Óvodások palotája a végen

Maradékon 1978-ban, tehát 42 évvel ezelőtt megszűnt a magyar nyelvű oktatás, ami azt jelenti, hogy a mai gyerekek szülei már nem jártak sem magyar iskolába, sem magyar óvodába. 1978-ig is csak az alsó négy osztályt végezhették el magyarul a maradékiak. 2012-ben, amikor Halász Dániel református lelkipásztor a faluba érkezett, azt tapasztalta, hogy a gyerekek nagy többsége nem beszéli a magyar nyelvet. A legutóbbi (2011.) népszámlálási adatok szerint Maradéknak mintegy 2000 lakosa van, ebből 500-an vallották magukat magyarnak. Az ötszázból több mint 100-an nem értik, nem is használják anyanyelvüket. Egyszerűen kikopott az életükből. Hogy miért, ki ezért a felelős? Talán már nem is fontos, bűnöst keresni ma már értelmetlenség. A tényeket azonban elmondhatjuk. Azt, hogy ezt az állapotot egyrészt a magyar nyelvű óvoda és iskola hiánya okozta, másrészt az, hogy az elmúlt évtizedekben, de mondhatjuk, hogy visszamenőleg fél évszázadon át folyamatosan vegyes házasságok köttettek. A nagyszülők, akik még tanultak magyar iskolában és tudtak is tisztán beszélni magyarul, lassan elhaltak, így az unokáik már tőlük sem tudtak megtanulni magyarul, otthon pedig végképp nem, ugyanis a vegyes házasságokban a szülők kimondottan szerbül beszélgettek, beszélgetnek és szerbül szólnak gyerekeikhez, még az a szülő is, aki tud magyarul. „Hogy megértse a másik?”

Csaknem tíz évvel ezelőtt néhány ember, szervezet, közöttük Halász Dániel megfogadta, hogy ezen az áldatlan állapoton megpróbál változtatni.

Verőfényes napon érkezünk Maradékra. A református templomnál parkolunk, a parókia előtt. Ismerős a hely, már többször is jártam itt az elmúlt években, kimondottan ünnepnapokon, rendezvényeken. A helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület itt szervezte rendezvényeit. Az udvar mélyén áll az egyesület épülete, amelyet egyebek között a magyar állam támogatásával építettek. Előtte most gyerekek szaladgálnak. Egy fiatalasszony szól rájuk, ha túl hangosak. Az udvar másik felében két férfi beszélget. Később megtudom, hogy egyikük Halász Dániel, másikuk pedig az ezermester karbantartó, Csepregi József. A hatalmas, új épület előtti teret figyelik, arról beszélgethetnek.

A nagykapun próbálok bejutni az udvarba, ám Dániel a templom melletti kiskapu felé irányít.

– A nagykaput a gyerekek miatt zárva tartjuk, nehogy valaki kiszaladjon az utcára.

Kedvesen fogad, meghallgatja, mi járatban vagyunk. Mivel szép az idő, a parókia melletti teraszon foglalunk helyet. Nagy a zaj, ugyanis a terasz mellett egy dombocskáról háromkerekű műanyag biciklin ereszkednek le az óvodások a betonlapra. Közben sikoltoznak. Szemlátomást jól érzik magukat. Az óvónő, Kovács Hargita magyarul inti őket, ne csinálják. Jó, jó, válaszolják, de már fordulnak is vissza. A dombocska felé haladva szerbül biztatják egymást: „Samo još jednom.”

Később megérkeznek az iskolások is, ők is többnyire szerbül társalognak, de róluk egy másik alkalommal szólunk. Most az óvoda érdekel, az az épület, amely előtt még az előbb Dániel és József beszélgettek.

Dániel kávéval kínál, egy asszonynak szól. Hozza is hamarosan a kávét és egy tányérnyi lángost.

– Fogyasszák egészséggel – mondja, miközben elénk teszi.

Ő Balog Irén, az óvoda dadája, aki egyben a szakácsnő is. Ő rendezi az uzsonnát az ovisoknak, de az iskolás gyerekeknek is, ha kell, főz, a napköziben is szorgoskodik.

