Szervusz Sztrovacsek!
Az a hír járja, hogy meghaltál – na, erre ugye leesett az állad? –, mert Ukrajnában nem találtak megfelelő méretű bakancsot ormótlan lábadra, és megfagytál a mínusz 40 fokos januárban, mások azt pletykálják, hogy a tífusz, a háború fegyvertelen gyilkosa oltotta ki az életed. Én inkább hiszek a Magyar 2. királyi honvéd hadseregnek, ami szerint csupán eltűntél, hiszen ez szokásod volt már korábban is. Emlékszel, 1931 februárjában a fővárosi lapok megírták, hogy eltűntél a város éjszakai életéből, hogy öngyilkos lettél, tudni vélték, hogy a Dunának mentél, miközben te Bécsben karneváloztál egyáltalán nem kétes hír(nev)ű hölgyek társaságában – jó móka volt később a nemi gondozóban! Jobban szeretném, ha most is csupán eltűntél volna, mert adósom vagy 12 pengővel, meg két flaska amontilladóval. A halottakra meg nem jellemző, hogy betartanák ígéretüket, és megadnák tartozásukat. Az amontilladót felejtsd el, mostanság csak száraz vörösbort iszom rummal hígítva a Török Szultán módfelett elviselhetetlen társaságában, aki nem mehet ki az utcára, mert ellopták a nadrágját. Alsógatyában nem egy épületes társaság.
Kedves Sztrovacsek!
Eltűnésed óta annyi minden történt, amivel tartozom neked beszámolni – az amontillado mellett még két pengőt is elengedek a tartozásodból!
Szóval, középszerű színészként, még középszerűbb ökölvívóként, hiszen úgy pofán csapott Székely József edződ, hogy eltörött az orrcsontod, arcizmaid részben lebénultak, így nem tudtál mosolyogni. Mekkorákat röhögtünk ezen, amikor a bús és komor, spleenes versek írásáról áttértél a bohózatokra, az operettre meg a kalandregényekre! Főként barátod, Karinthy Frigyes gúnyolódott ezen a hátad mögött. Annyit még tudsz, hogy hiába haverkodtál a legjobb művészekkel, téged mindig olcsó ponyvaírónak tartottak, aki két fivérével ellentétben se szakmát, se állást nem szerzett, írásai után meg mindössze annyit kapott, hogy legfeljebb mócsingra meg borjúlábszárra futotta. Ekkor találtad ki a nagy Levin szakácskönyvét. Halálod – ami remélem puszta álhír –, illetve a hadsereg szerint eltűnésed után írói hagyatékod népszerűsége Jókai Móréval vetekedett, mára a magyar irodalmi humor ikonjaként tisztelnek olvasóid. Generációk nőttek fel regényeiden, egymást hőseid nevén szólították, és magukévá tették életfilozófiád. Sztrovacseket csináltál mindenkiből! Halhatatlanná írtad magad, miként bennünket, alulírott regényhőseidet is. Ezért érdemes volt Párizsban olajfestékkel búzavirág-kékre pingálnom a körszakállam! Török Szultán se sajnálja a nadrágját, csupán Troppauer Hűmér berzenkedik valamicskét, hogy költeményei elsikkadtak az árnyékodban, de néhány jól irányzott pofonnal még mindig képes hallgatóságot teremteni felolvasásaihoz.
Azt beszélik manapság, pontosabban már régtől fogva, hogy könnyen írtál, regényeid fejezeteivel törlesztetted kávéházi fogyasztásod. Erre rácáfol Gyömrői Edit, József Attila volt pszichoanalitikusa, aki téged is kezelt bipoláris zavar – mániás depresszió – jobb családban is előfordul – tünetei miatt. Az általa felállított kórképben írta a következőket: „A páciens 195 centiméteres magasságához képest nem korpulens, ellenben rendkívüli munkabírású. Kézzel ír, módfelett gyorsan fogalmaz, ám minduntalan elégedetlen a teljesítményével. Kéziratát 5-6 alkalommal is átfogalmazza, mielőtt gépbe diktálná. Diktálás közben is javít a szövegén, a gépiratot is bár 2-3 olvasatot követően véglegesíti. Ha gépelési hibára bukkan, a nyájas fiatalember nyomban dühöngő tébolyodottá változik, és ilyenkor válogatott sértések közepette, magából kikelve, vicsorogva azonnal kirúgja a gépíró kisasszonyt, akinek imént vallott múlhatatlan szerelmet.”
Kedves Sztrovacsek!
