Kitárul tőle a világ

Varga Viola és ifj. Gazsó Tibor néptáncpedagógus házaspárt a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakett díjjal tüntette ki, amelyet január végén a magyar kultúra napja délvidéki, központi ünnepségén vettek át Zentán. Öt egyesület terjesztette fel őket a díjra, mégpedig a kelebiai Gaál Ferenc Magyar Művelődési Egyesület, a ludasi Ludas Matyi Művelődési Egyesület, a csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesület, a magyarkanizsai Levendula Népi Kézműves Műhely és a törökkanizsai Tiszagyöngye Művelődési Egyesület, vagyis azok az egyesületek, amelyekben Viola és Somi – ahogyan Gazsó Tibort a legtöbben szólítják – néptáncot tanítanak kicsiknek és nagyoknak. A díj elnyerése alkalmából a zentai Zentrópia szórakozóhelyen beszélgettünk, ahol a múlt szombat este éppen az ő szervezésükben tartottak táncházat.

 Hogyan indult a néptáncos életetek?

Viola: – Somi Csókán kezdte, én meg Adán a Vadvirág Hagyományápoló Körben. Akkor még Lackó Illés járt oda, aztán meg Lukács Imre kezdett el velünk dolgozni, aki azóta is nagy példaképünk, nekem is és Sominak is. Ő volt az, aki utat mutatott nekünk.

Somi: – Nekünk a tanító néni kötelezővé tette a táncot és tornaóra helyett táncoltunk. Bejött Vrábel Jancsi bácsi dudával és dudált. Arra már nem emlékszem, hogy a táncot ki tanította, lehet, hogy ő maga mutatott valamit. Négy éven át kötelező volt a tánc, és aztán hívták el hozzánk Farkas Ildikót. Ő táborokba járt Magyarországon, azt hiszem Szegeden, Nagy Berci bácsitól tanult dialektus szerint, és aztán Csókán azt tanította nekünk, amit tudott. Addig dolgoztunk vele, míg el nem ért bennünket a középiskolásokra jellemző lázadásos időszak, és meg nem „hülyültünk”. Azt hittük, már mindent tudunk. Aztán jött Lukács Imre, ő foglalkozott velünk, és nagyon sokat kaptunk tőle, viszont hiányzott mellőlünk egy olyan tyúkanyó típus, mint amilyen az Ildikó volt, aki összefogott bennünket. Szóval olyan másodikos, harmadikos középiskolások lehettünk, amikor szétszéledt a tánccsoportunk, mert nem volt, aki összefogja.

 A ti kapcsolatotok is a táncnak köszönhető. Sok olyan esemény volt régebben, ahol találkozhattak a néptáncosok?

Viola: – Barátsággal indult a kapcsolatunk. Én 15 éves lehettem, amikor barátkozni kezdtünk, és jó pár évre rá szövődött köztünk szerelem. A tánc vezetett bennünket egymáshoz, nélküle valószínűleg meg sem ismerkedtünk volna. Régebben teljesen másmilyen volt a néptáncosok élete. Nem kínálkozott ennyi szervezett táncház, mint manapság. A baráti körünk is táncosokból tevődött össze, és eljártunk egymáshoz Temerinbe, Csókára, vagy bárhová, ahol össze akartunk jönni. A hétvégéink sokszor úgy néztek ki, hogy elbuszoztunk egymáshoz, és együtt töltöttük az időt. Csodálatos időszak volt. Sokat gondolok arra, hogy sajnos ez a mai világban már nem így működik. Sajnálom, hogy az én gyerekeim ezt ilyen formában nem élhetik meg. Mi annyira szerettük egymást, és annyira értékeltük az együtt töltött időt, hogy ezért az érzésért egész életünkben hálásak lehetünk. Szóval leginkább mi magunknak csináltunk táncházat, táborok már akkoriban is voltak, ott is együtt voltunk, rendezvényeket is tartottak, ahol találkozhattunk, de nem volt ilyen sok, mint mostanság. Nem kaptuk tálcán a közös időtöltés lehetőségét, hanem inkább mi teremtettük meg magunknak.

