„Az erkölcsi szabályok mindig is hatással voltak a magatartásomra”

Újságíróként az elmúlt években sok olyan emberrel találkoztam, akik munkájukkal követendő példát állítanak mindannyiunk elé. A törökbecsei Micsik–Torjai család tagjai is közéjük tartoznak. Az erdélyi származású, több mint húsz éve Törökbecsén élő Torjai Zita Katalin az egyik legjobb példája annak, hogy az ember kreativitása nem ismer határokat. Évtizedek óta napi több órát tölt kézműveskedéssel: van, hogy gyöngyözik, van, hogy éppen tojást ír, szezontól függően. Mint mondja, mindig van egy asztal, amelyről nincs elpakolva, számára ez feltöltődés és munka is egyben. Fafaragással is foglalkozik, bőrrel is dolgozik. Kézműves foglalkozásokat tart Magyarország-, Erdély- és Vajdaság-szerte több településen, gyermekek és felnőttek számára egyaránt.

Férje, Micsik Béla munkássága három fő tevékenységben bontakozik ki: népzenészi, népzene-oktatói tevékenysége, népi hangszerkészítő, alkotói munkássága, valamint hitoktatói küldetése és szolgálata. Mondhatom, rendszeres vendég vagyok a házaspárnál: tavaly Zitával készítettem interjút, most azonban Bélát kerestem fel, hiszen a törökbecsei népzenészt, népzeneoktatót, hangszerkészítőt, hitoktatót és kántort Plakett elismeréssel tüntette ki a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség. Az életpálya, pályaív elismerésére alapított díjat a magyar kultúra napja vajdasági központi ünnepségén, Zentán vette át január végén.

„A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakett elismeréssel tünteti ki Micsik Bélát azért a szívért és azokért az elmúlt évtizedeket egymásba szövő önzetlen mindennapokért, amelynek alapja hűség és hit barázdában, a Bánság, a Bácska, a Délvidék és az egész Kárpát-medence oltalmában, alapja a hit, a citerajáték, a barátság megmásíthatatlan örömében, nemzeti hagyományvilágunk páratlan és rendíthetetlen értékeiben. Nemzedékteremtő és hittel, áldással felvértező konokságát és állhatatosságát köszönjük, őszinte és a gyökereket ismerő, sosem megalkuvó emberségét, abbéli szeretetét, hogy jelenlétével, vésőjével, hűségével, játékával és imájával jövőt rajzol s megsokszorozza talentumait, jövőt rajzol a Bánság szikeseinek, a Tisza mentének, Bácskánknak, de egész Délvidékünknek, folyóink kanyarulatainak, házacskáinknak, zengő otthonainknak, templomocskáinknak. A mindezért vállalt rendíthetetlen mindennapjait köszönjük és köszöntjük most sokak nevében, hálával teli szívvel, a hála kifejezhetetlen szavaival, soraival” – olvasható a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség indoklásában.

2021. november elsején lettem a Magyar Szó munkatársa, a legelső interjúmat éppen Micsik Bélával készítettem: akkor Bodor Anikó-díjat kapott a törökbecsei népzenész. Béla tizenegy évesen, 1981-ben sajátította el a citerajáték alapjait élő hagyományból, apai nagyapjától, de tanult nagy múltú adatközlők játékából is. A zongoraiskola mellett az általános iskolai citerazenekarban kezdett el citerázni. A középiskola ugyan szétfújta a tagokat, de a katonaság után újraindította a citerazenekart, sőt magánszorgalomból oktatni is kezdett. 1993–94-ben Magyarországon fejezte be a C kategóriás hangszeroktatói tanfolyamot és oklevelet szerzett. Tudását Vajdaság-szerte, Magyarországon és a Partiumban tartott népzenei táborokban adta át és kamatoztatta. Valamennyi hajdani tanítványa ma sikeres oktató. Tekerőn 1995 óta játszik, Vajdaság egyik aktív tekerőse. Különleges hangszerét nem csak dísznek tartogatja: hangszeres kíséretet ad a néptánccsoportoknak, oktatja is, emellett fellép különféle rendezvényeken. 1998 óta a Népművészet Ifjú Mestere díj büszke viselője. 2015 áprilisában a visegrádi Szent György Lovagrend lovagjának, 2019-ben pedig a Történelmi Vitézi Rend vitézévé avatták. 2020-ban a Magyar Kultúra Lovagja címet is kiérdemelte.