– Jelenleg tizenegy óvodás gyerekünk van – mondja Halász Dániel. – Lehetne több is, mintegy heten vannak várólistán, a járványhelyzet miatt azonban sajnos nem tudtuk fogadni őket, ugyanis a jelenlegi helyiségben a rendeletek nem engedélyezték több gyerek befogadását. Ez nem így lesz a továbbiakban, ugyanis szeptembertől szeretnénk átadni rendeltetésének az új, korszerű óvoda épületét. Ott már 25-en vidáman elférnek, még a szigorú előírások betartása mellett is.

Mielőtt Maradékra indultam volna, rövid sétát tettem a világhálón. Onnan jegyeztem le, egészen pontosan a Magyar Nemzeti Tanács honlapjáról a következő szavakat:

„Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár és Halász Dániel maradéki református lelkész Maradékon elhelyezték a református óvoda új épületének alapkövét. A Kárpát-medencei óvodafejlesztési programban megvalósuló építkezést Magyarország Kormánya 80 millió forinttal támogatja. A létesítményt a református templom udvarában emelik fel. Eddig a gyülekezeti teremben zajlottak a foglalkozások.”

Ez a hír 2019 júniusában jelent meg az említett honlapon.

Mintegy másfél évre rá itt ülünk a református lelkésszel és az épületben gyönyörködünk.

– Tegyünk benne egy sétát – ajánlja Dániel.

– Tegyünk – válaszolom.

Mielőtt még odaérnénk, néhányszor megállunk.

– Ide még betonutat építünk, oda járdát, amott lesz a játszótér, amit a Magyar Nemzeti Tanácstól kapunk. Ott, az épület előtt van egy hatalmas esővízgyűjtő medence, ahonnan az úgynevezett ipari vizet nyerjük. Már a szivattyúk is megvannak és a rendszer is megépült. A melléképületek is már csaknem készek.

Belépünk a maradéki óvodások palotájába. Három szintje van, az alagsorban egy hatalmas terem, ahol különböző rendezvényeket tartanak majd, óvodai ünnepségeket, sőt akár lakodalmakat is. Magamban megjegyzem, talán még magyar lakodalmakat is.

A földszinten vannak a tantermek, a tanári terem, konyha, az ebédlő, az emeleten pedig szolgálati lakások, irodák.

Csak a bútorok hiányoznak, egy-két irodában még le kell rakni a laminált padlót, ami Csepregi József munkája. Hiányoznak még a kapcsolók, a folyosón a korlát. „Már meg van rendelve, csak a mester koronás lett.”

A rövid szemle után ismét a teraszon beszélgetünk. Csipegetek a kiváló lángosból. A gyerkőcök már elvonultak, csendesebb az udvar.

– Mondtam már, hogy jelenleg tizenegy óvodásunk van. Közülük csak hárman tudnak magyarul. Egyikük a fiam. Ő most nincs közöttük, mert beteg – meséli Dániel, aki Szabadkán született, majd Dél-Bánátban nőtt fel, és onnan került Maradékra. Nem gondolt teológiát tanulni, végül úgy hozta a sors, hogy református lelkész lett. Magyarországon végezte tanulmányait, kedves párját, aki most ennek a maradéki csapatnak is a tagja, Halász Sándor Gyöngyvért is ott ismerte meg. Miután befejezte az iskolát, felkínálták neki Zentát és Maradékot. Ő Maradékot, ezt a szerémségi falucskát választotta. És, mint mondja, nem bánta meg.

– Amikor szabadkaiként ide kerültem a konfirmandusoknak szerbül kellett előadnom hitvallásunkat. Akkor azt mondtam magamnak, ha azt akarod, hogy Maradékon és környékén ne haljon ki teljesen a magyar nyelv, akkor sürgősen tenni kell valamit annak érdekében, hogy ez ne történjen meg. Először is magyar óvodát kell indítani, majd iskolát, lehetőséget kell adni mindazoknak, aki anyanyelvükön szeretnének tanulni, pontosabban, akik újra el szeretnék sajátítani az anyanyelvüket, azoknak, akik úgy érzik, hogy gyerekeiknek erre szükségük van, szükségük lesz. Az öntudat ébredéséhez azt hiszem hozzájárult a kettős állampolgárság megszerzésének lehetősége is. Meg aztán egyre jobban megnyíltak a világ kapui is a maradékiak előtt, és látták, hogy a nyelvismeret igencsak fontos. És ha már őseik génjében be van ültetve a nyelv, egy kis segítséggel biztosan könnyű is lesz azt felújítani. Lehet, hogy ez forgott a maradékiak fejében, de az is lehet, hogy biztatásunk is segített abban, hogy egyre többen úgy döntsenek, magyar óvodába, iskolába járatják gyerekeiket.

