Nincs szomorúbb dolog számomra, mint télen végigsétálni szülőfalum utcáin. Látni, hogy esténként csak hány házból szűrődik ki fény, hány kéményből száll fel füst, vagy hány porta elől söpörték el a havat. A falvaink elnéptelenednek.
Szülőfalumat még 1994-ben hagytam el, éltem sokfelé, ugyanakkor időszakonként hazatértem megpihenni a szülői házba, s eközben tanúja lettem annak, hogy az egykor nyüzsgő település utcái hogyan üresednek ki. Mivel ritkán járok haza, egyre nagyobb a kontraszt az emlékek és a jelen között. Az elvándorlás első jelei már 15 évvel ezelőtt észrevehetők voltak, annak ellenére is, hogy ekkor még a település nyüzsgött. Ma már kevés ismerősöm, barátom maradt a faluban: egyre többen hagyták el, sokszor gyerekestül, azt a csodálatos környezetet, amelyet általános iskolás korunkban úgy éreztük, soha nem leszünk képesek elhagyni.
A falvak elnéptelenedése, az elvándorlás országos szintű gond. A kulcsproblémát a megélhetési nehézségek és a munkahelyek hiánya okozza. Aki meg akar élni, az vagy egy nagyvárosba gravitál (legyen az Szabadka, Nagybecskerek, Újvidék, vagy esetleg Belgrád), vagy Nyugat-Európában vállal munkát, majd letelepszik. S mivel egyre kevesebben vannak a falvainkban, lassan bezárnak a boltok, a művelődési házak, a könyvtárak, a kocsmák az iskolák, az egészségházak. Vagyis megszűnnek a szolgáltatások és ezzel összeroppan a társadalmi élet. Ezt felismerve alkotta meg a szerb kormány a falvak újjáélesztéséről szóló nemzeti programot. A dokumentumot 78, faluról származó, köztiszteletben lévő személy, szakember, egyetemi tanár készítette el. Olyan javaslataik vannak többek között, mint a falusi infrastruktúrafejlesztési alap létrehozása, a faluba letelepedni kívánó fiatal házaspárok támogatása, valamint 50 hektárig ingyenes állami föld bérlési lehetőségének a bevezetése a számukra, továbbá kedvezményes házvásárlás, valamint adókedvezmények bevezetése a mezőgazdasági szövetkezetek számára és a rurális, határ menti, hegyvidéki környezetben élő termelők számára. Továbbá szóba került egy mezőgazdasági fejlesztési bank és a mezőgazdasági ipari kamara létrehozása is.
Mindezek szükségességére az alábbi ijesztő adatok mutatnak rá. Szerbiának 2011-ben 7 163 034 lakosa volt (ma már minden bizonnyal 7 millió alatt), ebből falusi környezetben 2 914 990-en laknak (40,5 százalék); évente 102 ezer személy hal meg és csak 65 ezer kisbaba születik, vagyis 37 ezerrel többen halnak meg, mint születnek – ebből a számból pedig 12 ezren csak Vajdaságban hunynak el, vagyis évente egy kisvárosnyi ember tűnik el a tartományból. Jelenleg Szerbiában 250 ezer negyven és ötven éves kor közötti férfi és 100 ezer nő nem alapított még családot. Évente minimum 35 ezer fiatal költözik el az országból. Szerbiában 4709 település található – nagyrészt falvak, ebből 1200 falu az elnéptelenedés fázisában van: 1034 faluban a lakosság száma nem éri el a 100-at, 550-ben az 50-et sem, és megközelítőleg 100 falu lakatlan. Országszerte legalább 50 ezer háznak nincs tulajdonosa, és további 150 ezer házban nem él jelenleg senki. Ezer faluban nincs bolt, 2 ezerben posta, a falvak 73 százalékának nincs könyvtára, sem művelődési háza, 2760 faluban nincs óvoda, megközelítőleg 230 faluban van csak általános iskola, és a települések kétharmadában nincs egészségház.
Ha jobban körbenézünk, nemcsak Szerbia, hanem más országok is hasonló gondokkal néznek szembe, legyen az Magyarország, Olaszország vagy Portugália. Egyes nyugat-európai országokban nem néptelenedtek el a falvak – pl. Németország –, sőt divat is falun élni, ugyanis csendesebb, tisztább, nyugodtabb és egészségesebb a környezet. Azonban ezekben az országokban az átlagfizetés, a megélhetés, és úgy általában a gazdasági helyzet olyan szinten van, hogy az ember nyugodt szívvel felvállalhatja azt, hogy naponta 120–180 kilométert is ingázzon a munkahelyére. Jó utak és infrastruktúra esetén ez napi 1–2 óra közötti utazást igényel. Szerbiában viszont hiába rettenetesen olcsók a falusi házak (egy bezdáni családi emeletes ház, kerttel 20–22 ezer euró, ugyanez Újvidéken 150–250 ezer euró körül mozog), az embereknek egyszerűen nem éri meg ingázni. Egyrészt a tömegközlekedés rettenetesen rossz a falvak között, az utak néha járhatatlanok, és az alacsony fizetés miatt nem éri meg autót fenntartani, így gondot okoz akár napi 40 kilométernyi ingázás is.
Földművelésből nehéz megélni, az állam elmúlt pár évtizedes politikája nem igazán kedvezett a kistermelőknek. Természetesen jó néhány éve igenis vannak támogatások, könnyítések, és most elkészítették a falvak újjáélesztéséről szóló nemzeti programot, azonban, úgy érzem, ezek az intézkedések későn érkeztek meg. Inkább tűnnek tüneti kezelésnek, mint problémamegoldásnak.
Hogy mi lehet a problémamegoldás? Az, hogy itt maradunk – és itt megjegyzem, hogy nem tudom elítélni azokat, akik elmentek, vagy elmennek! –, dolgozunk, mindenki befizeti az adót, leszámolunk a korrupcióval, miközben mindent megteszünk a gazdaság fellendítése és a befektetések Szerbiába vonzása érdekében. Ehhez azonban szükség van mindenkire. És ez nem megy két nap alatt, erre egy kormány, vagy állam sem képes. Egy nap alatt csodát csak isten képes véghez vinni, nekünk pedig még hosszú évekre van szükségünk, hogy megfordítsuk sorsunkat, még akkor is, ha fogytán a türelmünk. Addig is falvaink fogynak, az utcák elgazosodnak, felenged a kötés és elmorzsolódik a tégla.
