Egy vajdasági guru Indiában

Molnár Imre szabadkai képzőművészt aligha szükséges bemutatni, hiszen aprólékos kidolgozású grafikáival és rajzaival, különleges hangulatú festményeivel, valamint jellegzetes szobraival már számtalanszor találkozhattunk, azt azonban valószínűleg kevesen tudják, hogy Imre és felesége, Komjáti Anna, az utazás szerelmesei. Ha csak tehetik, felkerekednek, s a mindennapokat maguk mögött hagyva „elvesznek kicsit” a nagyvilágban. A közelmúltban tértek haza legutóbbi útjukról, az egzotikus Indiából, így jelen beszélgetésünk során az ott szerzett élményeikről faggattam őket.

A lejátszóból indiai zene szól, és stílusosan indiai tea gőzölög a csészéinkben, miközben körbe üljük az ebédlőasztalt vendéglátóim otthonában. Székemről az arborétumszerű virágteraszra látni, ahová sok-sok cserepes növény költözött be a hideg elől télire, de vonzzák a tekintetemet a környező falakon sorakozó képek is, mind Imre alkotásai. A hátam mögötti termetes könyvespolcon könyvek sokasága. Ebből a harmóniából nehéz lehet útnak eredni, vetem fel a házaspárnak. Mosolyogva bólogatnak ugyan, de hozzáteszik, hogy a hazatérés mindig jóleső, és a kettő közötti időről: magáról az úton levésről vétek lenne lemondani. Sorolják is azonmód, hogy merre kalandoztak közösen az együtt töltött évek során. Megfordultak például Franciaországban, Csehországban, Olaszországban, Törökországban, Albániában, Grúziában, Örményországban, Spanyolországban, sőt végigjárták a 800 kilométeres El Caminót, azaz a Szent Jakab-zarándokutat is. Tapasztalt utazókként vágtak hát neki néhány hete legutóbbi kalandjuknak az „arany háromszögbe”, azaz a Delhi, Dzsaipur és Agra határolta területre, amely a turisták által leginkább látogatott vidék Indiában.

VILÁGOK TALÁLKOZÁSA

Annától megtudom, hogy az úti célok kiválasztásánál igyekeznek olyan helyeket előnyben részesíteni, ahol már korábban jól érezték magukat, vagy olyanokat, amelyek még ismeretlenek számukra, de valami okból vonzónak tűnnek. Leginkább mégis oda szeretnek eljutni, ahol nincs semmi dolguk, teszi hozzá Imre hamiskásan, Rejtő Jenőt idézve, s megerősíti a feltevésem, hogy India is ez utóbbi kategóriába tartozott. Annának régi vágya volt egy egzotikus út, kapóra jött hát nekik egy kedvezményes indiai társasutazás lehetősége, s olyan kevés idő maradt a helyfoglalástól az indulásig, hogy jóformán felkészülni sem tudtak a nagy utazásra. Némi elképzelésük volt ugyan arról, mi vár majd rájuk Delhibe érkezve, de a valóság igencsak meglepte őket, mi több: Anna számára az első „találkozás” sokkhatásnak bizonyult. Hajnalban érkezett meg húszfős csapatuk a delhi reptérre, s izgatottan ültek be a helyi túrabuszba, ami a szállásukra fuvarozta volna őket. Az útjuk kezdetben a diplomatanegyeden át vezetett, ahol is a csodás épületek, a gondozott, buja növényzet és a makulátlan tisztaság látványa felülmúlta a mesés Indiáról alkotott elképzeléseiket, ám a város szűkös utcákból álló negyedében már nem fért el az autóbusz, így csomagjaikat kisebb kombikba pakolták át, az utasok pedig gyalog vágtak neki felkutatni a szállásukat. A hajnali derengésben feltárult előttük a nyomor ezernyi arca: a bodegaszerű kulipintyók, az utcákon éjszakázó nincstelenek, a kószáló, hontalan tehenek és a „térdig érő” szemét összhatása. Szembesülhettek két világ találkozásával.

