Amikor egy díjátadón elhangzik, hogy „a vajdasági magyar közösség érdekében végzett több évtizedes áldozatos tevékenység elismeréséért” kapta meg a méltatott az adott kitüntetést, akkor a be nem avatottak előtt általában a lila köd jelenik meg. Ha viszont ehhez Klemm József neve párosul, akkor már nincs szükség magyarázatra. A Vajdasági Rádió és Televízió vezérigazgató-helyettese ugyanis csaknem fél évszázada áll a vajdasági magyar tájékoztatás szolgálatában, és szinte nincs is olyan lépcsőfoka az újságírásnak, szerkesztésnek és menedzselésnek, amelyet meg ne lépett volna.
Az idősebbek tisztelik, a fiatalok pedig példaként tekintenek arra a pályafutásra, amelynek kezdetei az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén csíráztak. Itt folytatta tanulmányait a nagybecskereki származású ifjú, aki a későbbiekben az akkori Újvidéki Televízió újságírója, majd az Újvidéki Rádió külpolitikai szerkesztője, főszerkesztője, később igazgatóhelyettese, megbízott igazgatója, 2011-től pedig igazgatója lett. Klemm József nevéhez kötődik a Pro Media Civil Szervezet megalapítása, melynek keretében a Vajdasági Magyar Újságíró-iskola működött. Tudósította a Magyar Rádiót, sőt a BBC magyar műsorainak jugoszláviai munkatársaként is dolgozott. Tíz éven keresztül volt a Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának sajtófelelőse, miközben szerepet vállalt a vajdasági magyar tájékoztatási rendszer kidolgozásában. Azok között is ott volt, akik a Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciójának megalakítását szorgalmazták. Közben verseket írt, ugyanakkor filmkritikusként is jeleskedett. Munkájáért korábban már megkapta a magyar állam arany érdemrendkeresztjét, nemzeti ünnepünk alkalmából pedig idén Áder János magyar köztársasági elnök a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével is kitüntette. Az elismerést a múlt héten vette át Csallóközi Eszter főkonzultól Palicson.
A dióhéjba foglalt pályafutás is elegendő erővel bír ahhoz, hogy fiatalabb és lényegesen tapasztalatlanabb újságíróként egy kissé lámpalázasan kopogjak be az irodája ajtaján. Szikár megjelenése azonban olyan szelíd pillantással párosul, amely azonnal feloldja a feszültséget.
Öt évtizedes munkásságának legtartalmasabb évei azok, amelyek az újságíráshoz kötődnek (Fotó: Molnár Edvárd)
Csodálatra méltó, csaknem öt évtizedes munkásságának mely éveit tartja a legtartalmasabbnak?
– Ha ki szeretnék emelni néhány évet, akkor azok mellett döntenék, amelyek az újságíráshoz kötődnek. Az utóbbi tizenkét évben ugyanis már menedzserként működök: a jövő hét elején megbízott vezérigazgatónak neveznek ki, így elmondhatom, hogy pályafutásom alatt a gyakornoktól a vezérigazgatóig minden tisztséget betöltöttem. A legszebb évek viszont azok voltak, amikor újságíróként lehetett utazgatni, világot látni, és összehasonlítani, milyen a tájékoztatás Szerbiában, Vajdaságban, illetve más országokban. A nyolcvanas évek elején ugyanis az akkor még Újvidéki Rádió és Televízióként működő intézmény anyagilag olyan jól állt, hogy ott lehettünk minden fontos nemzetközi eseményen. Jómagam akkor filmkritikusként tevékenykedtem, és a beosztásomnak köszönhetően több ízben járhattam a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, voltam Berlinben és Párizsban is. Évente jártam az akkori Jugoszlávia legjelentősebb filmfesztiváljára Pulába, a későbbiekben rendszeresen kísértem a Magyar Filmszemlét is Budapesten. Azokban az években rengeteg élménnyel gazdagodtam, amelyeket még most is őrzök, és amelyekről szívesen beszélek.
Említette, hogy értékes tapasztalatokat szerzett a téren is, hogy miben különbözik a vajdasági tájékoztatás a külföldi médiavilágtól.
