Dr. Deák Tibor, kishegyesi belgyógyász szakorvos és sportorvos a közelmúltban a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesületének (MÁÓTE) Medicus Anonymus díjában részesült. A rangos életműdíjat Deák Tibor a hivatásában töltött 45 évért kapta, amely bővelkedett szakmai kihívásokban. Elhivatottságáról tanúskodik, hogy nyugdíjba vonulása óta is tovább rendel a kishegyesi egészségházban, emellett a topolyai TSC sportorvosi feladatkörét is elvállalta. Az, hogy Deák Tibor az orvosi hivatást választotta, részben a véletlennek, részben a segíteni vágyásnak köszönhető.
– A családban nem volt orvos, az apám és a bátyám szabóként dolgozott, és túlzás lenne azt állítanom, hogy gyerekkorom óta orvos szerettem volna lenni. Az általános iskola befejezése után Újvidékre kerültem gimnáziumba, és ott elég jól összebarátkoztunk az osztálytársakkal. Négy év után, a felvételi környékén tudatosult bennem, hogy orvos szeretnék lenni. Az érettségit követően az osztály nagy része jogásznak tanult tovább, hatan pedig az orvosi pályát választottuk. Barátokkal csoportosan mentünk felvételizni, és mindenkinek sikerült a felvételi. Természetesen, mindig is tetszett az orvosi hivatás, jó volt látni, hogy segítenek az embereken. Talán ez is közrejátszott abban, hogy orvos legyek.
Dr. Deák Tibor a fiatalokat szeretné ösztönözni a díjjal (Fotó: Lakatos János)
Voltak-e nehézségei az egyetemen?
– A középiskolában magyarul tanultam, egyes tantárgyakat azonban szerbül. Így fokozatos volt az áttérés, és szerencsénk volt, hogy a gimiben elég erős volt a latin is. Ennek ellenére az elejében voltak nyelvi nehézségek, mivel én Kishegyesről érkeztem, ami akkor szinte teljesen magyar falu volt, és nem beszéltük a szerb nyelvet.
Hogyan indult és hogyan alakult orvosi pályája?
– Olyan szerencsém volt, hogy az orvosi diploma megszerzését követően néhány napon belül sikerült munkát kapnom. A kishegyesi egészségház keretein belül alkalmaztak, és egy évig gyakornok voltam. Fél munkaidővel praktizálhattam, majd jött a katonaság, ami után már állandó munkaviszonyt kaptam, és teljes munkaidőben rendeltem. Hét évig általános orvosként dolgoztam, majd 1985-ben sikerült szakosítást kapnom belgyógyászatból. Ez négy évig tartott, és részben a szabadkai kórházban, részben az újvidéki orvostudományi kar kamenicai intézetében történt. 1989-ben szakvizsgát tettem belgyógyászatból, és akkor visszakerültem a kishegyesi egészségházba.
A MÁÓTE díjazottjai különböző kategóriákban (Fotó: Lakatos János)
Miért éppen a belgyógyászatot választotta?
– Azt gondolom, hogy a belgyógyászat az orvoslás veleje. A sebészethez is nagyon sok ügyesség és rátermettség kell, de a gyógyszerekkel való gyógyításhoz ez a legmegfelelőbb. Már az egyetemi évek alatt is vonzott a belgyógyászat, és amikor sikerült elvégeznem, nagyon örültem neki, hogy megkaphattam ezt a szakosítást.
Sok különbség volt az általános orvosi és a belgyógyászi pályafutása között?
– A munka valamennyit változott, de nem nagyon különbözött az előzőtől. Soha nem történt meg, hogy valakit csak beutalóval fogadjunk házon belül. Aki hozzám fordult, azt megvizsgáltam, mind általános orvos, mind belgyógyász szemszögéből. A primáris kapcsolat a betegekkel egész idő alatt megmaradt. Úgy alakult, hogy 1995-ben kineveztek igazgatónak, és egészen 2015-ig töltöttem be ezt a posztot. Nálunk a házban az volt a szokás, hogy orvosként is dolgoztunk. Így, akárcsak az engem megelőző igazgató, én sem függesztettem fel a betegekkel a kapcsolatot. Továbbra is rendeltem, mint a kinevezés előtt, és emellett az igazgatói teendőket is megoldottam. A kishegyesi nem olyan nagy egészségház, és egy kis odaadással sikerült mindent elintézni. 2016-ban nyugdíjba vonultam, de az egészségház felkérésére maradtam még heti két napot belgyógyászként dolgozni. Ugyanakkor Topolyán megalapult a TSC fociakadémiája, és felkértek, hogy vállaljam az ottani teendőket. A sportot gyerekkorom óta nagyon szeretem, főleg a labdarúgást, ezért nagyon szívesen vállaltam. Azóta ott is ténykedem. Amellett, hogy az akadémia lakóit, a fiatal focistákat ellenőrizzük, az első csapat mérkőzéseire is eljárok ügyeletes sportorvosként.
A Medicus Anonymus díj (Fotó: Lakatos János)
Nyugalmazott belgyógyászként nagy kihívás volt-e egy új profilban is kipróbálnia magát?
– Tulajdonképpen igen, de a sportorvosi teendőket alacsonyabb szinten, a körzeti ligánkban már korábban is gyakoroltuk. A községbeli focisták szisztematikus vizsgálatát évente kétszer elvégeztük, úgyhogy nem volt teljesen új számomra ez a feladat. Így örömmel fogadtam a felkérést és negyedik éve szorgalmasan kísérjük a fiatalabb generációkat, és az első csapat mérkőzéseire is elutazok velük. Az új feladat azért sem esett nehezemre, mert annyira vitálisnak érzem magam nyugdíjasként, hogy el tudom végezni. Szeretném addig csinálni, ameddig az egészségem engedi, és meg tudom minden nehézség nélkül oldani.