– Magát a citerát véletlenül találtam meg gyerekkoromban, apai nagyapám házában el volt rejtve, mindig is féltett kincs volt ez a hangszer. Öregapám szépen tudott citerázni. Emlékszem, volt egy nagy citerazenekaruk, 16-an vagy 17-en voltak az öregek, hatalmasat szólt a muzsikájuk. Néztem öregapámat, ahogy citerázik, akkor még fel sem fogtam, hogy ennek mekkora értéke van. Aztán megmutatta, hogy na, fiam, ezt így kell csinálni, így fogod a nyomót, úgy fogod a verőt, akkor még nem voltak műanyag pengetők, és nem is ismertem az ujjas játékot. Akkor még kukoricaszár és szaruverő volt, a hangszerüzletek fogalma 1981-ben még nagyon távoli volt. Sokat segített, hogy ragadtak rám a dalok. Lehet, hogy manapság kapásból nem jut eszembe semmi, de ha meghallok egy ütemet, mindjárt tudom, hogy milyen változatról is van szó. Jó ideig nyomóval játszottam, később tértem át az ujjas játékra. Abban az időben Sári Tibor volt a szakvezetőnk, ő citerázott a nagycsoportban, és az ő apja is citerázott. Mindig élveztem, amikor együtt zenéltünk, de bevallom, hogy a repertoár szélesítése, illetve a technikázás volt a lényeges, hajtott a tudásszomjam. 1993-ban vettem részt először népzenei táborban Tóthfalun, és ott ismerkedtem meg más vajdasági citerásokkal, sőt citerákkal is. Borsi Ferenc mutatta meg, hogy lehet ám díszesebben is játszani, ő volt sokunk mentora. Akkor láttam, hogy léteznek más citerafajták és -technikák is. Öregapám citerája hosszú volt, viszont az ujjas díszítéseket csak a rövid hangszereken lehet ügyesen játszani. Így hát elhatároztam, hogy készítek magamnak egy rövid citerát – mesélte Béla.

A törökbecsei népzenész anyai nagyapja asztalos műhelyéből kiváló famegmunkáló szerszámokat örökölt. A Micsik-citera az évek alatt nemcsak Vajdaságban vált fogalommá, hanem Magyarországon, a Partiumban, a Felvidéken, Nyugat-Európában, sőt Kanadában, Észak-Amerikában, Dél-Koreában és Ausztráliában is. Béla kifejtette, hogy legnagyobb örömére javarészt Vajdaságban találtak gazdára az általa készített hangszerek. Saját elmondása szerint a citerakészítéssel azt az űrt szerette volna betömni, amellyel hiányt szenvedett a vajdasági hangszerkínálat. A citerákat mindig olyan minőségben adja át, mintha saját magának készítette volna, tette hozzá.

– Anyai nagyapám asztalos volt, neki köszönhetően sajátítottam el a famegmunkálási technikát. Öregapám soha nem készített citerát, azt mondta nekem, hogy ott a műhely, ott vannak a szerszámok, segít, ha kell, de csináljam meg egyedül. Összeszedtem magam, és 23 évesen elkészítettem az első citerámat. Elméletileg Törökbecsén van a legelső hangszerem, arra is gondoltam már, hogy visszavásárolom. Körülbelül hétszáz citera került ki a kezem alól. Van az egyenes, az úgynevezett vályúcitera, van a belsőfejes és a hasas. Ötféle hangszert készítek, három méretben, illetve alakzatban, és a különböző hangolásokkal jön ki az öt. Minden a megrendeléstől függ, vannak a prímek meg a tenorok, és van egy köztes hangolás, azt női énekhang mellé szoktam készíteni, amikor úgy rendelik, hogy asszony- vagy vegyes kórust kell vele kísérni – magyarázta Béla.