– Ezek a tapasztalataim a kilencvenes évekhez kötődnek. A délszláv háború kitörése után adódott ugyanis alkalmam arra, hogy közvetlenül bekapcsolódjak a külföldi tájékoztatásba is. 1991-től tudósítottam a Magyar Rádiót arról, ami területeinken történt. Alig egy évvel később pedig a BBC magyar adása keresett meg azzal, hogy a háborús helyzetről tudósítsak. Döntenem kellett, és az utóbbit választottam. A kilencvenes években a szerbiai újságírók nagy részét rákényszerítették arra, hogy beálljon a háborús propaganda mögé, és szerepet vállaljon mindabban a rettenetben, ami idehaza történt. Azok, akik erre nem voltak hajlandóak, többnyire elhagyták az országot. Hatalmas veszteségeink voltak, ami a tehetséges, jó újságírókat illeti. Kevesen vállalták ugyanis annak a kockázatát, hogy a rezsimmel szemben állva nemcsak a szociális biztonságukat veszélyeztessék, hanem az életüket is. Személy szerint ebben az időben kaptam alkalmat arra, hogy a BBC magyar adásain keresztül megőrizzem a hitelességemet. Ezzel együtt vállaltam azt a kötelezettséget is, hogy évente öt-hat szakmai vagy műszaki továbbképzésen vegyek részt. Tizenhárom éven keresztül olyan tapasztalatot sikerült szerezni, amely a későbbiek folyamán nemcsak számomra volt hasznos, de lehetővé tette azt is, hogy a kétezres évek elején elinduljon Vajdaságban az újságíró-iskola. Sándorov Péter kollégámmal együtt azzal az eltökélt szándékkal alapítottuk meg a Pro Media Civil Szervezetet, hogy egy másfajta, hitelesebb újságírást próbáljunk meghonosítani a Vajdaságban. Elsődleges célunk az volt, hogy megkíséreljük kibillenteni a szakmát abból a rossz kerékvágásból, amelyben a kilencvenes években döcögött a szerbiai újságírás. Megpróbáltunk egy olyan fiatal nemzedéket kinevelni, amely elsajátítja a szakmaiságon alapuló, objektív és hiteles újságírást. Reméltük, hogy ezáltal a fiatalok képesek lesznek arra, hogy ne munkaként, hanem életformaként műveljék az újságírást.
Visszatekintve, mennyire sikerült elérni a kitűzött célokat?
– Részben sikerültek. Mi ugyanis eleve négyszemeszteres képzésben gondolkodtunk: azt szerettük volna, ha az első két félévben inkább elméleti képzésben részesülnek a fiatal magyar újságírók, a következő évben pedig a vajdasági magyar médiában a gyakorlatban is alkalmazzák a szerzett tudást. Sajnos az ehhez szükséges együttműködést nem sikerült megfelelő módon kiépíteni, így nem tudtuk intézményesíteni a képzést. Sikerként könyvelhető el azonban, hogy a tizenkét év alatt több mint kétszáz fiatal élt azzal a lehetőséggel, hogy túlnyomórészt magyarországi eszközökből idehaza képesítse magát. A kétszemeszteres képzés elvégzését követően pedig nagyon sokan bekerültek a vajdasági magyar médiaházakba, és többen már vezető tisztséget is betöltenek. Remélem, hogy ezáltal a saját szerkesztőségükben is továbbadják azt, amit a Pro Media újságíró-iskolájában elsajátítottak.
Klemm József: Pozitív célok mellett igenis lehet nemzetileg elkötelezett az objektív újságírás is (Fotó: Molnár Edvárd)
Említette a hiteles és objektív újságírás jelentőségét. Ön szerint a vajdasági gyakorlatban érvényesülnek ezek a fogalmak?