KÁOSZ A KÖBÖN

– Ez még csak a kezdet volt, akkor vált igazán rémisztővé a helyzet, amikor beindult a reggeli forgalom, és a város dongó méhkassá változott! – méltatlankodik Anna, majd nagy beleéléssel ecseteli, hogyan képzeljem el az ottani tömegáradatot. A fő útvonalakon baloldali közlekedés zajlik, de a mellékutcákban teljes a kavarodás, a gyalogosok között luxusautók és leharcolt csotrogányok cikáznak, kerékpáros riksák araszolnak, motorbiciklik és tuktukok (motoros taxik) száguldanak keresztül-kasul, ráadásul éktelenül dudál mindenki, olyan érzésed van, mintha egész India dudálásból állna – sorolja Anna, Imre pedig arról mesél, hogy egyes furgonok sokszor annyira tömve vannak, hogy kívül is csimpaszkodnak rajtuk az utasok, a városi közlekedés európai szemmel nézve kaotikus, mi több: káosz a köbön! Érdekesmód még sincs baleset, nem gázolnak el senkit. Ők mindössze egy koccanást láttak, az elkövető nyomban elslisszolt, mellesleg rendszáma sem volt a járgánynak, ami arrafelé nem ritkaság. 

POMPÁS VONATOZÁS

S ha valakit mindez a zűrzavar nem kedvetlenít el, akár vonatra is szállhat, miként Imre és Anna is tették, hiszen kis csoportjuk hol autóbusszal, hol pedig vonattal utazgatott a tervezett látványosságok megtekintéséhez. – A másfél milliárd indiaiból félmilliárd épp akkor akart vonatra szállni, amikor mi, tömve volt az állomás! De az hagyján: amikor elindult a végtelenül hosszú szerelvény, a széksorok között elkezdtek kántálni a tökmagárusok, őket üdítőárusok követték, majd jött egy dobos, aki hozzálátott dobolni és énekelni, utána csoszogtak a koldusok és kéregetők, vég nélküli áradatban váltották egymást. Egyszóval pompásan vonatoztunk! – kedélyeskedik Imre, és kérdésemre, hogy állatokat is szállítanak-e vonaton a helyiek, nemmel válaszol, hozzátéve, hogy ők fő útvonalakon, előre megváltott helyjeggyel utaztak, ám hogy mi lehet a helyzet a helyközi járatokon, el sem tudja képzelni. Nekik ez is felért egy kalandtúrával.

ÉPÍTÉSZETI CSODÁK

Indiát nemhiába tartják sokan a mesés Kelet szimbólumának, hiszen nemzeti parkjai mellett számtalan ősrégi és újabb kori műemlékkel rendelkezik, amelyek közül több is szerepel az UNESCO Világörökségi Listán. Vendéglátóim elragadtatással mesélnek az „arany háromszögben” látott építészeti csodákról, amelyek kopottas, koszos, kissé elhanyagolt külsejük ellenére is magával ragadók. Akadnak ugyan közöttük karbantartottak, mint például a Tádzs Mahal, a „paloták koronája” nevű mauzóleum, amelyet Rabindranáth Tagore úgy nevez: „egy könnycsepp az örökkévalóság arcán”. Ez a mogul síremlék-építészet csúcspontja, ezért a helyiek féltőn óvják, szigorú ellenőrzés, beléptetőrendszer védi. Átvilágítják a belépők táskáját, nem lehet bevinni semmi olyasmit (cigi, gyújtó stb.), amivel kárt lehetne okozni a műemlékben. A mobilhasználatot is korlátozzák, ami a templomok többségére szintén vonatkozik. Sok helyen tilos a fényképezés is. Hogy valamiféle műemlékvédelem mégiscsak zajlik az országban, bizonyítja, hogy a dzsaipuri maharadzsa palotáját éppen ottjártukkor renoválták. Imrének irtó mód tetszett, hogy összekötözött bambuszrudakkal volt felállványozva az épület, s az egész alkotmányt kötelekkel rögzítették a palota különböző részeihez: az ablakszárnyakhoz, az ajtókilincshez. Mutatják is az ott készült fotókat, mi tagadás, hátborzongató tákolmány. Ki gondolná, hogy ilyen munkavédelmi feltételekkel is eredménnyel végezhető a restaurálás?!

