti kritikus. Jómagam TV-kritikákkal kezdtem, ezek később kötetben is megjelentek. Annak idején minden hétfőn 8 órakor értekezletet tartottak a rovatvezetők, ahol megbeszéltük a heti teendőket. Természetesen ügyeletesek is voltunk, mindennap egész délután 5 óráig vártuk a telexen beérkező híreket, amelyeket már a másnapi lapban közöltünk, vagy ha valami nem fért be, akkor tartalékoltuk az anyagot. Fontos megemlítenem, hogy abban az időben Végel László szerkesztette a Kilátót, akkor élte szerintem a legjobb időszakát. Eseményekre is rendszeresen jártam, például a Téli Játékokon itt voltak az ország legjobb előadásai. Eljártam Szlovéniába, Portorožba a TV-fesztiválra, ahonnan többször is tudósítottam. Akkor indultak be a Szenteleky- és a Szirmai Károly-napok is, természetesen ezekre az eseményekre eljártunk, megemlékeztünk a különféle évfordulókról is. Ez kellő izgalmat jelentett annak idején, és szívesen is csináltuk.

 Hogyan lett a Forum Ház vezérigazgatója?

– A kiadó korábbi igazgatói, Fehér Kálmán, Bányai János mind vezérigazgatók lettek. Bányai Jánost követően ugyan volt egy-két igazgató, de rövid ideig, mindössze egy-két évig töltötték be a posztot. Engem is felkértek, hogy vállaljam el a feladatot, mivel ismertem a vállalatot, több mint húsz éve dolgoztam már itt. Becsületbeli kérdésnek is tartottam, mivel az első emelettől kezdve a negyedikig mindenkivel kapcsolatban voltam, beleértve a nyomdászokat is. Úgy éreztem, hogy el kell vállalnom ezt a feladatot, és öt éven át végeztem is. 2010-ben viszont ismét volt egy válságos időszak, akkor megkértek, hogy nyugdíjaztatásomig ügyvezetőként vezessem a Magyar Szót. Az egy évből viszont kettő lett, mert nem sikerült mindjárt utódot találni, így történt, hogy negyvenegy munkaévvel vonultam nyugállományba. Fontos azonban elmondani, hogy mindehhez kellett a munkatársak támogatása és az otthoni megértő háttér is, olyan feleséggel és gyerekekkel, akik mindenben támogattak, akik mindenben tudtak segíteni. Nem csináltak problémát abból, ha mondjuk, fél éjszakát a Forum Házban töltöttem. Közben persze az irodalmat sem hanyagoltam el, volt, amikor az igazgatói irodában írtam a regényeimet, esszéimet.

 Rendkívül nehéz időszakban volt a Forum Ház vezérigazgatója, milyen kihívásokkal kellett szembesülnie?

– 1995 és 2000 között voltam a Forum Ház vezérigazgatója, természetesen a Magyar Szó is hozzám tartozott. Ez egy nagyon zűrzavaros időszak volt, borzalmas éveket éltünk meg, mivel többnyire ellenzéki lapokat nyomtattunk. Azután jöttek a bombázások, és minden nap azzal keltem, hogy történt-e valakivel valami baj. Vezérigazgatóként erkölcsi felelősséget éreztem, nem tudtam volna elviselni, ha bárkivel is történt volna valami. Szerencsére megúsztuk. Az ország szétesőben volt, beindultak a privatizálások, szétesett az egykori nagy Forum Ház, amelynek a legjobb időkben ezerkétszáz munkása is volt. Én már „csakˮ ötszáz embert felügyeltem. Nem hagytam privatizálni a nyomdát, annak ellenére sem, hogy nagyon erős volt a nyomás. Ezt jól tettem, mivel a nyomda a mai napig is működik, nem ment tönkre, mint ahogyan több testvérlapunknak a nyomdája. A Magyar Szóra nyomást gyakoroltak, mivel ellenzéki lapnak számított. Egyebek között mi nyomtattuk a Kikindske novinet, a Kragujevačke novinet, sőt egy ideig a Blicet is, amiért nagyon haragudtak ránk. Annak idején Fehér Kálmán volt a nyomda igazgatója, és vele kidolgoztuk azt a taktikát, hogy ha hívnak bennünket, hogy miért nyomtatjuk, akkor kérjük tőlük, hogy írásban kapjuk meg az ügyészségtől, hogy betiltják a nyomtatást, és akkor leállítjuk, ha ez nem történik meg, akkor nem. Mi ugyanis közvállalatként szerződést kötöttünk velünk. Sikerült ugyan megúsznunk, ám végül az egészségünkbe került.