Hallgatom ezt az elszánt fiatalembert.

– Tizenkettőben elkészítettük a terveket, majd segítséget kértünk. A Magyar Református Egyháztól, a Magyar Nemzeti Tanácstól, a VMSZ-től, a magyar államtól, hogy megvalósíthassuk az elképzeléseinket, mert önerőből ezt nem tudtuk volna megtenni. És a segítséget, nemcsak vállveregetés és biztatás formájában, mindenhonnan megkaptuk, a tartományi szervektől és a különböző alapítványoktól is. Már 2013 szeptemberében a magyar református egyház támogatásával megnyitottuk a hétvégi óvodát. Kezdetben feleségem és jómagam vezettük, majd a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete jóvoltából kaptunk két óvónőt, akik péntekenként és szombatonként foglalkoztak a gyerekekkel. 2014-ben már elindult a rendes magyar óvoda. Magyarországi támogatással tudtunk egy óvónőt és egy dadust alkalmazni, akik naponta foglalkoztak a 3–5 éves gyerekekkel. Azóta több óvónőt cseréltünk. Többségük Újvidékről utazott, de volt közülük, aki itt lakott Maradékon. A mostani óvónő is itt lakik. Ő az óvodában dolgozik, férje, Csaba pedig az egyházközségben segédlelkész. Nagyon jó, hogy helyben vannak, ugyanis jobban megismerik a közösséget, eljárnak a környező falvakba is, ahol anyanyelvórákat tartanak és a különböző rendezvények szervezésében is számíthatunk rájuk. El kell azt is mondanom, hogy a Magyar Nemzeti Tanács jóvoltából 2013-ban beindult az iskolabuszprogram. Ezt különböző előadások, szülőkkel való beszélgetések előzték meg, hogy meggyőzzük őket a magyar nyelv oktatásának fontosságáról, előnyeiről. Öt gyerekkel indult az iskolabusz, ami a mai napig működik, azzal a különbséggel, hogy ma már csak a felsősöket viszi Újvidékre, a Petőfi Sándor Általános Iskolába, mert időközben itt, helyben megnyitottuk az alsósok számára az iskolát, egy vegyes tagozatot, az elsőtől a negyedik osztályig. Jelenleg hat gyerekünk van az iskolában – magyarázza.

Dánielt arról faggatom még, hogy a falubeliek, a más ajkúak, hogyan néznek a helybeli magyarok új, korszerű óvodájára. Irigységgel, méreggel, gyűlölettel?

– Egyiket sem tapasztalom. Sőt, azt mondják a szerbek, miért nem építettük az óvodát az utca frontjára, hogy díszítse a falut. Tudni kell, hogy Maradék Inđija önkormányzathoz tartozik. Belőlünk, magyarokból itt még Beškán van vagy 200 és Inđiján 100. Mondogatom is néha csendesen, hogy mi már azért vagyunk, hogy mutogassanak minket. De tudni kell, hogy Inđija Szerbia egyik legfejlettebb községe. Rengeteg a külföldi beruházó, aki csak dolgozni akar, talál munkát. És nem annyira rosszul fizetettet. Amikor a faluba jöttem, a helybeliek 80 százaléka élt a mezőgazdaságból, ma mindössze 20 százaléka. Mindenki dolgozik, lehet, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy egyre többen érdeklődnek az óvoda iránt – hangsúlyozza Dániel, hozzátéve, mellesleg most épül Inđiján is egy korszerű óvoda, és hamarosan a második is, éppen itt, Maradékon.