„Minél távolabbra sodor bennünket a sorsunk, a szülőföld emléke annál élesebben él szívünkben.” Ezt tapasztalja Kővári Tünde, szilágyi születésű, Budapesten élő festőművész. Különleges, a grafika és a festészet elemeit ötvöző alkotásait legutóbb szülőfalujában mutatta be. A kiállítás helyszínén, a szilágyi Szent István király templomban kisebb tömeg gyűlt össze, megcsodálni festészetét, amelyet áthat egyfajta harmónia, a természet színei, formái és a szülőföld iránti rajongás. Tünde rendszeresen kiállít Magyarországon, a közösségi felületeken 8000-es követői közössége van, műtermének ajtaja mindenki előtt nyitva áll, ugyanis fontos számára az emberekkel való párbeszéd. Képei ihletésének történetét papírra veti, azt mondja, így könnyebb őket készen elengednie. Gyanítom, az írásos megfogalmazás szeretetének, képességének köze lehet ahhoz is, hogy az édesapja Kővári Árpád, aki több mint két évtizeden át volt a Magyar Szó és a Dunatáj újságírója. Kővári Tündével ezért (is) írásos formában ,,beszélgettünk” és mondhatom, élmény volt:
Szülőfaludban a kiállítás helyszínén, a Szent István király templomban mondhatni, kisebb tömeg fogadott. Nagyon sokan kíváncsiak voltak az alkotásaidra. Hogyan érintett ez a látványos érdeklődés, az itthoni közönséggel való találkozás alkalma?
– Meglepődtem a nagy érdeklődést látva, tapasztalva. Sokan már napokkal előtte jelezték, hogy látták a plakátot, hallottak a kiállításról, természetesen jönnek, ott lesznek. Ismerősök, régi osztálytársak, barátok... és ismeretlenek is, akik a közösségi médiákban követik a festményeim születését, alakulását. Nagyon jólesett mindezt megtapasztalni. Egy visszaigazolás volt arra vonatkozóan, hogy az utam helyes és a festményeim beteljesítik küldetésüket.
Sokan követik otthonról is az oldalamat, Nyugat-Bácskából a legtöbben, de Szabadka környékéről és a Tisza mentéről is rendszeresen hozzászólnak a festményekhez. Amikor olyasmit írok a képekhez, amiből kiderül, honnan származom, azonnal jönnek a szívmelengető kommentek: „örülök, hogy te is a mi lányunk vagy!” – és hasonlók. Ezek a hozzászólások mindig nagy örömet szereznek. Zomborban tervezünk egy kiállítást valamikor az ősz folyamán, zajlanak az egyeztetések ennek ügyében a Magyar Polgári Kaszinóval.
Kerülő úton jutottál vissza a festészethez. Miként látod, az, hogy külföldön élsz, plusz tartalmakkal gazdagítja a visszanézést, illetve esetleg más színben és formában hozza eléd az „otthonról hozott” mondanivalót, amelyet alkotásaid meghatározó elemének tartasz?
– Amikor eltávolodunk egy szeretett helytől, élesebbé válnak az emlékek. Alkalmunk nyílik arra, hogy távolról, valahogy fentről nézzünk vissza a múlt eseményeire, a hátunk mögött hagyott világra. A fizikai eltávolodás viszont egyáltalán nem egyenesen arányos a lelki eltávolodással, sőt, sokszor inkább fordított arányosság érzékelhető: minél távolabbra sodor bennünket a sorsunk, a szülőföld emléke annál élesebben él szívünkben. Az ember felértékeli, mit veszített és mit adott fel... és mit kapott cserébe. Nem könnyű ez a visszatekintés és számvetés, nekem a festményeimen keresztül sikerült feldolgoznom a szülőföld elhagyását és az ezzel járó veszteségeket. Kifestem magamból a gyerekkorom legemlékezetesebb momentumait: a nagymamám tulipánjait, a nagyapám szőlőjét, a szép gyerekkori sétáimat a szülőfalum határában. Megfestettem a szilágyi galagonyákat, a kökényt, a pipacsos rétet, a gesztenyéket, a csipkebogyót, a templom sziluettjét, és mindazokat a dolgokat, amelyek fontos emlékhordozók a múltból. Édesapám emléke például egy absztrakt égboltban jön vissza, mert olyan sokat sétáltunk együtt téli estéken a falu sötét utcáin gyerekkoromban, és néztük a csillagokat, égitesteket, Holdat, Tejútrendszert, hogy az elvesztése óta olyankor érzem magamat a legközelebb hozzá, amikor felnézek a csillagos égre.
