Elfogadtuk és még örültünk is a kényszer-lehetőségnek, hogy a kiállítások, a színielőadások megtekinthetők online. Az elzártságot enyhítő pici rés volt ez. Ellenben a tény, hogy az oktatás is átkerült a virtuális térbe, számtalan megoldandó problémát vetett fel. Fokozottan igaz ez azokra az intézményekre, amelyekben sajátos nevelési igényű gyermekek oktatása történik. Mi is megszenvedjük ezt a krízis-elhúzódó időszakot, a test és a lélek börtönizolációját, ahol a jelszó a távolságtartás, amelyben az alacsony fokú biztonság erős szorongást vált ki. Önmagunkban és a tanítványok körében egyaránt le kell győzni. Tehát adott a feladat, de vajon mik a lehetőségek koronavírus-járvány idején?
Erről kérdeztem Furdan-Badonszky Csillát, aki húszéves korában kezdte el a gyógypedagógusi pályát, és immár húsz éve ad biztos kapaszkodót az autizmus spektrum zavarral élő gyermekeknek és szüleiknek. Örökifjú huncut gyermek ő maga is, sugárzó, magával ragadó mosollyal. Szülő meg oktató ugyanabban a műszakban. Erős pedagógiai vénával megáldott, született tanár, akinek a segítőkészség-csatornái állandó automatikus módban üzemelnek.
– Kecskeméten az Autizmus Centrumban dolgozom gyógypedagógusként. Iskolánkban szegregáltan oktatjuk, neveljük azon autizmussal élő gyermekeket, akiket többségi iskolákban nem lehet együtt oktatni ép társaikkal (neurotipikus), tekintettel az autizmusban és/vagy értelmükben akadályozottság mértékére. Intézményünkbe óvodás koruktól fiatal felnőtt korukig járhatnak a gyermekek, fiatalok. Én egy alsós csoport osztályfőnöke vagyok. Együtt dolgozom a tanító- és a nevelés-oktatást segítő kollégáimmal. A csoportunkban az 1. osztályostól a 4. osztályos korig találhatók a gyermekek. Minden tanulónk beszél, és egészen jól is kommunikál. Ezt azért fontos kiemelni, mert a beszéd nem egyenlő a kommunikációval. Szívesen tanulnak, dolgoznak és játszanak együtt, nagyon jó kis csapat. Egy részük ír, olvas, számol, másik részüknek több idő kell mindezek megtanulásához, az elsőseink pedig szépen haladnak előre a betűk és számok világában.
Hogyan kezeled a gyermekek és a saját stresszhelyzetedet?
– Belépve az iskolába, alig emlékeztetett valami arra, hogy mi zajlik odakint. Jó gyermekcsapat és jó kollégák közt jól telik a nap, nem idegeskedtünk a híreken. Természetesen volt, hogy a gyermekek jöttek a hírrel, vagy tőlünk csíptek el egy-egy szót, hogy valaki éppen beteg, ám a járvány nem rontotta el a napok hangulatát. Hellyel-közzel elkerült bennünket még a hatósági karantén szele is, mindenki egészséges maradt a csapatból. Persze nehéz volt elfogadniuk, hogy semmi külső programra nem mehetünk és hozzánk sem jöhetnek vendégek. A teszteléskor izgatottan kukucskáltak biztonságos távolból, hogy Csilla néni hogyan viseli a vizsgálatot. Szerettem volna, ha látják élőben, hogy nem ijesztő, nem fájdalmas, legfeljebb kellemetlen. Fontosnak tartottam ezt a tapasztalást, hogy ha esetleg ők kerülnek ilyen helyzetbe, akkor jól tudják azt fogadni. Mígnem jött a hír, hogy újra bezárnak az iskolák. Tele voltunk tervekkel. Ők is kérdezgették, hogy akkor most mi lesz. Másfél napunk volt felkészíteni őket úgy, hogy még mi sem ocsúdtunk fel igazán. Ennyi idő alatt kellett kidolgoznunk a gyermekek és a szülők számára egy biztonságot adó rendszert, amelyet fenn tudunk tartani úgy, hogy kolléganőm is és én is két gyerekkel vagyunk otthon ezekben az időkben. Könnyeinkkel küszködve kísértük ki őket péntek délután és adtuk a szülők kezébe a feladatokat meg a naptárat, amelyben bejelöltük a gyermekek számára az elkövetkező időszakra az online találkozásaink idejét, valamint ötleteket és feladatokat adtunk az idő hasznos eltöltésére.
Korlátozott nevelőmunkai körülmények között hogyan készítitek fel a gyermekeket a félelem generálta új helyzet elfogadására?