Már fiatal korodban tudtam, hogy nem vagy normális. Beutaztuk Ausztriát, Németországot, Svájcot, Franciaországot, majd áthajóztunk Észak-Afrikába, addigra már dögrováson voltál, a miattad kékre festett szakállamat se értékelted. Marokkóban ottani jó kapcsolataim révén beajánlottalak öreg barátom, Abi al-Maarri háziorvosához, Abu Bakr Muhammad ibn Abd al-Malik al-Kajszi l-Andaluszihoz. (röviden: Melák Kajszihoz), aki a vizsgálat után egyéves pihenést javasolt neked, de az én zsebembe csúsztatta a diagnózisát: „A fiatalember a felét se vallotta be a naponta elszívott szivarjainak, elfogyasztott alkoholnak, kávénak, és éjjelezéseinek. Mindegy, hogy éjjel mulat vagy ír, egyre megy, ha nem áll le azonnal az önpusztítással, csak hónapjai maradtak hátra. És még csupán 23 éves!” Piszokul aggódtam miattad, ha meghalsz ott nekem, én irodalmi hősként soha meg nem születek. És akkor hogyan írhattam volna neked ezt a levelet? Aggódásomban veled együtt vedeltem Leila, az arab démon társaságában! Egyszer élünk, nem? Szerencsére az biztos, hogy mindössze egyszer is halunk meg.
Ha ez megnyugtat.
Sztrovacsek barátom!
Végül közölnöm kell veled a bírósági ügyed kimenetelét. Talán emlékszel még (biztosan az eszedbe vésődött!), hogy 1942. október 19-én az Egyedül Vagyunk szélsőjobbos hírlap cikket közölt László András álnéven, hogy neked nem a kávéházban, hanem a munkaszolgálatosok közt a helyed, ne írogass, hanem ásd a latrinát. A zsidóknak akkor már írniuk se volt szabad saját nevükön, tábori klozetot ásni viszont igen. Beperelted a lapot becsületsértésért, ám nem az álneves szerzőt, hanem Oláh György főszerkesztőt, aki országgyűlési képviselőként mentelmi jogot élvezett. Neked meg sürgősségi eljárással megérkezett a SAS-behívó, a téged hőn szerető hazád nem feledkezett meg rólad, miként a többi ötvenezer hit- és sorstársadról se a holokauszt eme magyar elmeszüleménye során. Peredben ügyvéd fivéred, dr. Révai Gyula járt el, mire a bíróság hosszas huzavona után, nem hagyván figyelmen kívül a zsidótörvény rendelkezéseit sem, végül ejtette az ügyet, te már egy éve – furcsa halálraítéltként – 1943. január 1-jén eltűntél. Eltűntként a tévhittel szemben nem ukrán, hanem orosz földbe temettek, mert aki egyszerre tífuszban és fagyhalálban tűnik el, azt általában elföldelik. Akárcsak valahol a nagy orosz földön Petőfit. Ő 26, te 37 éves voltál.
Kedves Sztrovacsek!
Már nem számít, hány boldog órát éltél meg a 37 év alatt, tudom csupán keveset, azt is csak a részegség tette elviselhetővé – legalábbis nekem! –, hanem az, hogy mennyi örömet okoztak groteszk nyelvi fordulataid, és abszurd humorba ágyazott életbölcsességeid olvasóidnak!
Mindezért üldözzön örök hálánk:
Pepita Ofélia,
Csülök,
Senki Alfonz,
Fülig Jimmy,
Piszkos Fred,
Buzgó Mócsing,
Vanek úr,
Tuskó Hopkins,
Gorcsev Iván,
Troppauer Hümér,
Wagner úr,
alias Rinaldo-Rinaldini,
aki többször nősült, de nem rosszakaratból, hanem pénzért, s.k.
Ui. Egy jó tanács: Kerüld a részegeket, hogy téged se inzultáljanak hasonló állapotban! (Az én tetememet a hullaház előtt a kijózanítóba kell majd szállítani, hogy tisztességgel elhantolhassanak.) És most az vesse rám az első követ ezért a levélért, aki nem fél attól, hogy szájon vágom! Majd’ elfelejtettem, a Csontbrigád szutykos úri társasága is ölelését küldi.
***Wagner Rinaldo-Rinaldini levele Reich Jenőhöz, amit a Magyar 2. királyi honvéd hadsereg nem tudott kézbesíteni a munkaszolgálatosok ezredében szolgáló címzettnek, és a türelmi idő leteltével a hatóság engedélyezte a küldemény felbontását és tartalmának közlését. Közreadja: szikics. (A szerkesztőség)
***A sztrovacsek kifejezés jelentése értelmezhetetlen. Wagner úr, aki főállásban idült alkoholista, bármire alkalmazta, de folyamatos merev részegségében maga se értette saját szavait. (A Szerk.)
Nyitókép: Sándor Zoltán felvétele