A szülőfalumból jött felkérésnek nagyon örültem, jó érzés volt hazavinni a festményeimet oda, ahol a témájuk ötlete fogant.
Reál és művészeti tanulmányokat egyaránt folytattál, az életedben, ahogy a műveidben is jelen van a kontrasztok ereje. Milyen meghatározó fordulópontok, események játszottak szerepet abban, hogy rátaláltál az emberi és alkotói harmóniára, amely ma jellemez?
– Nem volt bátorságom azonnal a képzőművészetet választani, komfortzónán belül maradva matematikát tanultam az Újvidéki Egyetemen. Gyorsan rájöttem, hogy festés és kreativitás nélkül nem élhetek teljes életet, mert hiába próbálom elnyomni magamban, egyre inkább előre tör és szárnyra kap bennem, ezért elkezdtem keresni, kutatni a megoldásokat. Évekig jártam rajztanárhoz, majd a Budapestre költözés után grafikát és tervezőgrafikát tanultam. Az ott szerzett tudást és tapasztalatot hasznosítottam a technikám kikristályosításában és tökéletesítésében. A stílusom viszont nem sokat változott a tanulmányaim során, gyerekkorom óta a belém kódolt módon festem a képeimet, a saját képi világomban élek.
Sajátos a stílusod. Milyen technikával készülnek a képeid?
– A grafika és a festészet elemeit ötvözöm. Szeretem a szabályos, élesen határolt tereket, a tiszta, homogén színeket. Sokat játszom az árnyalatokkal, így próbálok térhatást elérni. Szívesen használom a feketét is, mert óvatosan és okosan adagolva látványos dolgokat lehet vele varázsolni a vásznon. A matematika, geometria nagyon intenzíven jelen van a képeim struktúrájában. Mindent mérek, körívekbe illesztek, rendszerezek, szabályos rendbe rakok. A természetben előforduló formákat átfordítom a saját nyelvemre. Ez a tulajdonságom már gyerekkoromban kialakult. Amióta létezem, így tekintek a világra. Amikor meglátok egy érdekes formát a természetben, azonnal elkezdem fejtegetni magamban, hogyan festeném le, hogyan oldanám meg a saját képi világomban, a saját törvényeim és rendszabályaim között.
Általában 3-4 hétig festek egy képet, és amíg dolgozom rajta, addig folyamatosan benne élek. A folyamat egy gondolattal kezdődik, egy ötlettel, egy szép látvánnyal. Rajongva szeretem a természetet: a fákat, virágokat, égboltot, felhőket, naplementéket és hajnalokat, az égi jelenségeket, minden fűszálat. És rajongva szeretem a színeket: az élénk és visszafogott árnyalatok játékát, a harmóniákat és kontrasztokat, a fényes csillogásokat és a matt mélységeket. Sok időt töltök a természetben, és sétáim során megakad a szemem minden szépen. Megfigyelem, analizálom a formákat, szinte egyfolytában alkotok gondolatban. És abban a pillanatban, amikor körvonalazódik a fejemben a téma, már azonnal látom magam előtt a színvilágát, hangulatát is. Ekkor jönnek a tervek, vázlatok, a színárnyalatok kikeverése, majd a vászon méretének kiválasztása. És végre kezdődhet élesben is a játék… Amikor leülök festeni, a fejemben már készen áll a kép. Ami ezután következik, az egy több hetes szigorú, józan kivetítése ennek a gondolataimban lebegő forma- és színvilágnak a vászonra.
