Lázas levélírás, vágyak felsorakoztatása és megcímzés. Közben jónak kell lenni – igaz, picit a szülők nyomására – nehogy a piros ruhás, nagy, fehér szakállú bácsi tudomást szerezzen az ellenkezőjéről, és a várt édességek helyett virgács érkezzen majd. Ahogy közeledik az ünnep, fokozódik az izgalom, majd december ötödikén, amikor kisikáljuk a csizmácskákat és a cipőcskéket, este alig tudunk elaludni, addig is árgus szemekkel figyeljük az utcát és a háztetőket, abban reménykedve, hogy korábban megpillantjuk a settenkedve ajándékokat osztogató pirosputtonyos Mikulást, és végre kiderül számunkra a nagy talány, hogy valójában a kéményen, vagy az ablakon keresztül mászik-e be hozzánk a házba. Természetesen este semmit sem látunk, legfeljebb álmunkban rénszarvasokkal húzott szánt, éppen ezért ébredéskor talán méginkább zaklatottan mászunk ki az ágyból, abban reménykedve, hogy idén sem felejtett el minket a Mikulás. Félve pillantunk ki ilyenkor az előszobába, ahol viszont a csizmácskákban megannyi ajándék és finomság, cukorka, csoki és gyümölcs vár minket.
A mikulásvárás mindig is az egyik legkedvesebb gyermekkori emlék marad számunkra, még annak ellenére is, hogy sok különböző – néha ijesztő – céges műszakállat viselő és túlméretezett piros ruhába beöltözött ajándékosztogató megismerése, majd barátok, vagy csak idősebb testvér – ünneprontó – felvilágosítása után, vagy csak a levelek és ajándékok szekrény mélyén megtalálása után fel nem ocsúdunk, hogy a Mikulás nem létezik. Az ajándékvárás ettől függetlenül megmarad, ahogy az öröm is, hiszen egy gyermek számára igazából nem az advent első napja jelzi a téli ünnepkörünk kezdetét, hanem ez a várakozással teli nap. Még nincs karácsonyfa, csillogás-villogás, de már belengi a lakást az ünnep illata, miközben az ajándékot sem kapjuk csak meg úgy feltétel nélkül, hiszen azt ki kell érdemelni.
Manapság azonban már novemberben – némely nagyvárosban pedig akár októberben is – kikerülnek a színes karácsonyi díszítések a közterekre, a kirakatokba. Ünnepi hangulatba öltöznek az utcák és hirdetik: közeleg az ünnep, örülj, ajándékoz és vásárolj! Mindez persze csak számunkra, felnőttekre nézve lehet elszomorító, mert bár mi is szeretünk ünnepi hangulatban lenni, de már tudjuk, mindez nyomásgyakorlás, és a túl korai csillogás-villogás hiába emlékeztet a rég elmúlt gyermekéveinkre, valahol pont azt lopja el tőlünk, amire eredetileg hivatott lenne: a közelgő ünnep misztikumát és az arra való felkészülést. Mindezt azon pszichológiai tény erősíti meg, hogy mi, emberek, nagyon könnyen és gyorsan megszokjuk a jót. Ugyanígy megszokjuk az ünnepi hangulatot is, és ezért arra törekszünk, hogy még fényesebb, még csillogóbb legyen az a bizonyos nap. Édes, cukormázas, lassan-lassan giccsbe forduló lázálom és tartalom, vagyis szeretet nélküli kényszerű ajándékozás.
Szent Miklós alakja egyáltalán nem kapcsolódik ehhez a képhez. A harmadik században született gazdag családból származó Νικόλαος (Nikolasz), majd később Myrta püspökének legendája csupán egyetlen dologban osztozik a jelenkori ünnepünkkel, ez pedig az ajándékozás. Csakhogy amíg a modern kori Mikulás a kisgyerekeket ajándékozza meg, addig a szent életű püspök a rászorulókat. A középkori legenda szerint Miklós, miután nagy vagyont örökölt és megtudta, hogy az egyik szomszéd nagy szegénysége miatt nyilvánosházba akarja adni három lányát, éjnek idején a nyitott ablakon át bedobott egy erszény pénzt, és így először a legidősebb, majd hasonló „égből jött” segítségek után a másik két lány is tisztességgel férjhez mehetett. Egy másik legenda szerint viharba jutott matrózokat mentett meg kezébe ragadván a kormányt és lecsillapítva a vihart, míg olyan elbeszélés is létezik, miszerint ártatlanul megvádolt katonákat mentett meg. Megszámlálhatatlan azoknak a történeteknek a száma, amelyek a segíteni siető Miklósról szólnak, különösen gyermekek esetében. Az egyik ilyen történet szerint egy gonosz vendéglős elcsábított három iskolás fiút, majd megölte őket, és mint akkor a húst volt szokás, só közé egy hordóba rejtette a holttestüket. Miklóst azonban egy angyal figyelmeztette az esetre, mire ő megjelent a vendéglős házánál, föltámasztotta a gyermekeket és megbüntette a bűnöst. Ebből a legendából alakult ki német nyelvterületen az a püspökjáték, amely kereskedőkön keresztül, vélhetőleg szláv közvetítéssel jutott el hozzánk (Miklós név szlovák változata a Mikuláš), majd vált népszokássá, hogy a szent ünnepének előestéjén „Mikulás”-nak elnevezett püspöki köpenyre hasonlító ruhába öltözött apó házról házra járt, és vizsgáztatta, majd dicsérte, ajándékokkal halmozta el a gyerekeket, vagy éppenséggel megfenyítette, megbüntette őket.
Két évvel ezelőtt azonban még nem sejtettük, hogy mi vár ránk. Korlátozások, bezárások, bizalmatlanság, félelem és elmagányosodás. Sokan abban reménykedtünk, hogy a 2021-es december vidámabb lesz a 2020-nál. A valóság azonban az, hogy még mindig messze vagyunk attól, hogy ismét „valódi” társasági életet élhessünk. Az Európa-szerte tapasztalható újabb lezárási és korlátozási hullám azt sugallja, hogy sokan idén is kicsiben ünnepelnek, távol a családtagoktól, barátoktól, ismerősöktől. Talán épp ezért annyira időszerű Szent Miklós valódi alakja és legendája most is. Ma este ne csak a gyerekekre gondoljunk, hanem azokra a kényszerből és a járvány miatt magukra maradt személyekre, idősekre is, akik ott élnek körülöttünk! Egy jó szó, egy jelképes kis ajándék, szaloncukorka, vagy sütemény az ajtó előtt már előcsalogathatja azt a rég elfeledett gyermeki mosolyt az arcukra, amely visszavarázsolja őket a mikulásvárás ártatlan korába, és habár egy röpke időre is, de elfeledteti mindannyiunkkal, hogy mennyire elidegenedett világban élünk.
