Amikor nyolc éve először találkoztam Pesevszki Evelynnel a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében, a jegyzeteit tanulmányozta. Színes kijelölő filctollakkal vonta át a számára fontos részeket, másokat golyóstollal húzott ki vagy alá. Először azt hittem, hogy egyetemi hallgató, és épp vizsgára készül, munkája közti szünetét pedig tanulásra fordítja. Rá is kérdeztem erre egyik kollégámtól, aki kiokosított, hogy nem, Evelyn így dolgozik. Azóta is minden írását olyan alapossággal készíti, mintha egy kisebb szemináriumi dolgozatot készülne átadni. Egyebek között ezzel a példamutató munkához való hozzáállással érdemelte ki 2016-ban lapunk az Év Feltörekvő Újságírója elismerését, majd a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének díját, idén pedig a Magyar Szó Év Újságírója díját.
Szereted, ha kérdeznek, vagy jobban szereted te irányítani a beszélgetést?
– Nagyon megfelel a kérdező szerepe, hogy a kezemben van a diktafon, és én fordítom azt más felé. Ez azzal magyarázható, hogy introvertált jellemmel jöttem a világra, amit nem neveznék hiányosságnak. A családban egy anekdota kering rólam. Két-három éves lehettem, amikor anyukám a nagynénje és a dédnagymamám felügyeletére bízott. Az udvarban tartózkodtunk, amikor édesanyám arra ért haza, hogy a vigyázóim a szomszéd háza felé fordulva ülnek, és nézik a falat, én meg mögöttük játszom. Meglepődve kérdezte, hogy mit néznek a falon, mire azt a választ kapta, hogy megparancsoltam nekik, ne nézzenek játék közben, inkább a falat figyeljék, ők pedig engedelmeskedtek. Mindig is zavarba tudtam jönni a nagyobb tömegben, társaságban, mert nem szeretem, ha rám irányul a figyelem.
Pesevszki Evelyn (Ótos András felvétele)
Ez egyáltalán nem látszik rajtad. Mindig olyan magabiztosan társalogsz és mozogsz az emberek között, kiváló interjúkat készítesz.
– Nagyon érdekel a pszichológia és az emberi viselkedés. Utánaolvasva magyarázatot találtam arra, miért ennyire nehéz nekem nagyobb társaságban, több ember között megszólalni és kibontakozni. Az introvertált személyek nagyon jó tanulók és megfigyelők, ezért könnyen elsajátíthatják az extrovertáltak tulajdonságait. Folyamatosan, tudatosan dolgoztam magamon, hogy megtanuljam félretenni a magamba fordulást, a szégyenlősséget. Ebben a szakmában határozottnak kell lenni, hisz ettől is függ, mit tudunk kihozni például egy interjúból.
Hogyan emlékszel vissza a Magyar Szó-s kezdetekre?
– Korábban más területen szereztem munkatapasztalatot, főleg irodai munkakörben. Ez arra volt jó, hogy egyértelműen rájöjjek arra, mi az, amit biztosan nem szeretnék csinálni. 2008-ban kerültem a Magyar Szóhoz egy kollégának köszönhetően, aki tudta, hogy egyik dédelgetett álmom az írás. Úgy emlékszem az első napra, mintha tegnap lett volna. Egy novemberi hétfői napon kezdtem el dolgozni, a legtöbb Magyar Szó-shoz hasonlóan a helyi rovatnál, pontosabban a szabadkainál. Egy hónapig tartott a gyakornoki időszak, a rovat akkori szerkesztője segített elsajátítani a szakma csínját-bínját. Elsősorban a fiatalabb kollégákkal dolgoztam. Nagyon meg voltam szeppenve. Magába forduló emberként becsöppentem egy hangos, nyüzsgő szerkesztőségbe, ahol igyekeztem minél kevésbé észrevehető lenni, ez azonban a magasságom miatt nehéz volt. Természetesen először a piacra küldtek ki körképet készíteni az árakról, a termékekről, ahol gondot jelentett egyedül megszólítani az embereket, azt hiszem, az adrenalinszintem akkor lehetett a legmagasabb. Ettől függetlenül ezek szép emlékek maradnak a számomra. Ami a leginkább megmaradt bennem, az a kollégák segítőkészsége. Nem mondhatom, hogy nem erre számítottam, de nem gondoltam volna, hogy ennyi jóindulattal fogok találkozni.