Mennyire fontos az egészséges életmód az Ön életében?
– Fiatalkoromban sportoltam, labdarúgással és kézilabdával foglalkoztam. Az egyetemi évek alatt sajnos abba kellett hagynom mindkettőt, mert nem tudtam hazautazni edzésekre. Sokáig nem mozogtam rendszeresen, és volt egy kis súlyfeleslegem is. Később rájöttem, hogy mennyire felfrissít a mozgás, lelki és fizikai erőt nyújt. Egyre rendszeresebben kezdtem mozogni, vagy gyalogosan, vagy kerékpárral. Szívesen kerékpározok, de van, hogy az időjárás nem engedi, olyankor inkább gyalogolok. Mindenkinek ajánlom, hogy napi egy órát aktívan mozogjon. Tízezer lépés ajánlott a sétálóknak, ami kb. egy óra gyaloglás. Ennyit rá kell szánni a mozgásra, hiszen ez mind szellemileg, mind fizikailag óriási löketet ad, főleg nekünk, nyugdíjasoknak. Az étkezésre is odafigyelek, hogy lehetőleg egészségesen táplálkozzak. Ez nem mindig sikerül, de igyekszem úgy étkezni, ahogy kellene. Néha vérnyomásproblémákkal küszködöm, ezért az erre vonatkozó étkezési szokásokat betartom, a gyógyszerek szedése mellett.
45 év munkája van a díjban (Fotó: Lakatos János)
Mi az, amire legbüszkébb a karrierje során?
– A mostani díj a legrangosabb elismerés, amiben részesültem. Kaptam más kisebb elismeréseket is, de a legszebb mindig is az volt, amikor láttam, hogy a betegek gyógyultan, vagy jobb állapotban jelentkeztek ellenőrzésre. Az ő mosolyuk többet ért minden elismerésnél.
Volt-e valami olyasmi pályája során, amit csalódásként élt meg?
– Nekem a kilencvenes évek nehezen könyvelhetők el. Polgárháború dúlt, az itthon maradt lakossággal nem nagyon törődtek, gyógyszerellátás nem volt. Az orvosok teljesen magukra voltak hagyva, szinte minden nélkül. Tudjuk, hogy óriási infláció sújtott bennünket, és szinte lehetetlen volt dolgozni. Nagy erőfeszítésünkbe került, hogy normális munkát tudjunk végezni.
Van-e a családban valaki, aki továbbviszi az orvosi hivatást?
– Három gyerekem van, de mind mással foglalkoznak. Talán a fiam szakmája van legközelebb az enyémhez, ő állatorvosként dolgozik, itt, a községünkben. Van három unokám is, akikről nem tudom, hogy hol fogják folytatni, de megpróbálom rábeszélni őket, hogy valaki közülük vállalja el a szakma továbbvitelét és fejezze be az orvosi egyetemet.
Mit jelent az Ön számára ez a rangos anyaországi elismerés, és mire ösztönzi a jövőben?
– Ez a díj egy valóban nagyon szép elismerés, aminek nagyon örülök. Meglepetés volt, amikor először hallottam, hogy erre a díjra jelöltek, és amikor megkaptam, akkor kiteljesedett az öröm. Elsősorban amiatt, mert a szakmabeliek látták úgy, hogy megérdemlem. Az egészben ez a legnagyobb elismerés és öröm. Tulajdonképpen ez egy életműdíj, amiben 45 év munkája van benne. A díjátadónak megadták a módját, és az egész Kárpát-medencéből voltak ott orvosok. Olyan megtiszteltetés ért bennünket, hogy megismerhettük a Magyarországon élő és még mindig dolgozó két legidősebb kollégát is. Nem is annyira magaménak tekintem ezt a díjat, inkább a fiatalok ösztönzésére szeretném valami módon felhasználni. Azt szeretném, hogy maradjanak falun, a primáris betegellátásban. Hiszen itt is lehet nagyon szépen dolgozni, és odaadással sok mindent el tudnak érni. A továbbképzés sem gond, ma már annyi irodalom létezik, hogy naprakészek lehetnek állandóan. Azt szeretném, hogy ne szökjenek el faluról, hanem maradjanak itt, és próbálják itt bizonyítani a tehetségüket, tudásukat.
Ezek szerint úgy látja, hogy vidéki környezetben gondok vannak az orvos-utánpótlással?
– Igen, gondok vannak. Nálunk, a szűkebb környezetben nagy orvoshiány mutatkozik. A fiatal orvosok elvándoroltak városra, vagy külföldre, aminek következtében a kisebb, nem teljesen urbanizált településeken orvoshiány van. Valószínűleg itt kicsit nehezebb a munka, viszont önállóbban dolgozhat az ember, a saját meglátásait is bele tudja vinni a kezelésbe.
Miben rejlenek a vidéki orvoslás nehézségei?
– Elsősorban az a gond, hogy bizonyos szakorvosok, diagnosztikai módszerek nem érhetők el. Tehát a beteget el kell küldeni kivizsgálni, de addig meg kell oldani a stabilitását. Városon ez egyszerűbb, átutalják bármelyik szakorvoshoz, és könnyebben megoldódik a probléma. Viszont tapasztalatszerzés szempontjából a vidéki orvoslásnak is megvannak az előnyei, mivel közvetlen kapcsolatban vagyunk a beteggel. Fontos, hogy kiszűrjük a valóban súlyos eseteket, mert nem lehet minden könnyebb esetet tovább küldeni. Az óriási problémát okozna a kórházak orvosainak, és fölöslegesen küldözgetnénk a betegeket.
