Kilencvenedik évét töltötte be a magyarkanizsai Körmöczi Ferenc, aki elsősorban pedagógus, falusi, majd városi tanító, a felnőttoktatás helyi úttörője, az érdekközösség oszlopos tagja, a nyugdíjas-egyesület elnöke is volt mindezidő alatt. Igazi mesefa, akinek záporoztathatjuk a kérdéseket, végeláthatatlanul és mérnöki pontossággal sorolja a régmúlt eseményeit, számtalan érdekességet is beleszőve, órákon át, elképesztő szellemi frissességgel idézi fel a letűnt korok szépségeit.
A nehézségekről kevés tudomást vesz, a hallgató szerepében figyelő kérdező pedig tanulni igyekszik, levonni a következtetéseket és közben kirajzolódik az egykori világ képe, amire nosztalgiával gondolva, szép is lehetett, arról a port lefújva, küzdelmes és kacskaringós mivolta is kitűnik. Egy egész lapszámot meg lehetne tölteni a meséltekkel, így csak megpróbálok Feri bácsi világába bepillantást engedni.
Kilencven megélt évhez csak gratulálni tudunk, de hogy van most?
– Kínos az állapotomról korombeliekkel beszélgetni, akiknek valamilyen hátrányuk van, ami miatt egy kicsit irigykedve is néznek rám, hogy a fenébe, azt a pasodoblét én még úgy táncolom!
És tényleg el tudja táncolni?
– Igen, igen. Amikor Tóth Kázmér a nyugdíjas-egyesület titkára volt, mutatott egy képet, ahol egy kilencvenéves asszony táncol, és áradt belőle a dicséret, hogy ebben a korban hogy táncol... Magamban gondoltam, ejnyje, Kázmér, kifogtál magadnak egy pofát! Amikor évente kétszer elmegyek az egyesületbe zenés estre, isten bizony szerettem fiatal koromban is táncolni, most se fáj még a térdem, én is táncolok.
Ez genetikai adottság, vagy az életútja segítette hozzá ahhoz, hogy így múlt el a kilencven év?
– Ne provokáljon, mert eszembe jut a szakállas vicc! Lehet, hogy néha izzadtságszagú is a humorom, de mindig szerettem jól érezni magam az emberek között, viccelődni, még ha gondom van is ezzel a változó világgal, ahol érvényesül a globalizáció. A katonapolitika megteszi a magáét, a migrációra keressük az okokat, melyekre az okos emberek ismerik is a választ, de bizonyos érdekek miatt nem mondják ki. Tudom, hogy minden mozog, minden változik, de most olyan következményekkel kell számolnunk, mint az elidegenülés, szétszóródnak a családok, a baráti körök. Ember az embertől elfordul és kevés az alkalom a személyes véleménycserére. Fontos lenne pedig, hogy közösségi életet éljünk.
Sikerül?
– Lehet, hogy szélmalomharc részemről, de igyekszem, törekszem arra, hogy a családot összetartsam, hogy a fiam meg a lányom testvérnek tekintsék egymást, az unokatestvér unokatestvérként nézzen egymásra, még ha az élet el is távolítja őket térben egymástól. Négy unokám közül kettő Magyarországon él.
Milyen úton járt a változó világban?
– Az utóbbi fél évszázadban megjártam azt az utat ebben a változó világban, amelyikben véleményt is alkottam, egyéniség is akartam maradni, de igazodnom kellett másokhoz, akiknek más volt a véleményük, másmilyen volt az egyéniségük, mások voltak az érdekeik. Érdekes a párttagságom kronológiája. Amikor annak idején, érettségi után két évig újságíróinaskodtam, már akkor megkörnyékezett a párt és agitátorként az egyik szerkesztőt ültették a nyakamba, akit enyhén szólva utáltam. Lehet, hogy ő rendes ember volt, de engem taszított. Ha a Kalapis Zolit bízták volna meg, ugrottam volna, mint béka a tóba. De legyek önkritikus, lehet, hogy bennem volt a hiba ifjú titánként.
És az ifjú titán útja akkor hova vezetett?
– A második megkörnyékezésem Oromon történt, ahol tanítóként dolgoztam. Napokig tanakodtunk a feleségemmel, hogy mit tegyünk.
Miért okozott ez akkora fejtörést, amikor nagyon sok embernek ez volt a vágya akkoriban?
– Tudtam, hogy abban a környezetben, amelyben élek és tevékenykedek, erre a politikai formációra nem tekintenek rokonszenvvel. Mivel az ő gyerekeiket tanítom, családlátogatáskor bekopogok, nem mindegy, hogy ők rám hogy tekintenek, megbíznak-e bennem. Ahhoz fordultam, akitől bölcs tanácsot reméltem, Bosznai Józsefhez, aki gondba esett és vélemény helyett mesélt egy történetet, amikor egy hozzám hasonló ifjú titán pár évvel előttem ugyanilyen tanácsot kért, de mégse aszerint cselekedett. Később őt császárként emlegették, aki sokat tehetett az oktatás területén.