Somi: – Én azért úgy látom, hogy a mostani fiatalságnak is megvan erre az igénye, mozgolódnak, jönnek-mennek, eljárnak egymáshoz, csak valószínűleg ma már könnyebb és egyszerűbb ezt megtenni, mint huszonöt-harminc évvel ezelőtt.

 Mikor jött el az az idő, amikor már nemcsak a magatok kedvére táncoltatok, hanem tanítani kezdtétek mindazt, amit megtanultatok?

– Egyrészt a zentai Kovács Endrének köszönhető. Itt, Zentán tanítottunk, és egy alkalommal Endrééknél összefutottunk Endre testvérével, Franciskovics Évával, aki tanító néni Kelebián. A táncról beszélgettünk, és ő elmondta, hogy kellene valaki, aki Kelebián is tanítaná a néptáncot és megkérdezte, elvállalnánk-e a tanítást ott is. Hát elvállaltuk. Kimentünk Kelebiára, ott volt az iskola igazgatója, megbeszéltük a részleteket és elkezdtünk dolgozni a helyi gyerekekkel. Bejártunk az iskolába, és kb. 20 gyereket oktattunk. Ezt mi akkor teljesen önerőből csináltuk, a gyerekek havonta pár száz dinárt adtak be, ami épp csak az útiköltségünket fedte, de mi mentünk rendületlenül a kis Fítyónkkal. Akkor a Horgos melletti Kucora-tanyán laktunk, onnan jártunk Kelebiára. Ez kb. 20 éve volt, és azt mondom, minden egyes út megérte. Onnan, abból a csapatból ma este is eljött ide a zentai táncházba egy fiatalember, Dusnoki Csaba, és segített nekünk a táncház lebonyolításában. Ő még aktívan táncol, meg azóta az ott újonnan megalakult csoportba is besegít Kelebián. Táncol az Ördögcsáklya táncegyüttesben, már dolgozó ember, és eljár Kelebiáról Magyarkanizsára táncolni. Ez egy nagy öröm és visszaigazolás számunkra. Ezekért az emberekért, az ilyen utánpótlásért megéri csinálni. Ő azt viszi tovább, amit tőlünk látott, meg a többi táncos is, és ez hihetetlen jó érzés. Az a jó visszaigazolás, amikor a táncosaink benne maradnak ebben a világban, amikor itt találnak maguknak barátot, társaságot, párt, közösséget.

 Hány településen tanítotok, és hogyan lehet tartani ezt a tempót a két kisgyermeketek mellett? Hogy bírjátok ezt a sok utazást?

Somi: – Királyhalmán lakunk, a falu szélén, és onnan járunk tanítani Csókára, Törökkanizsára, Magyarkanizsára, Ludasra, Hajdújárásra, Kelebiára és most még Tiszaszentmiklósra is. Mindenhol több csoportot viszünk. Az Ördögcsáklya táncegyüttesben mi is táncolunk, ez az az egyesület, amelyben mindketten táncosokként is benne vagyunk. Én néha még táncolok Törökkanizsán a nagyobb lányokkal is, szóval bőven van tennivalónk, de visz bennünket előre a küldetéstudat, a lendület. Mindig készülünk valamire. 

Viola: – Miklóska még csak márciusban lesz hároméves, András pedig a nyolcat töltötte, úgyhogy rengeteg segítségre volt szükségünk ahhoz, hogy mindezt tovább tudjuk vinni, de mindig kaptunk segítséget. Sajnos a szüleink közül csak az én édesapám él, ő is Adán, de nagyon sokat besegít, leginkább a hosszú hétvégéket szokta vállalni. Királyhalmán pedig van egy házaspár, a Hermina néniék, és ők vigyáznak a fiúkra, ha András délutános, kimennek elé az iskolabuszhoz, szóval tényleg számíthatunk rájuk. Rengeteget segített a húgom is, viszont neki most született babája, úgyhogy most rajtam a sor a segítségnyújtásban. Sok hosszú hétvégét töltött nálunk a gyerekekkel, és aztán hétfőn hajnalban innen ment dolgozni, úgyhogy nagyon hálás vagyok neki mindenért. Hermina néniéknek is végtelenül hálásak vagyunk, nagyon szeretik a fiúkat, náluk is már többször ott aludtak, egész hétvégét is töltöttek már ott, nagyon szerencsések vagyunk, hogy ők is mellettünk állnak.

