Kevés olyan ikonikus figurái voltak, vannak Zentának, mint a cigány muzsikusok. Közülük is talán a legismertebb Zsadányi Béla volt, akinek az apró és puha kezei között szívet szorongató módon szólalt meg a klarinét, vagy harsogott a szaxofon.
Azt mondják, a Tisza-parti városkában egykoron Tripolszky Géza múzeumigazgató tudta a legtöbb népdalt, s utána következett édesanyám. Sokszor hallottam őket közösen mulatni, s olyan dalokat énekelgettek, melyeket csak nagyon kevesen ismertek. S amikor megkívánták ezeket a dallamokat, meg néhány jó fröccsöt, a Papuliba mentek, mert ott zenéltek a cigányok, s ha véletlenül nem is voltak akkor ott, Béla szépen becsomagolta a hangszerét, s kisvártatva megjelent, mert az agyon ismételt csárdások mellett az ő szíve is vágyott a ritkán felcsendülő népdalokra. Ilyenkor aztán ott ült a mulatozó társaság asztalánál, és hajnalig kísérte a vendégeket.
Aztán a lakodalmamon is ők húzták a talpalávalót, s amikor az újvidéki szerb haverjaim megtudták, hogy a Carioca de Brasil zenél, ők is megjelentek, mert a székvárosban már kihalt a magyar cigányzene.
Sajnos Zentán sem lehet már őket hallani, mert a Papuli után nem leltek másik otthonra, így már csak szép emlék lett a muzsikájuk...
Bélát utoljára egy temetésen hallottam játszani. Közös barátunk végső akarata volt az, hogy a kártyacimborának sem akármilyen muzsikus még egyszer, utoljára eljátssza a nótáját. Betegsége miatt azonban Béla már akadozott a klarinéton, s bár senkit nem zavart, őt nagyon, mert a test már nem akart engedelmeskedni.
Nekünk, idősebbeknek megtiszteltetés, hogy hallgathattuk Béla érzéki, könnyeket csaló muzsikáját.
Nyugodj békében, kedves barátom!