 Pályafutása alatt rengeteg könyvet szerkesztett, a kiadóház számtalan rendkívül fontos művet jelentetetett meg…

– 1979-ben megbíztak, hogy szerkesszem a Magyar Szó-riport 1944–79 című könyvet, amelyet Végel Lászlóval és Németh Istvánnal válogattunk és Szeli István akadémikus (ő is 1945-ben a Magyar Szóban kezdte pályafutását) írt hozzá utószót. 1980-ban Gál László utolsó verses füzetéről írtam dolgozatot és közöltem is posztgraduális képzésem alkalmával. 1989-ben szerkesztettem Vukovics Géza és Kalapis Zoltán egykoron a Magyar Szó-főszerkesztők Újságírók kézikönyve című, felénk máig egyetlen ilyen jellegű újságíró „tankönyvét”. 1990-ben Kubát János főszerkesztősége idejében a Magyar Szó folytatásokban közölte Matuska Mártonnak az akkor úttörő és tényfeltáró munkának számító, a 44-es eseményeket nyilvánosan először emlegető riportjait, amelyet mi a kiadóban A megtorlás napjai címmel közöltünk, és mondhatom, hatalmas könyvsiker lett. Ugyancsak szerkesztője voltam Fehér Ferenc, Ács Károly, Szűcs Imre és Brasnyó István versesköteteinek, valamint Lévay Endre, Németh István, Vukovics Géza, Csorba István, Farkas Zsuzsa és Kalapis Zoltán riport-és művelődéstörténeti könyveinek. Ez utóbbi szerzőnek megszerkesztettem a több mint ezer, vidékünkhöz kötődő személy életrajzát tartalmazó háromkötetes Életrajzi kalauz című hatalmas munkáját. Majtényi Mihály, Németh István, Major Nándor, Burány Nándor, Hornyik György, Apró István, Kontra Ferenc és Sándor Zoltán novellái is jöttek kötetben is, ahogyan Kossa János nyelvművelő írásai, Gerold Lászlónak a Magyar Szóban közölt színházi kritikái, Ládi István filmkritikái, de közöltük Hangya András, Sáfrány Imre és Ács József festők monográfiáját, Végel László esszéit, Bogdáni Sándor és Kopeczky László szatíráit, Takács Ilona és Csík Mónika gyermekverseit, Kaupert Pál, Szeles Károly és Léphaft Pál karikatúraköteteit, Boro Vojnović, Németh Mátyás, Lazukics Anna és Ifjú Gábor fotóalbumait..., hogy csak azokat említsem, akik – az én több mint négy évtizedem alatt – a napilap belső munkatársai, azaz kollégáim is voltak, elnézést kérve, ha a felsorolásból bárkit is kihagytam volna. Emellett természetesen a saját novelláim és esszéim is megjelentek úgy a lapban, mint később kötetekben is. Különösen Sinkovits Péter főszerkesztő idejében volt divatban a heti esszé rovat. A Magyar Szó kiadásában jelent meg 2017-ben a Forum-ház hat évtizedét felölelő kiadvány, amelynek az elkészítésében már nyugdíjas igazgatóként vettem részt.

 Nyugdíjba vonulása óta továbbra is aktívan ír?

– Eddig három regényem, öt-hat esszé és novelláskötetem jelent meg. Most szerb nyelven is megjelent a Fűzfasíp című regényem, amely 1999-ben már német nyelven is olvasható volt. Tavaly látott napvilágot a Csatorna született című könyvem, amelyet a bátyámmal közösen írtunk. Jelenleg tizenöt könyvet jegyzek, továbbra is írok, kicsit kevesebbet, de ha felkérnek valamire, természetesen elvállalom. Mindig van miről írni.