– Személy szerint az objektivitást is relativizálom. Teljes objektivitást természetesen nem lehet elérni: azt hiszem, hogy az önmagukat objektívnek tekintő médiaházaknak is be kell vallaniuk, hogy mégiscsak eltolódnak jobb vagy bal oldalra. Úgy érzem, hogy ha valaki ma a szerbiai közegben megpróbálja kideríteni a valóságot, akkor az egyik és a másik oldalt is meg kell hallgatnia, mert mindkettőnél részigazságok hangzanak el. A teljes igazság pedig valahol a kettő között vagy a kettő mögött rejlik. A vajdasági magyar médiumok is csak úgy tudnak beilleszkedni ebbe a helyzetbe, ha hűek maradnak a tényekhez. Lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a tényeket megismerő olvasó, hallgató és néző önmaga vonja le a következtetéseket, amelyek által hiteles képet alkothat a valóságról. Ugyanakkor azt is vallom, hogy a kisebbségi újságírás legalább két dologban különbözik a többségi nyelven való tájékoztatástól. Egyrészről olyan témákkal kell foglalkozni, amelyek kimondottan a vajdasági magyar közösséget érintik. Másrészről úgy kell feldolgozni a témákat, hogy a vajdasági magyar néző, hallgató vagy olvasó megtalálja magát benne: választ kell kapnia azokra a kétségekre, amelyek a jelenlegi körülményekben aggasztják. Már 1999-ben, az ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács első ülésén megfogalmaztuk, hogy a vajdasági magyar sajtónak nemcsak magyar nyelvűnek kell lennie, hanem a magyar szellemiséget is tükröznie kell. Ezt a mondatot a későbbiek folyamán sokan próbálták félremagyarázni, de személy szerint a mai napig a nemzetileg elkötelezett újságírásért szállok síkra. Ettől az sem tántorít vissza, hogy sokan úgy vélik, az objektív újságírás nem lehet elkötelezett. Szerintem pozitív célok mellett igenis lehet nemzetileg elkötelezett az objektív újságírás is.
Mi az, ami a kritikák, bírálatok és a változó áramlatok közepette is tudja tartani a lelket az újságíróban? Mi az Ön titka?
– Mindig is létezett bennem az íráskényszer. Már gimnazistaként írtam verseket, harmadéves egyetemistaként pedig az akkori Újvidéki Televízió ösztöndíjasa lettem, így lehetőségem nyílt arra, hogy ezt a kényszert a különböző újságírói műfajok segítségével csillapítsam. Különösen akkor jutott ez kifejezésre, amikor a rádióhoz kerültem, és film-, illetve színkritikus lettem. Így olyan műfajokban alkothattam, amelyek előtérbe helyezték a kreativitást. Ez volt az, ami a több mint három évtizedes újságírói pályafutásom ideje alatt eltöltött egyfajta megelégedéssel. Később a különböző vezetői pozíciók betöltésekor ismét előbújt a kényszer, és visszatértem a versíráshoz. Hatvanéves koromban jelentek meg az első verseim egy haikukötetben. Ez azért volt érdekes számomra, mert teljesen más írásmódot tükrözött, mint ami az újságírásra jellemző. A haikuban ugyanis tizenhét szótagban kell összesűríteni mindazt, amit az ember a világról és az abban rejlő szerepéről gondol. Az alkotási folyamat hozzásegített ahhoz, hogy abban a közegben is rátaláljak ismét a valódi jelentéstartalomra, ahol már nem igazán érezzük a szavak súlyát. Ez további lendületet adott, és folytatásra sarkallt: bízom benne, hogy mielőtt befejezném a földi pályafutásom, még egy verseskötetet sikerül megalkotnom.
A magyar állami kitüntetés átvételének pillanatai (Fotó: Molnár Edvárd)
Ha most verset írna Hála címmel, kihez szólnának a sorok?
– Gyerekkorom óta vallásos környezetben nevelkedtem és éltem: a mai napig nagyon erősen kötődöm a földöntúlihoz. Ez a kötődés az eddigi verseimben is érezhető, hiszen gyakran jelenik meg bennük a Nagy Alkotó, akitől a teremtés kisebb fortélyait elsajátíthatjuk. Nevezzük őt Istennek, Mindenhatónak vagy a világmindenség nagy építőmesterének: olyan lénynek, amelynek van egy nagy terve, és ennek mi részei vagyunk. A versírás, ahogyan minden más tevékenységem közepette is azt próbálom megtalálni, hogy mi ebben a nagy tervben az én szerepem, illetve valóban be tudom-e tölteni azt a szerepet, amelyet a Nagy Tervező rám bízott. Ha tudok alkotni, és eközben a tökéletesebbre törekszem, akkor úgy érzem, hogy teljesítem a terv leglényegesebb részét. Annak adnék hát hálát, aki ilyennek teremtett, amilyen vagyok.