INDIAI FOGÁSOK

A helyi gasztronómiai élményeikről visszafogottan nyilatkoznak Molnárék. Mivel nem rajonganak a fűszeres ételekért, az indiai fogásokból csak ímmel-ámmal fogyasztottak. Szállásadóik többnyire vegetáriánus fogásokkal kínálták őket, amelyekről nem is tudták megállapítani, miből készülhettek, annyi bizonyos, hogy zöldség és rizs alapú étkek voltak. És bár a turisták többségéhez hasonlóan ők is minden alkalommal hangsúlyozták, hogy „no spicy”, azaz semmi fűszereset nem kérnek, a kapott ételek mégis olyan csípősnek bizonyultak, hogy az ember füle lángolt tőlük. Megfogadták a túravezetőjük tanácsát, miszerint utcai árusnál ne vásároljanak élelmiszert, és csak palackozott vizet igyanak, így semmiféle bosszantó emésztőrendszeri tünet nem keserítette az ottlétüket, igaz, Imre nem is bízta a véletlenre, hiszen vittek magukkal jóféle hazai körtét, cseppfolyósítva, amit becsülettel fogyasztottak is, kizárólag az íze és a gyomorrontás megelőzése végett.

KÖZBIZTONSÁG ÉS A MAJMOK

Az indiai közbiztonság hátulütőiről is szereztek tapasztalatot Molnárék, hiszen megérkezésükkor ablaktalan hotelszobákban szállásolták el csoportjukat Delhiben. Csak később derült ki, hogy nem spórolásból, és nem is a tolvajok ellenni védekezésből alakítják ki így a turisták szállásait a helyiek, hanem a szmog és az utcai zaj kiszűrésére. Ők maguk többnyire összetákolt bádogviskókban tengődnek, amelyek alsó szintjén hevenyészett üzlethelyiségeket nyitnak, a létrán megközelíthető felső szintek pedig szállásul szolgálnak. Az utcai tülekedésben megesik, hogy zsebmetszők áldozatává válik az ember, Imrének már az első napon ellopták a mobilját, de még a szent helyeken sem veszítheti el éberségét a turista. Vrindávan településen, az „ötezer templom városában” a szerbiaiak túravezetője úgy járt túl a templomok körül portyázó cipőtolvajok eszén, hogy megbízta az adott épület egyik biztonsági őrét: kerítsen egy zsákot, amiben összegyűjtötte a csoport tagjainak lábbelijeit, és némi fizetség fejében az őrre bízta a zsákot megőrzésre, amíg a csoport mezítláb bejárta a szentélyt. Mindenre mégsem terjedhet ki a legelővigyázatosabbak figyelme sem, hiszen ki számítana a fák koronája irányából támadásra? Márpedig a helybéli majmok igen fürgék és körmönfontak, mindent elcsórnak, ami felkelti az érdeklődésüket. Imréék csoportjából egy úrnak a szemüvegét orozta el egy fürge jószág, s csak hosszas nógatásra, doboznyi üdítőitalért cserébe ejtette vissza egy karó magasából zsákmányát.

TURISTÁBÓL LÁTVÁNYOSSÁG

Bár ott-tartózkodásuk alatt számos turisztikai helyet bejártak, beszélgetőpartnereim számára legemlékezetesebbek a szabadidős kószálások maradtak, amikor is kettesben sodródtak az utcák forgatagával. Megfigyelhették a helyiek viselkedését, szokásait, öltözködését, beszélgetésbe elegyedhettek velük. Kiderült számukra, hogy az indiaiak nagyon szívélyesek és érdeklődők, kíváncsiak honnan érkeztél, milyen nálatok az élet, hogy tetszik India. Szerbia hallatán többeknek felcsillant a szemük, és rávágták: Đoković! A szerb teniszezőnek lelkes szurkolói élnek Indiában. Bár az országban magas az írástudatlanok aránya, több napilap jelenik meg, Annáék gyakorta éttermek és kávézók teraszán üldögélő, újságot olvasó helybéliekre lettek figyelmesek, mobiltelefont pedig szinte mindenki használ, a nincstelenség ellenére is. Az utcákon nagy a jövés-menés, villóznak a fények, mindenütt zsibong a tömeg, emiatt nehezen lehet haladni, hiszen úton-útfélen árusítanak valamit, gyümölcsöket, textíliákat, bizgentyűket. Az utca népe szívesen fényképezkedik, sőt sokszor ők kezdeményezik a közös fotózkodást, különösen Imrét látva. A szálfa termetű, jellegzetes fizimiskájú Imre az alacsony testalkatú helybéliek szemében messziről jött, szent ember benyomását keltette, sokan gurunak (tiszteletnek örvendő, spirituális tanítómester) szólítva őt arra kérték, hozzon rájuk áldást egy közös fotográfia révén.