Miért szeretsz újságíró lenni, és mi az, ami felbosszant a szakmában?
– A széles érdeklődési köröm miatt szeretem ezt a szakmát. Gyerekkorom óta megmaradt bennem a világmegváltó hajlam, és kezdetben meg voltam győződve arról, hogy ez a szakma a legjobb erre. Hittem benne, hogy ha rámutatunk a visszásságokra, akkor azok azon nyomban meg is változnak. Időközben persze rájöttem, hogy ez az esetek többségében nem így van. A kíváncsiságom is meghatározott, mert kislányként is számos dolog érdekelt. A történelmen, a biológián és a földrajzon keresztül a társadalomtudományokig minden. Faltam a könyveket, egyszerre többet is. Ez a gyermeki kíváncsiság most is bennem van. Ami a legjobban bosszantott az újságírásban, az az a ráébredés volt, amikor tudatosodott bennem, hogy nem fogom megváltani a világot. A médiát elméletben a negyedik hatalmi ágnak nevezzük, mert a hatalmi struktúrák gátjának kellene lennie, annak érdekében, hogy meggátolja a politikai szereplők visszaélését, hogy segítsen hozzájárulni a társadalom demokratikus elveivel összefüggésbe hozható, megfelelő működéséhez. Lehet, hogy vannak érett demokráciák, ahol ez működik, de nálunk nem. Megírhatom én, hogy többféle szinten védik a hazai jogszabályok a nemzetközi egyezményekkel összhangban a gyermekek jogait, ám ha kimegyek az utcára, akkor kéregető gyermekeket látok, akik feltételezhetően szervezetten csinálják azt, vagyis valakinek az áldozataivá váltak. Mindez a hatóságok szeme előtt zajlik. Megírhatom, hogy ez történik, de semmi sem fog változni. Bosszantó az is, amikor egy politikus nem veszi emberszámba az újságírót, és a pozíciójából adódóan lenézően, arrogánsan, megalázóan lép fel, nem tisztelve annak emberi méltóságát.
Az újságírónak gyakran nem arról kell írnia, amit szeret, vagy amivel egyetért. Neked melyek a kedvenc témáid, és melyek azok, amelyeket kevésbé szeretsz?
– A napokban kellett megírnunk a rövid életrajzunkat és a bemutatkozásunkat, amelyben a legszűkebb érdeklődési körömként az embert, az államot és az országot jegyeztem fel. Tudom, hogy ezek tág fogalmak, de minden olyan dolog, ami ebbe beletartozik, érdekel. Amikor a Magyar Szónál kezdtem el dolgozni, az akkori főszerkesztő első beszélgetésünk során a megfelelőségemet próbálta felmérni, ugyanis a belpolitikai rovatba kerestek újságírót. Nekem az volt a célom, hogy meggyőzzem, oda való vagyok, mert csak ahhoz a rovathoz szerettem volna kerülni. Ha például csak a művelődési rovatnál lett volna szabad hely, nem biztos, hogy pályáztam volna. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy a belpolitika nem nőknek való, mert a tapasztalatai szerint ehhez a nőknek nincs gyomruk, nekik inkább a kulturális és a művelődési témák felelnek meg. Akkor nagyon magabiztosan közöltem vele, hogy ne aggódjon, nekem nagyon erős a gyomrom, viszont a művelődéshez nem lenne, mert nem érdekel. Magánemberként természetesen érdekelnek a kultúra különféle ágazatai, de újságíróként sosem akartam mélyrehatóbban foglalkozni velük.