Ez magát mire ösztönözte, merre terelte?
– Beléptem, 1958-ban. Engem akkor elkezdtek népszerűsíteni, hogy miért, ez nagy kérdés. Erre talán akkor jöttem rá, amikor öt évi oromi, tanyai tanítóskodás után Kanizsára kerültem, ahol a kommunisták szövetsége vonalán az oktatásügy és a művelődés területe volt rám bízva. Nem egyedüli megmondhatóként, de befolyásolni tudtam dolgokat. Rájöttem, hogy miért is volt rám szükség. Talán úgy gondolták, hogy a beszédkészségem, az írástudásom hasznukra lehet. Nem pejoratív értelemben sorolom a következőket: a polgármester szabó volt, a szövetségi képviselő cipész, a párttitkár pék. Nem az ő hibájuk, hogy egy értekezést nem tudtak megírni... Hogy ebben a ténykedésemben sértettem-e valakit, visszapörgetve a dolgokat el kell mondanom, hogy jó viszony volt és van köztünk a nyugdíjas ismerősökkel, a még élő, valamikori munkatársakkal.
Milyen volt az Oromon töltött öt év?
– Pedagógusként dolgoztam, talán elfogadható módon. Az oklevelek, nem vaskos jutalmak, ezüst koszorús munka érdemrendem sorakozott, amit például sose tűztem ki, de az önkéntes véradásért kapott díszokleveleket mindig kiraktam a vitrinbe. Hogy magyarkodjak is egy kicsit, mennyire tartom magam jó magyarnak? Kokárdát sose tűztem ki, mert ellenkezést váltott ki bennem azoknak az embereknek a magyarkodása, akiket simulékonynak tartottam, akik csak akkor tűzték ki, amikor szabad volt, előtte pedig azt is letagadták, hogy esetleg ő betűvel kell a nevüket írni, ha olyan szerepelt benne. Én kiigazítást kértem, ha nem ö betűt használtak a nevemnél.
Oromon mindent kellett csinálni, ami egy tanító dolga volt... A művelődési egyesületben tevékenykedni, bálakat szervezni, önkéntes véradományozásra propagandát kifejteni, példát mutatni, tűzoltóegyesületet létrehozni, ott tevékenykedni. Időközben elküldtek Belgrádba tanfolyamra a politikai iskolába egy hónapra, ahol sok okos dolgot tanultam a gazdasági rendszerről, gazdaságpolitikáról, lélektanról. Szélesedett a látóköröm, hozzá is olvastam, kísérni kell a szakma vívmányait is, és úgy értékelték bizonyos szinten, hogy egy úttörő munkára alkalmas vagyok, ez pedig a felnőttoktatás.
Azt már máshol valósította meg, nem a tizenegy házból álló tanyavilágban, ahol disznótoros kóstolót vittek a tanítónak?
– Az is egy érdekes történet volt. Amikor télidőben kaptuk a kóstolót a disznótorokról, rendre...Egy év múlva, amikor mi vágtunk disznót, felírtam, kitől kaptunk mi és szépen fél disznót visszaszolgáltattunk az adakozóknak. Na, a következő évben már nem kaptunk kóstolót senkitől. A felnőttoktatás csak ezután került képbe, de ez már Kanizsához kötött. Ott akkor már működött a Munkásegyetem, egy egyszemélyes cég. Harmath Ferenc volt az igazgató, a mindenes. 1960-ban ketten lettünk. A felnőttoktatás nagyon gyerekcipőben járt, főleg Szerbiában. Ezen a téren Horvátország lóhosszal előzött mindenkit. A felsőoktatás szintjén például andragógia nem létezett, ám a horvátországi munkás és népegyetemek szövetsége rendszeresen fáradozott azon, hogy úttörő munkaként nyári, téli iskolákat szervezzen. Persze, ez kicsit sztaniolba csomagolva történt, hogy a kellemeset a hasznossal összekössék és kedvezőbb feltételek közt lehessen családokat elvinni a tengerpartra. Porecsban vettem részt ilyen tanfolyamon, ahonnan visszatérve úgy éreztem, a felnőttoktatás terén hasznosat tudok tenni. Esti, politikai iskolát szerveztünk Kanizsán.
A háttérből Dobó Tihamér is visszaköszön (Jenei Klementina felvétele)
Milyen szellemben zajlott ez a politikai iskola?
– Bölcseleti és praktikus politikai programtartalmai voltak. A munkásönigazgatás vonalán funkciót betöltő emberek, akik bizonyos gyakorlati ismeretek híján kerültek szembe egy auditóriummal, gyakran nem ismerték az alapfogalmakat, itt megtanulhatták.
