Nálunk a december tele van családi ünnepekkel, két születésnap, két névnap is erre a hónapra esik, ekkor van Jézus születésnapja, meg az óévbúcsúztató ideje is. Ennek ellenére se a vidámságnak, se az örömnek esze ágában sincs beköltöznie otthonunkba. Oda jutottunk, hogy a régi karácsonyok emlékéből töltekezünk.
Gyerekként soha annyi édességet nem kaptam, mint december hónapban. A Mikulás is hozott bőséggel, aztán meg a Jézuska. Évközben nem láttam narancsot, csak decemberben, manapság szinte utána vágják az embernek a boltban, ha nem vesz belőle. De ennek a gyümölcsnek már nincsen se ünnepi illata, se ünnepi íze. Az ajándék, a gyümölcs csak megízesíti az ünnepet, de a lényegét más adja, az együttlét.
Éppen ez az, amit elvett tőlünk a kor, amiben élünk!
Előbb szép lassan, módszeresen. A munkaképes fiatalok vagy beköltöztek a városokba, vagy meg se álltak külföldig. Odahaza nem volt munkalehetőség, a háború lehetősége folyamatosan a levegőben lógott, majd hirtelen, szinte kegyelemdöfésként beütött a járvány. Állítólag elszabadult néhány denevér Kínában, ezeket tőrbe csalva a helyi szokásoknak megfelelően elfogyasztották. A koronavírus meg, mintha csak a szomszédba menne, megfertőzte az egész világot. Az emberiség újra a Holdra menne, meg benépesítené a Marsot, de képtelen legyőzni, vagy bár megfékezni a világot túszul ejtő, szabad szemmel nem is látható, parányi kórokozót. Nagyon úgy tűnik, hogy könnyebb volt létrehozni, mint elpusztítani. De félre az összeesküvés-elméletekkel!
Emlékszünk még, hogy a vírus miatt még az utcára se mehettünk ki, a nyugdíjasok csak vakhajnalban vásárolhattak be, a kórházakat lezárták, aki oda bekerült, nem fogadhatott látogatót, nem érintkezhetett szeretteivel. Volt távoktatás, angróban készültek videofölvételek a tananyaggal kapcsolatosan, ami sokba került, és ráadásul a legtöbbek szerint alig ért többet, mint halottnak a csók. A táblának, krétának, spongyának nincs párja. Meg a társaságnak, az együttlétnek. Az iskolában lehet barátkozni, puskázni, súgni a felelőnek, tananyagon kívüli dolgokat megtárgyalni, csapni a szelet valakinek, vagyis közösségi életet élni. Emellett még meg is lehet tanulni valamit.
Legkeményebbek az egészségügyi intézmények rendelkezései, ha valaki kórházba kerül, adott a valószínűsége, hogy a hozzátartozói már csak lezárt koporsóban láthatják viszont, pedig kellene a vigasz az ápoltnak, a közelség a családnak. A minap hallottam egy történetet a kegyes szabályszegésről. Egy idős bácsit másfél hónapja kórházban ápoltak – nem koronavírussal –, és amikor a személyzet látta, hogy fogytán benne az erő, értesítette a családját, hogy jöjjenek elbúcsúzni, mert kevés a hátramaradó idő. A bácsit elkülönítették egy külön szobába, ahol a szerettei vele lehettek reggeltől este kilenc óráig. Szememben ez a cselekedet a karácsony megvalósulása, még ha az esemény idején még csak közeledett Jézus születésnapja, de Jézus nélkül is megvalósult a csoda, az emberi együttérzés, a humánum áthágta a merev szabályozást, az előírásokat, anélkül, hogy bármilyen kárt okozott volna. A rokoni együttlétet követő éjszakán a bácsi átszenderedett a jobblétbe.
A bennünket sújtó megszorítások érzéketlenné tettek bennünket. Ha kimozdulunk otthonunkból, ösztönösen a fülünkre akasztjuk a maszkot, és ezzel mintha redőnyt húztunk volna arcunk elé, sietve összekapkodjuk a szükséges portékát a boltban, meg a piacon, nem állunk le traccsolni, arra marad a telefon, a személyesség mellőzése és a biztonságos távolság megtartása...
Joli néni egyedül élt a Kertvárosban, külföldön dolgozó gyerekei harmadik esztendeje nem látogatták, csak Skype-on tartották a kapcsolatot, előbb a Los Angeles melletti Pasadénából, majd miután a koronavírus ott is elkezdte szedni az áldozatokat, átköltöztek a nebraskai Lincoln mellé, ott nem lettek koronásak, de nem mertek hazautazni Európába, főleg nem Szerbiába. Joli néninek két özvegyasszony szomszédja volt, jobbról Ilon, balról Eszter néni. Velük félnapokat is eltraccsolt, kívülük csak Sátán volt a társasága, egy végtelenül hízelgő, koromfekete nőstény cica, aminek teljesen kifehéredett a bajusza. Nem csoda, hiszen macskaévekben közel azonos korú volt Joli nénivel, ha csak nem idősebb. Gyerekei ígérték is, hogy Ugandából rendelnek anyjuknak egy szervált, az nagyobb is, tarkább is, nem kell aggódnia, hogy rálép a macskára.
Aztán Sátán három napra eltűnt. Volt ám sírás-rívás a szomszédságban, mert a másik két nő is kedvelte a cicát, meg vigasztalni kellett Joli nénit. A macskát valahol bezárhatták, amikor előkerült, a bal oldalára egy papírtálca volt ragadva, ragasztós egérfogó. Nagyon megörültek egymásnak. Amikor Joli néni fekhelyén kiörvendezték magukat, az asszony étellel és vízzel kínálta, de Fehérbajszú Sátán csak a vizet fogadta el, majd hagyta, hogy az asszony tovább babusgassa. Joli néni fogta a körömollóját, és gyengéd simogatás mellett lenyírta az állat szőrét, ahol rátapadt a karton. Sátán békésen tűrte, mint aki tudja, hogy jó dolog történik vele.
Joli néni úgy érezte, mintha a Megváltóval találkozott volna a nappalijában. Neki is megvolt a karácsony.
Hogy a miénk milyen lesz? Magányos. Évek óta se nem írunk, se nem kapunk üdvözlőlapot, köszöntő üzenetet se küldünk az interneten, ugyanis egyik se pótolja a személyes együttlétet, a karácsony lényegét.
