Legfontosabb a közérthetőség megteremtése

Idén tizenegyedik alkalommal ítélte oda szakmai elismeréseit a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete. A VMÚE idei Életműdíját Erős László, az Újvidéki Rádió nyugalmazott bemondója kapta, akivel az elismerésről, a szakmáról és jelenlegi elfoglaltságairól beszélgettünk.

Mit jelent önnek a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének Életműdíja?

– Értesüléseim szerint a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete illetékes testületének felkérésére az Újvidéki Rádió magyar informatív-politikai szerkesztősége jelölt engem életműdíjra. Tehát újságíró kollégáim, akikkel éveken át dolgoztam együtt, közösen
szolgáltuk a hallgatót, a díjra való előterjesztéssel sokéves munkámat ismerték el. Ilyen vonatkozásban szakmai elismerésnek tartom, és nagyon hálás vagyok érte volt kollégáimnak.
Ugyanakkor a VMÚE-nek is köszönöm, hogy ezt lehetővé tette.

Mikor kezdett az Újvidéki Rádióban dolgozni? Mindig is ezzel szeretett volna foglalkozni?
–1974 őszén léptem be az Újvidéki Rádió ajtaján, de akkor a könnyűzenei szerkesztőség felkérésére vállaltam el egy félórás zenei műsor szerkesztését és vezetését. A tiszteletdíjas
munka elsőéves egyetemista koromban nagyon jól jött, igyekeztem is becsülettel elvégezni, annál is inkább, mert ebben a munkában volt már némi jártasságom, ugyanis a Szenttamási Rádióban 1970 óta készítettem fiataloknak szánt zenés műsort. Nem sokkal később alkalmanként hosszabb műsorokat is rám bíztak a könnyűzenei szerkesztőségben, ezek után jött az értesítés az informatív-politikai szerkesztőségből, hogy bemondót vesznek föl, ha vállalom, vegyek részt a felkészítésben. Kezdetben csak a felvételeken vehettem részt, a mások által megírt anyagok tolmácsolásában eleinte nem igazán találtam fel magam, utólag is köszönöm a kollégáknak, hogy megértőek voltak, hálás vagyok a türelmükért. 1975-től tiszteletdíjasan végeztem ezt a munkát, majd 1977 november 1-jén állandósították a státusomat. Így lettem bemondó, bár korábban nem is mertem arra gondolni, hogy ezt a hivatást választhatnám. Gyerekkoromban, otthon a szüleim rendszeresen hallgatták az Újvidéki Rádiót, mellettük én is fölismertem a megszólaló hangokat és csodáltam, milyen szépen beszélnek, de meg sem fordult a fejeben, hogy erre a pályára lépjek. Hogy mégis megtehettem, azt a sors hozta így.

Ön szerint mi a legfontosabb ebben a szakmában? Mivel lehet felhívni és lekötni a hallgatóság figyelmét?
– A leírt közlendőt a bemondó tolmácsolja a hallgatónak. Ahogyan az információ rádiós megfogalmazásának szigorú szabályai vannak, úgy a tolmácsolásnak is. A bemondó felel azért, hogy a mondanivalót a hallgató meg is értse. Nyelvi műveltség, jó szövegértelmezési
készség, de leginkább sok gyakorlat szükséges ahhoz, hogy a beszélő tudja, milyen eszközzel kell elválasztani egymástól a logikai-tematikai egységeket, hogy a hallgató megértse és meg is jegyezze a hallottakat. A közérthetőség megteremtése ugyanúgy múlik a hír megírásán,
mint a hír megszólaltatásán. A rádióban elhangzó információ-tolmácsolásnak vannak sajátságos eszközei, amelyeket autodidakta módon részben el lehet sajátítani, de szakmai képzés nélkül kevés eséllyel lehet az ember hivatásos bemondó, műsorvezető. A hallgató
figyelmét csakis az köti le, ha megérti az elhangzott szöveg mondanivalóját. A televízióban vizuális eszközök segítik a nézőt az információ befogadásában, a nyomtatott sajtóban az
ismételt elolvasás segít a megértésben, de a rádióban a szó gyorsan elszáll, és ha a hallgató egyszeri hallásra nem értette meg, akkor kárba veszett az újságíró és a felolvasó munkája is.
Ezért nagyon fontos, hogy a leírt szöveget a tolmácsolója is megértse, mert csak ilyen módon tudja megértetni a hallgatóval is. Mindezt a megszólaló nem tudja elérni, ha nem koncentrál kellőképpen a szövegre.

Hogyan emlékszik vissza a rádióban eltöltött éveire? Mit szeretett legjobban, illetve mi okozott legnagyobb kihívást?
–Majdnem 45 évet dolgoztam a rádióban bemondóként. Ez nem kevés, de szerencsém volt, hogy pályám elején, kezdőként még szerényen ugyan, de szereplője lehettem a közszolgálati rádió aranykorának. A 70-es és részben a 80-as években a művelődési és művészeti műsorok
realizálásában is szerepet kapott a bemondó, aki a műsorszerkesztővel, esetenként a rádió színművészeivel közösen realizálta a szépirodalmi, vagy zenei, művelődési adásokat. Ez a munka élvezetes volt, és sokat tanulhattam a végzése közben. Ugyanakkor az élő adásokban, a stúdiómunka tudnivalóinak elsajátításában az Újvidéki Rádió eminens bemondóitól tanulhattam. Valamennyien a szakma etalonjaiként maradtak meg az emlékezetemben, az aranykorban ők voltak a rádió hangja. Értelemszerűen pályámnak ezekre az éveire
emlékszem vissza a legszívesebben. Mindezt nem mondhatom el a múlt század 90-es éveiről, amikor számos külső tényező nehezítette a munkát. Szerencsére a szerkesztőségben és a műsorstúdióban az emberek közötti viszonyokat mindez nem árnyékolta be. Természetesen, ahogy mindenkinek, úgy nekem is voltak rossz napjaim, amikor nem álltam a feladat magaslatán. Ezúton is megköszönöm kollégáimnak, hogy megértettek. A hallgatóknak is, hogy egyformán rám figyeltek, akkor is, amikor jó híreket mondtam, és akkor is, amikor nem.