Nem sértett az akkori főszerkesztő kijelentése?
– Korábban már volt tapasztalatom ilyen előítéletekkel. Egész életemben küzdenem kellett a beskatulyázás ellen. Egyrészt az is zavart, ha engem beskatulyáztak különféle dolgok miatt, másrészt a másokkal szembeni előítéleteket sem szerettem soha. Nagyon bosszant, ha valaki fekete-fehéren tekint a világra, és sztereotípiákat alkot az emberekről a különböző attribútumaik miatt. Számomra a világ színes. A szivárvány összes színe megtalálható a világban, az emberben, az eseményekben. Egy jó adag cinizmus van bennem, ezért nem éltem meg sértésként azt a kijelentést, inkább arra késztetett, hogy bebizonyítsam az akkori főszerkesztőnek, hogy nem neki van igaza.
Melyik eddig megjelent írásodat emelnéd ki, amelyre büszke vagy, és melyek azok, amelyek kihívást jelentettek a számodra?
– Nem tudnék egyet sem kiemelni, ugyanakkor szinte az összes gazdasági írást az utóbbiba sorolnám. Volt egy időszak, amikor főként gazdasági témákban kellett interjúkat készítenem, és már a felkészülés is szörnyű volt, ugyanis ez a terep nagyon távol áll tőlem. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy az első próbálkozásom az informatikai-gazdasági egyetemen nem járt sikerrel. Ennek ellenére kevésbé borsózik a hátam a gazdaságtól, mint például a kultúrától, viszont ha például a Télapóval kapcsolatos kulturális eseményről lenne szó, akkor arról nagyon szívesen tudósítanék. Kedvenc írásaim közé sorolnám az eutanáziáról készített cikkemet, a néhány évvel ezelőtti, nagy felháborodást kiváltó helikopter-balesetről készített kommentáromat. Az államfőnek feltett kérdésem nagyon emlékezetes marad, mert ő nem mindennapi módon viszonyul az újságírókhoz. A fővárosba az egész országból és külföldről is elmentek a média képviselői a sajtótájékoztatóra, majd elérkezett az újságírói kérdések ideje. Abban a tömegben mindenki hallgatott, én pedig pontosan tudtam, melyik kérdést kell feltenni. Egyrészt magamba forduló vagyok, nem szeretek nagy tömeg előtt szerepelni, másrészt szerbül is rosszabbul beszéltem, mert amikor zavarban vagyok, még a saját anyanyelvemen sem úgy beszélek, mint egyébként. A szakma azonban abban a pillanatban azt diktálta a fejemben, hogy tegyem fel azt a kérdést, mert akárhogy is dadogtam volna, vagy megszóltak volna érte mások, meg kellett tennem. Katartikus élmény volt, amit azóta sem felejtettem el. Ebből csupán egy tudósítás született ugyan, de az emléke örökké megmarad.
Az idei év mindenki számára nehéz volt, neked viszont sok más teendőd is akadt a koronavírussal kapcsolatos tudósítások mellett: diplomát szereztél a jogi egyetemen.
– Mindig adósságként éltem meg önmagammal szemben azt, hogy nem fejeztem be az egyetemet. Emiatt iratkoztam be a jogra. Igaz, nem ez a mércéje annak, hogy jó újságíró vagy sikeres ember vagyok-e. Akkor iratkoztam be, amikor már voltam olyan érett, hogy eldöntsem, mi az, ami valójában érdekel, amikor már voltam annyira erős, hogy elfogadjam, továbbra sem tökéletes a szerb nyelvtudásom, mégis meg akartam vele küzdeni. Az évek alatt egyre inkább erősödött bennem a versenyszellem, hogy bebizonyítsam magamnak, képes vagyok rá. Nem volt egyszerű, hogy a negyedik év pont egybeesett a járvány és a választások évével. Szinte testen kívüli élményben volt részem, mert az elmém különvált a testemtől, amíg dolgoztam és tanultam. Az egyik sajtótájékoztatón is velem voltak a tankönyvek, a kezdés előtti csúszásban azokat olvastam. A választások éjszakáján is tanultam, és színes filctollakkal vettem körbe magam, jegyzeteltem. Nagyon őrületes év volt, ami, úgy érzem, a legjobbat hozta ki belőlem.