 Ahhoz, hogy ezt a rengeteg csoportot vinni tudjátok, nagyon kell szeretni a néptáncot, a tanítást, a gyerekeket. Ez munka, vagy küldetés számotokra?

Viola: – Egy idő után munkává válik, viszont csak szívvel lehet csinálni. Ennyi év után nekem már nem küldetésem, hogy megtanítsam nekik a ti-ti-tát, meg az egyes kitevőst, meg a forgástechnikát, persze az is kell, de ezen keresztül az a legfontosabb, hogy adjak nekik egy lehetőséget arra, hogy közösségben legyenek. Negyvenkét éves vagyok, és ahogyan régen a szüleim tették, én is azzal példálózom, hogy milyen volt az én fiatalságomban. Mi, akik ehhez a közösséghez tartoztunk, nagyon összetartottunk, számíthattunk egymásra, önzetlenek voltunk egymással és én valami hasonlót szeretnék mutatni, kínálni a mostani fiataloknak, mert ez egy kincs. Ma már másmilyen az élet, ez tény, és akármennyire is igyekszünk jól nevelni a gyerekeinket, ebben a társadalomban élnek, viszont a néptáncos közösségekben akarva akaratlanul így lesz. A tánc egyéni dolog, amit az ember a párjával művel, de ha közösségben táncol, akkor tartozik ahhoz a közösséghez. Akkor már nemcsak a saját érdekeit nézi, hanem a közösségét is, hiszen ahhoz, hogy a csoport jól működjön, ott kell lenni a próbán, ott kell izzadni a többivel, a színpadon egy szívként kell dobogni, és ez azért ad egy köteléket számukra. Akik egy ilyen közösséghez is tartoznak, azok számára sokkal jobban kinyílik a világ.

 Vevők erre a mai fiatalok, keresik?

Viola: – Alapvetően az érzéseket kell nekik megtanítani, mert a mai gyerekekben egyre kevesebb az empátia. Nincs semmi rosszindulat a szavaimban, ám valahogy ezt érzem. Ezekre a dolgokra meg kell őket tanítani, figyelmeztetni kell őket sok mindenre, köztük arra is, hogy sokkal több szeretettel forduljanak egymáshoz.

 A táncház is egy lehetőség az egymáshoz való közeledésre?

Viola: – Persze, hiszen itt önfeledten, a maguk kedvére táncolnak, ez nem kötelezettség, hanem egy nagyon jó szórakozási forma. Ma már annyira a szájukba van adva ez is, mint ahogy minden más is, hogy talán nem értékelik eléggé. Nem nekik kell megszervezniük, nem kell elutazniuk érte, készen kapnak mindent, és így egy kicsit nehezebb értékelniük.

 Úgy tűnik, néptáncos berkekben ma már mindenki színpadra dolgozik. Ma ez jelenti a néptáncot?

Viola: – Ma már egészen mást kér a közönség, mint a mi gyerekkorunkban. Az előadásunkat, amit az Ördögcsáklya táncegyüttessel készítettünk el, azt már mi is úgy csináltuk meg, hogy külső segítséget is kértünk, más szakembert is hívtunk ahhoz, hogy ezt a műsorunkat igényesen összerakjuk. Nem baj ez. Mi ezt az előadást Táborosi Margarétával együtt csináltuk meg, és nagyon jó munkafolyamat volt. Mindenki tudta a dolgát. Én ragaszkodtam hozzá, hogy maradjunk a saját néptáncos kereteinken belül, hogy az a rész legyen jó, ő pedig felépítette a többit és a végeredmény remek lett. Nagyon élveztem ezt az együttműködést. Egyáltalán nem zavar, hogy színpadra dolgozunk. Megemelkedett az ingerküszöbünk, egészen más gyönyörködteti ma a nézőt, mint régebben, és ehhez igazodni kell.