Sokat fotózok, folyamatosan modelleket keresek a témáimhoz a természetben.
Olyankor is festek, amikor látszólag egészen mást csinálok. Folyamatosan nézegetem, méregetem, tervezem a vonalakat, színeket. Ott lebeg előttem beszélgetés közben, barangolásaim során, vagy a várost járva... mindig. Időnként összehasonlítom a vásznon alakuló formákat a fotóimmal – ez mindig hasznos útmutatást ad a továbbiakra nézve. Azután, amikor sok ilyen festős, gondolkodós, tépelődős nap után befejezem a festményt, olyan nehéz elszakadni tőle... a lelkem valahogy benne marad. Még festeném, javítgatnám, viszont azt is pontosan tudom, hogy el kell engedni, útjára kell bocsátani. Ilyenkor szoktam elkezdeni írni róla. Mert amikor kiírom magamból a festményhez fűződő gondolataimat, emlékeimet, benyomásaimat, akkor tudom csak valóban és végleg elengedni, akkor tekintem teljesen befejezettnek.
Az ember beleborzong a gyönyörűségbe, nemcsak a képeid láttán, de az azokhoz fűzött történeteid olvasatán is. Például a szülőfalu naplementéjét ábrázoló kép kapcsán: „a nagyváros zajában is hallani véljük azt a jellegzetes hangú, összetéveszthetetlen déli harangszót… és tenyerünkben érezzük a szülői ház kilincsének tapintását.” Gyakran találkozhat veled a hazai, a vajdasági közönség, illetve milyen módon juthatunk az alkotásaid élményéhez?
– A műtermem ajtaja nyitva áll az érdeklődők előtt, szívesen beszélgetek azokkal, akik szeretik a festményeimet, valamint az érdeklődőkkel, potenciális vásárlókkal is. Rendszeresen állítok ki Budapesten, van egy pár állandó helyszín, ahova évről évre visszajárok. Szívesen megyek iskolákba is, a gyerekek hálás és őszinte közönség, nagy feltöltődés és inspiráció közöttük lenni.
Figyelemre méltó a közösségi oldalakon való jelenléted. Milyen formában és mértékben segíti mindez a műveid népszerűsítését?
– Az alkotás folyamatába beavatom a Facebook és Instagram oldalam, valamint a honlapom követőit, az érdeklődők betekinthetnek a festmények születésének kulisszái mögé. Hétről hétre megosztom a gondolataimat és a műhelymunkát – sőt, az esetleges kételyeimet, dilemmáimat is. Azt tapasztalom, hogy az emberek szívesen követik ezt a folyamatot, szeretnek részesei lenni a történéseknek, várják a fejleményeket, a végeredményeket, véleményt formálnak, hozzászólnak. Nekem is fontosak ezek a visszajelzések. 8000 követőm van a Facebookon, több száz emberrel szinte személyesnek érzem ezt a már több éves folyamatos kapcsolatot.
Hadd idézzek a szilágyi kiállításodon felolvasott méltatásból: ,, Olyannak ábrázolja a növényeket, erdőket, virágokat, tájakat, amilyenek az ember rombolása nélkül lennének… amilyenek lenni szeretnének.” Örök kérdés: vajon hozhat jóvátételt a művészet, rekonstruálható általa, ami elveszett és feltartóztatható a sok múlandósàg, amely tájainkat, közösségeinket és azok emberét érinti?
– Hiszek a művészet által létrehozható csodában, a gondolatok építő erejében, a pozitív példamutatásban. A képeimen keresztül a természet nagykövetének érzem magam, mert azzal, hogy közelebb hozom az emberek szívéhez, lelkéhez az ajándékait, talán sikerül pozitív gondolatokat elindítanom bennük... és talán tetteket is a környezetünk megóvása érdekében.
A természet megóvásáért emel szót minden festményem: őrizzük meg, vigyázzunk rá, hogy minél tovább élvezhessük érintetlenségét, tökéletességét, ezt a rendkívül sérülékeny csodát.