Talán soha nem terjedt ennyi megtévesztő félinformáció és álhír az interneten, mint manapság. Mekkora kihívást jelentett a számodra ezeknek a kiszűrése a hiteles tájékoztatás érdekében?
– Egyrészt nagyon sok mindenre fény derült az emberiség és a világ hiányosságaira nézve, másrészt viszont ismét bizonyítást nyert az emberi empátia megléte. Voltak itt szép momentumok, ugyanakkor akadtak olyanok is, amelyek az emberekben rejtőzködő legrosszabb tulajdonságokra mutattak rá. Például arra, amikor valaki nem fogja fel, hogy az álhírek terjesztésével mennyire árthat másnak. Az újságíróknak nagyon nehéz kiszűrniük az álhíreket, ma már nincs semmiféle garancia arra, hogy mi álhír és mi nem az. Egy példa jut eszembe, ami a napokban történt: egy tisztségviselő lelkesen bejelentette a sajtónak, hogy a gyógyszertárakban otthon elvégezhető koronavírusteszt vásárolható, amelyet bárki könnyen megcsinálhat otthoni körülmények között, a használati útmutató alapján. Elmondta, hogy ez helyettesítheti a PCR-tesztet. Ezt minden médium nyilvánosságra hozta. Másnap ugyanez a hölgy közölte, hogy a patikában kapható teszt nem végezhető el otthon, csak egészségügyi képesítéssel rendelkező szakember csinálhatja meg, és nem helyettesíti a PCR-tesztet. Ez a példa tökéletesen szemlélteti azt, mennyire nehéz hitelesen tájékoztatni. Az, aki nem odafigyeléssel konzumálja a médiatartalmakat, nem tudja, hogy ez nem újságírói hiba. Alapvető benyomásom, hogy túlságosan sok ingerrel voltunk kénytelenek szembesülni, amelyeket nehéz volt feldolgozni. Emellett az is meghatározó számomra, hogy túlságosan sok a szélsőség az egymással szöges ellentétben álló nézeteket valló oldalakon, és ezek a különböző szélsőségek ok-okozati viszonyban állnak egymással. A szélsőséges önfeláldozás önmagában még nem mindig rossz, ebben az esetben azonban elsősorban a szélsőséges önzőség és egoizmus generálta. Egyesek azért kénytelenek szinte mindenről lemondani, mert mások továbbra is minél korlátlanabbul óhajtják gyakorolni „szabadságjogaikat”. Nagyon sokan továbbra sem tudnak napirendre térni például afelett, hogy bizonyos helyeken maszkot kell viselniük, azzal viszont már jóval kevesebben foglalkoznak, hogy egyesek, köztük például az idősek otthonainak lakói kilenc hónapja szinte egyáltalán nem hagyhatják el ezeket az intézményeket.
Mit jelent számodra az Év Újságírója díj?
– Teherként élem meg a versenyszellemem miatt, hiszen a díjnak meg kell felelni. A korábbi elismeréseknél is ezt vallottam. A teljesítményemet ezentúl vagy ugyanezen a szinten kell tartanom, vagy még inkább fokoznom kell. Persze nagy megtiszteltetés is, annak ellenére, nem vagyok hiú, hogy szükségem legyen rá. Nem szabad átesni a ló túloldalára, mert mindenkinek tisztában kell lennie a saját képességeivel, el kell fogadnia magát olyannak, amilyen, és meg kell próbálni kihozni magából a legjobbat.