 Melyek a legszebb pillanatok a néptáncban? Mit ad nektek?

Viola: – Vannak gyönyörű pillanatok, de nem tudom megmondani, hogy mikor és hol történnek meg. Néha egy táncházban, színpadon kevésbé, de voltak olyan pillanatok a táncos életünkben, amikor úgy éreztem, hogy ez az, valóban jó utat választottunk, mert az ember nem mindig érzi így a munkájával kapcsolatban. Egy idő után elgondolkodunk, hogy mi lett volna, ha nem ezt csináljuk, de aztán mindig rájövünk, hogy jó helyen és jó úton vagyunk. Néha nem egyszerű, sőt nehéz, de ezek vagyunk mi.

Somi: – Ez ad egy tartást. A néptánc művelése egy más életminőséget ad. Talán ez a cél, hogy ebből próbáljunk meg átadni valamit. Nem a kétlépéses csárdás a lényeg, nem a csapás erőssége és pontossága a fontos, habár az is hozzájárul, ám ha ebben vagy és ezt csinálod, esélyed van egy másfajta életre. Mi aktívan táncolunk. Nagyon nehéz ezt bentről csinálni, koreografálni, tanítani és táncosként táncolni is, de ha hagyunk magunk után valahány olyan fiatalt, akiknek javított az életén a néptánc, ha ez hozzátett valamit az életminőségükhöz, akkor már megérte.

 A ti gyerekeitek fogékonyak a néptáncra?

–Viola: – András már táncol és a kicsi is gyakran ott van velünk a próbán, amit így nem egyszerű megtartani, de sokszor csak így jutunk el. Amíg András kisebb volt, sokszor az egész délutánt velem töltötte táncpróbákon, rajzolgatott, bejárkált hozzám. András most Ludason táncol, egyébként Csókára vittem, de mivel hol délelőtt, hol délután járnak iskolába, nem tudom megoldani, hogy Csókára rendszeresen eljusson, Ludasra viszont igen, úgyhogy most ott táncol. Ők ebben élnek, szóval kötelező számukra. Teljesen mindegy, hogy tehetségesek-e vagy sem, nem is akarok ilyen megállapításokat tenni a gyerekeimről, nem is kell, hogy felnőttként néptáncosok legyenek, viszont ha már mások gyerekének közösséget akarok adni, akkor ebből a saját gyerekeimet nem fogom kihagyni, másrészt meg ez az életünk. Mi ezt tudjuk nekik nyújtani, ők ebbe születtek bele. Mi otthon népzenét hallgatunk, népdalokat énekelünk, néha citerázunk, néha táncolunk, így élünk.

 Mit jelent számotokra a Plakett díj?

Viola: – Amikor december elején elmondták, hogy felterjesztettek bennünket erre az elismerésre, fel sem fogtam. Viszont mikor már közeledett az ünnepség, meg aztán a díjátadón már nagyon megérintett. Az is nagyon meghatott, hogy ennyi egyesület terjesztett fel bennünket. Jó érzés volt, mert akármilyen akadály is jön, ez előre visz bennünket. Meghatódtam azon a szövegen is, amit felolvastak rólunk. Nem tudom, hogy ki írta, de köszönöm annak, aki megfogalmazta, mert nagyon jól lát bennünket. Azóta az élet már pörög tovább, várnak bennünket otthon a gyerekeink, az egyesületben a táncosaink, készülünk az eseményekre, de jó visszagondolni arra az érzésre, amit ott a díjátadón kaptunk.

Somi: – Nagyon örülünk neki, megtisztelő számunkra. Meghatott, hogy a művelődési egyesületek jelöltek bennünket. Sokfelé tanítunk és jó érzés, hogy értékelik a munkánkat. Mindenhol több csoportot vezetünk, tehát több együttesünk is van, szeretünk velük dolgozni, de mi nem a díjakért tesszük, hanem a közösségért.