A népzenész 2007-től hangszerbemutatókat is tart: tizenhárom népi hangszerével járja Vajdaság óvodáit, iskoláit és művelődési intézményeit. Főállásban pedagógus: Padén zenetanárként, Beodrán pedig hitoktatóként tevékenykedik. Beodrán magyar nyelvet is tanít a szerb ajkú diákoknak. Szenttamáson és Padén citerázni tanítja a gyermekeket. 2001-től 2012-ig tagja volt a Durindó és Gyöngyösbokréta népzenei- és néptáncfesztivál tanácsának a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség megbízásából. Közösségének felkérésére 2004 óta kántor a törökbecsei Szent István Király-plébánián, emellett kisegít a szintén helyi Assisi Szent Klára-templomban és a beodrai Szent Mária Magdolna-templomban is. 1994 óta élteti a betlehemjárást és oktatja a gyermekeket. Kántorkodása alatt felismerte a katolikus egyház szükségét a kisegítőkre, így 2008-ban beiratkozott Szabadkán a Teológiai–Katekétikai Intézetbe, ahol hitoktatói diplomát szerzett 2013 áprilisában. 2014-ben akolitusnak nevezte ki a nagybecskereki megyés püspök. 2019-ben hittanár-nevelőtanár mesterfokozatot szerzett Szegeden, a Gál Ferenc Hittudományi Főiskolán.

– A népzenével való foglalkozásnak és a néprajzzal való ismerkedésnek köszönhetően rájöttem, hogy miért működik a magyar közösség úgy, ahogy. Megismerkedtem a népi erkölcs fogalmával, és gyarapítottam a tudásomat. Az íratlan szabályok, azok a bizonyos erkölcsi szabályok mindig is hatással voltak a magatartásomra, a tanításaimra. 2004-ben kértek fel kántornak, ennek köszönhetően megismertem a kántori munka szépségeit, és nem utolsósorban ez is egy közösségi szolgálat. Később a teológiának köszönhetően megkaptam azt, amire a szívem vágyott, és azóta tudom ötvözni a népi és a vallási erkölcsöt. Kiváltságosnak érzem magam ebből a szempontból. Az én módszerem nem a sablonos tanítás, a hittanórákon a mindennapi életből hozok fel példákat, és ezt a gyerekek is élvezik, leköti őket. Az isteni tanítás lényege, hogy Isten felé mutat, de ezt a tanítást az emberekben kell megélni. Mindenkiben egyénileg él ez a tanítás, hiszen a Jóisten nem teremtett bennünket egyformának – fogalmazott a Plakett díjjal kitüntetett Micsik Béla, aki szerint minden elismerés egy munka vagy életpálya vastag vonallal való aláhúzása, tulajdonképpen egyfajta összegzés.

– Aki kiáll a közösség elé, az felelősséget vállal, meg kell mutatnia önmagát. Ez történhet jó szándékkal, amikor valaki akar valamit adni a közösségnek, vagy történhet rossz szándékkal is, amikor valaki egyszerűen csak magát mutogatja. Én úgy látom, hogy ennek ez a két erkölcsi útja van. Egy tanárnak például a saját tudását kell átadnia önzetlenül. Az emberek díjazni szoktak másokat. Olyanokat, akiket méltónak találnak erre, akik kiérdemelték ezt az életükkel, a munkájukkal, az erkölcsi magatartásukkal, a szavaikkal és a tetteikkel. Számomra minden egyes közösségi elismerés felemelő és ösztönző hatású. Fontos a hagyományaink ápolása, hiszen ez a megmaradásunk egyik záloga – zárta beszélgetésünket Micsik Béla.