JÖTTEK, LÁTTAK, VISSZAMENNÉNEK

Beszélgetőtársaimnak tíz nap alatt sikerült „kicsit rálátniuk” Indiára, de az alaposabb megismeréshez hosszabb idő kellene. Kedvcsinálónak tekintik ezt az utazást, és bíznak benne, hogy sikerül visszajutniuk, hiszen számos felfedezni való maradt még. Imrét a közép-indiai hindu templomok érdekelnék leginkább, szívesen felkeresné például az adzsantai barlangtemplomokat, illetve a száncsi sztúpát, valamint megnézné Váránaszit is a Gangesz partján, és örömmel barangolna az északnyugat-indiai Kasmírban. Annát pedig India spirituális jellege vonzza vissza, amiből ez alkalommal vajmi keveset tapasztalhattak meg, hiszen akkora tömeg tolongott mindenhol, hogy nem lehetett elmélyülni, imádkozni, meditálni, jógázni, ásramokat (spirituális menedékhelyek, a lelki elvonulás helyei) látogatni. Legközelebb talán minderre sort keríthetnek majd. Emlékeztetőt is hoztak ehhez magukkal, habár nem szuvenírgyűjtők, de ezúttal kivételt tettek. Mivel Delhiben ünnepelték megismerkedésük 23. évfordulóját, Anna a táncoló Siva szobrát kapta Imrétől ajándékba. Az igéző istennőszobor immár szabadkai nappaliszobájuk meditációs sarkát díszíti, és egy olyan világot idéz meg, ami egzotikumával taszító és vonzó is egyszerre.

VIZUÁLIS TOMBOLDA

Utazásaik során Anna legszívesebben fényképez, Imre pedig úti rajzfüzetébe skicceket, grafikákat készít. India esetében sem volt ez másként. Beszélgetésünk végén csillogó szemmel mutatják az út során készült, látványos fotókat, majd arra kérem Imrét, lapozzuk fel, hogyan inspirálta őt az „arany háromszög”, milyen alkotások kerültek a rajzfüzetébe, amely harmadik útitársként velük utazik minden alkalommal. Imre „vizuális tomboldának” nevezi a finom borítású füzetkét, amelyben néhány rajz erejéig életre kelt India. Elsőnek máris egy Delhi-inspiráció, látkép bódékkal, utána egy hegycsúcson álló, hindu templom következik, majd egy Buddha-szobor, utána egy puskári utcarészlet. A szent városban, Puskárban látni ugyanis tipikus aszkétákat, hosszú szakállal, rasztás, turbános hajjal, miközben a tóparton meditálnak. A rajzok arról tanúskodnak, hogy Imrét leginkább művészeti, kulturális vonatkozásban ragadta meg India. Megörökített sok mindent, ami megragadta a figyelmét, legyen az utcarészlet, épületrész, vagy egy érdekes fa. A megtapasztalt hangulat is visszaköszön a részletgazdag vázlatokon, amelyekről azt vallja a művész, hogy ötlettárnak tekinti őket. Biztos ugyanis benne, hogy miután leülepedtek az utazás élményei, ezen ötletek újabb rajzokat eredményeznek majd, amelyek, ha nem is állnak össze India-sorozattá, beépülhetnek egyéb munkáiba.