Két kulcsfontosságú célkitűzésre hívta fel a figyelmet Robert Schuman francia külügyminiszter egy sebtében összehívott sajtótájékoztatón felolvasott nyilatkozatában 1950. május 9-én Párizsban. Az egyik a prosperitás, a másik a béke Európában. Bár észszerű prioritásoknak tűntek, akár feledésbe is merülhettek volna. Nem így történt. Sőt. A nyilatkozat napjától új fejezet kezdődött a kontinens életében, az európai integrációé.
A nevezetes dátumot az utókor (1985-ben) Európa napjává nyilvánította, amelyet (1993 óta) az EU napjaként is emlegetnek. Okkal, hiszen a közösség létrehozását Schuman éppen május 9-én indítványozta. Az integráció irányába tett első lépést újabbak követték, majd az országok között fokozatosan kiépített szövetség 1993-ban elnevezte magát Európai Uniónak. Azóta sok új jelentkező csatlakozott hozzá. Az önként belépők előzőleg elkötelezték magukat a demokratikus normák, a békeprogram, a közösségi szolidaritás, valamint a gazdasági és szociális fejlődés mellett.
Ám az idén az Egyesült Királyság – majd’ fél évszázados tagság után – végleg távozott, s az eddig példátlan változás után 27-re csökkent a tagok száma.
Bár ilyen döntésre még senki sem vállalkozott, nagy változásokra azért már akadt példa korábban is az EU-ban, sőt az átalakulás a jövőben is folytatódik, valószínűleg inkább új tagok, köztük Szerbia befogadásával. A bővítésre azonban még sok-sok évig kell várni, mert az Unió előbb a legsúlyosabb belső problémáit szeretné megoldani és megpróbál majd a globális kihívásokra is valamilyen közös választ kialakítani.
A saját portán rövid távon ugyanaz a fő gond, mint a világban: a koronavírus terjedésének a megfékezése és a járvány következményeinek felszámolása. Az eddigi intézkedései felemásra sikeredtek, amit a lakosság szóvá is tett, nem kímélve a kormányokat sem.
Az európaiak 49 százaléka ugyan elégedetlen az Unió koronavírus elleni fellépésével, a többség mégis abban reménykedik, hogy megfelelő döntésekkel sikerül leküzdeni a járványt. A nemzeti kormányukról lesújtóbb a véleményük. Az Európai Bizottság április 23-án ismertetett közvéleménykutatásából legalábbis az derül ki, hogy a válaszadók 56 százaléka kedvezőtlenül ítéli meg a vírus elleni harcban eddig bevezetett hazai intézkedéseket.
A 2020–2021 fordulóján elvégzett széleskörű felmérésből az is megtudható, hogy a polgárok 49 százaléka bízik az EU-ban, illetve intézményrendszerében, ami 2008 tavasza óta a legmagasabb arány. A nemzeti kormányokba és parlamentekbe vetett bizalmuk ellenben mindössze 36, illetve 35 százalék.
Az egészségügy helyzete mellett a megkérdezetteket leginkább a gazdaság állapota és az állami kiadások megnövekedése nyugtalanítja. A klímaváltozás és a környezetvédelem a negyedik az EU előtt álló főbb kihívásokat tartalmazó listán, amelyről a bevándorlás sem hiányzik, ám – a közvéleménykutatás eredménye azt jelzi, hogy – ez már nem tartozik a három legfőbb aggályt jelentő téma közé. Igaz, a munkanélküliség sem, amely a hatodik az uniós lakosságot leginkább nyugtalanító problémák sorában.
Az EU-nak, vagy ha úgy tetszik, Brüsszelnek is sok gond nyomja a vállát. Annak ellenére is, hogy a korábbiak egy részétől – kezdve a görög válságtól és a Brexittől az előző amerikai elnök folyamatos áskálódásáig – már megszabadult. Az utóbbi időben egyéb nehézségek gyötrik. Mindenekelőtt a koronavírus-járvány, de egyre nagyobb fejtörést okoz számára a közös álláspont kialakítása Kínával, a nem éppen barátságos Oroszoroszággal és Törökországgal szemben. Arról nem is beszélve, hogy egyetértésre kellene jutnia a bővítés ügyében (ami jelenleg napirenden sem szerepel).
Továbbra is sok a baja a közösségi értékeket túlságosan lazán kezelő, olykor mellőzni próbáló, vagy a jelenleg ellenfélnek tekintett Oroszországgal cimboráló egyik-másik tagállammal, amelyek inkább a saját (gazdasági) hasznukat helyezik előtérbe. Az előző évtizedben sok helyütt felerősödött unióellenesség már enyhült ugyan, de látványos gyengüléséről még aligha lehet beszélni. Az EU-t elutasítók vagy gyűlölők, a közösség radikális ellenfelei időnként ugyan még hangoskodnak, akadékoskodnak, ám erejük már nem akkora, mint hét-nyolc évvel ezelőtt. Az integráció erősítését szorgalmazók és a nemzetállami hatáskörök megtartásához ragaszkodók közötti ádáz vita is alábbhagyott.
Az EU mégis nagy gondban, némelyek szerint mély válságban van, érdekellentétek mentén kialakult törésvonalak (némelyek szerint szakadékok) szabdalják, ráadásul az intézményrendszere továbbra is lassan, nehézkesen reagál. Az Unió azonban önmagában nem old meg semmit. Mindenhez a tagok összefogására, közös cselekvésére és fellépésére van szükség, aminek előfeltétele a nemzetállamok vitáiból kialakuló – bár nem mindenkinek tetsző – megállapodás. A közösség egész története ugyanis a kompromisszumokról szól.
A siker azonban nem – a néhol folyamatosan démonizált – Brüsszelen múlik, hanem a nemzetállamokon, beleegyezésük nélkül ugyanis nincs döntés. Minden fontos kérdésben tehát azok a vezetők határoznak, akik otthon az országot kormányozzák.
Ez a kezdetektől így van, hiszen születése óta az EU az egymásra utalt tagok konszenzusára épül. A társállamok vezetői 2017-ben Rómában még nyilatkozatot is aláírtak a közös európai (uniós) érdekek és értékek megvédéséről.
Bár a világ megint háborúban áll, ráadásul egy vírussal, kontinensünk az 1945 utáni békés fejlődését elősorban az európai integrációnak köszönheti. A folyamatot elindító Schuman-nyilatkozatra emlékezve a tagországokban 1985 óta minden május 9-én szerveznek változatos programokat az érdeklődők számára, vagy csak a szórakozni vágyóknak.
A vészmadarak szerint ennek hamarosan vége lesz, mert összeomlik az Unió, az euró- és a schengeni övezettel együtt. Hogy mi lesz utána, azt nem tudja megmondani a szájtépők és populista tátogók klubja. Helyette inkább azt próbálja láttatni, hogy a közéjük tartozó önjelölt okosok vezetésével majd minden sokkal jobb lesz. De mi van akkor, ha mégsem, vagy annak épp a fordítottja történik, amit ígérgetnek?