Most milyennek látja az oktatást?
– Nincs betekintésem, hisz harminc éve nyugdíjban vagyok, de sajnálattal kell megállapítanom, hogy az oktatásügyben érvényesül egy formalizmus a szakmai továbbképzés vonalán. Nem elég aktív a továbbképzési forma, de ez mellékes. Lényegesebb, hogy a káderellátottság fő vonala tükrözi a társadalmi elismertség szintjét.
A felnőttoktatás terén elvitathatatlan érdemei vannak, ezt a kanizsaiak jól tudják, de nemcsak ennek kapcsán merülhet fel a neve, hanem miért még?
– Iskolaigazgatóként is dolgoztam. A főiskolai oklevelem megszerzése után, és miután 1965-ben a felnőttoktatást otthagyva a községi káderpolitika úgy vélte, hogy át kell vennem a kanizsai általános iskola igazgatói tisztségét, és két megbízatási időszakon keresztül, 1965-től 1973-ig voltam iskolaigazgató. Örülök neki, hogy egy viszonylag jól felszerelt iskolában, viszonylag jó káderállapotú iskolába kerültem. Ezt tükrözték az eredményeink is, melyek tekintélyesek voltak mind az egyes tantárgyak, mind a szabadaktivitások tekintetében is. Majd ezt követte az érdekközösségi ténykedésem, Szöllősy Vágó László nevét se hagyhatom ki.
Minden faluban óvoda, nyolc vadonatúj, két fölújított iskolaépület is ehhez a ténykedéshez társul. Mire a legbüszkébb?
– Nem vagyok büszke semmire, mert a büszke embert nem szeretem, de az eredmény az eredmény. Nem én hoztam létre, de tagadhatatlan, hogy közöm volt hozzá, és ezek az eredmények: nyolc faluban új óvoda, 1960-ban itt-ott, kocsmahelyiségekben, zugban működtek az iskoláskor előtti intézmények. Örülök annak, hogy Kanizsa oktatásügye felépült arra a szintre, amin most van. Regionálisan nem elhanyagolandó szint az, amit elértünk. Említhetjük azt is, hogy a hűvös oldalon lassan sompolygó zeneiskolából önálló zenede lett, de ez vagy húsz évig a munkásegyetem kebelében működött, lett könyvtárunk, vagy említhetjük a középiskolát! Fejünkbe vettük, hogy középiskolát kell Kanizsán csinálni! A mozi, a horgosi művelődési ház, ezekhez is volt némi közöm. Aztán két művésznek adtunk munkát a művelődési érdekközösség által, Dobó Tihamér és Fujkin István nevét említhetem.
Jegyzetekkel is készült, ahol külön epizódot szentelt a csemegéknek. Megmosolyogtató történetek ezek a régmúltból?
– Például a helységnevek. Hogy Rácseszettfalva, avagy Nadrljan Adorján lehessen, közvitát kellett szervezni, nagy hajcihős referendummal járt. Ha már ekkora munkába vertük magunkat, szerettem volna rendbetenni az összes helységnevet a Mali pesaktól kezdve... Sikerült is, kivéve Oromhegyest. A szerb ajkú jogvégzett, városházán dolgozó még meg is dicsért, ám azt is elmondta, hogy létezik egy olyan törvény, miszerint Titóról csak egy helységet lehet elnevezni, a néphősök nevére ugyanez vonatkozik. Trešnjevac szerinte egy Trešnjić nevű néphősről lett elnevezve. Evett a fene, minden almanachot átnéztem, de ilyen nevűt nem találtam. Három hét múlva a komitét ülésén elmondtam, hogy ilyen nevű néphős nem létezik... Ilyen apróságokkal volt akkor is tele az élet. Aztán az orgonabotrány. A középiskolába a politika oda vezényelt jobb sorsra érdemes pedagógusokat, akikből kevésbé jó igazgató lett. Egy kislány meghívta a tanárait, hogy hallgassák meg a templomban az orgonajátékát. Ebből hatalmas botrány lett, hogy a kanizsai tanárok templomba járnak. A vulgáris materialista, fél írástudó párttagok mondták ezt akkor, amikor már rég rendezve volt Jugoszlávia és a Vatikán viszonya, amikor már hivatalosan nincs egyházellenesség.
Mit tanácsol a ma taposómalomban lévőknek?
– Fiataloknak, öregeknek egyaránt, hogy szép dolog, ha valaki hívő, de óvatos legyen. Ne higgyen el mindent! Tanuljon, gondolkozzon és próbáljon meg önállóan értékelni! Amit tálcán kínálnak, az vagy túl van cukrozva vagy pocokméreg van benne!