– A gyermekeknek a szülőkkel egyeztetve igyekeztünk nem sok mindent átadni a napi hírekből. Ha igény mutatkozott koronavírus-járványról való beszélgetésre, akkor igyekeztünk megnyugtatni őket. Folyamatábrákat készítettünk számukra a kézfertőtlenítésről, a lázmérésről (ami minden reggel rutinszerűen fogadta őket érkezéskor), a mintavételről és a maszkviselésről. Gyakoroltuk velük a maszkhasználatot, mivel az érdekvédelmi szervezetek kéréseinek eleget téve, csak hónapokkal az egészségügyi veszélyhelyzet berobbanása után kaptak felmentést a maszkviselés alól. Most pedig ki-ki saját otthonába kényszerült. A gép előtt ülve sokat beszélgetünk arról, hogy miért fontos a testmozgás, miért ne üljenek egész nap a monitor előtt. Micsoda ellentmondás! Egymás fotóit, rajzait nézzük, azokból is ötletet merítve, hogy lehet sárkányt reptetni, pizzát és palacsintát sütni, virágot ültetni, társasjátékozni. Sőt! Meg lehet tanítani a mi kidobósunkra a családot. Egy gyermekünk van, aki amiatt, mert otthon sok esélye van arra, hogy a hírekkel szembesüljön, nehezen éli meg ezeket az időket. Egyre inkább beszűkül az érdeklődése, visszatérő témája a vírus, a járvány. Elkezdte foglalkoztatni a halál kérdése, amiről nehéz vele beszélni. Az autizmussal élők számára nagyon fontos a bejósolhatóság. Ezek az idők a legkevésbé erről szólnak. Nehéz, hogy nem vagyunk mellette, és nem tudjuk még inkább segíteni őt és a családját ebben a helyzetben.
Az ölelések, a kézfogás, a vállveregetés hiányában a szervezetünkben nem indul be a kedélyjavító hormonok működése. Vannak-e látható jelei az érintés hiányának?
– A tanulóink között vannak, akik jelzik, hogy hiányoznak nekik a társak és mi is. Aki nem jelzi kimondott szavakkal, tőle is tudjuk, rajta is látjuk. Minden bejelentkezés során megtervezzük az első találkozást az iskolában. Nagy pizzasütés lesz, az biztos! A beszélgetések, a tanulások kezdetekor és a végén sem mulasztjuk el elmondani azt sem, hogyan érezzük magunkat. Jó látni, hogy felvidulnak a foglalkozás végére. És jó hallani a szülők nevetését a háttérből. Most kicsit belátnak a kulisszák mögé, miközben mi is belesünk az ő otthonaikba.
Egy tanulmányban felfigyeltem a kifejezésre: problémás gyermek, vagy problémája van. Erről hogyan vélekedsz?
– Mindannyiunknak vannak problémái. A mi iskolásainknak is, például E. gyűlöli a paradicsomot, B. az erős szagokat utálja. De ezek igazából nem problémák, inkább gondolkodásra ösztönöznek, arra, hogy miként segítsük át őket ezeken, illetve hogyan jelezzék mindezeket mások számára úgy, hogy azt a másik fél megértse, elfogadja és jól is kezelje.
Hogyan tudsz egyidejűleg a kontrollt kézben tartó tanár és a biztonságot nyújtó anya szerepében jelen lenni mindkét oldal életében?
– Nagyon speciális a mi esetünk. A tanulóink szüleivel szoros kapcsolatban vagyunk. Sehol, nálunk meg aztán főleg nem működne semmi nélkülük. Így aztán tanára vagyok a kisdiákjaimnak, segítője a szüleiknek, és anyukája, tanítója a saját gyerekeimnek. Nem utolsósorban segítői vagyunk egymásnak is a kollégáimmal. Nagyon nehéz. A legnehezebb az, hogy távol vagyunk egymástól. Persze, a gyerekeimmel meg közel. Néha túl közel. Nem az én társaságomra van szükségük napi 24 órában. Nekem is nehéz, hogy egy ideje a kétheti nagybevásárlás a felnőttes kimozdulás otthonról, az énidő. Néha keresem is magam, hogy hol vesztem el valamelyik kanyarban. Sokszor hallom, hogy nekem milyen könnyű, mert pedagógus vagyok, és így tudok tanulni a gyerekeinkkel. Persze, előnyben vagyok azokkal szemben, akiknek nem ez a hivatása, azokkal szemben meg főleg, akik egyedül kénytelenek otthon hagyni a nagytesóra a kisebbe(ke)t a munkájuk miatt. Igen, szerencsések vagyunk, hogy itthon vagyok velük és tudok segíteni. De én az anyukájuk vagyok, nem a tanáruk. Valamint nekem sem egyszerű egyszerre harmadikos és ötödikes tanítónak/tanárnak lennem, miközben a saját csoportom életét is igazgatom. Ha ez mind nem lenne elég, mindezekkel párhuzamosan főiskolára is járok. Nem is tudom, hogy vicces-e, vagy kellemetlen, amikor a kisebbik visítva hozza a táblagépet, hogy lefagyott olvasásóra közepén, miközben épp a hónapokat soroljuk a képernyőmön fickándozó csapatom tagjaival, és a kollégáim meg a háttérben megbúvó szülők halkan kuncognak. Az viszont határozottan nem vicces, amikor egyszerre kezdődnek az óráink. Ki melyik eszközzel dolgozik, tanul? Meddig bírja a net? Szerencsére fiaink iskolájában megtalálták az egyensúlyt az online bejelentkezések és az önálló munkák között, így ők sem görnyednek egész nap a gép előtt. Igyekszünk kint lenni a kertben, kimenni biciklizni, és ha bekényszerülünk, akkor együtt sütni-főzni. Ahogy a tanítványainknak is ezeket az ötleteket adtuk küldetésként/kihívásként a nagyszerű társaimmal.
